5.rész

Az egyik nagydarab szakács felnézett, majd meglátva minket, fejét rázva máris belekezdett a kitoloncolásunkba.

– Kérem, fáradjanak ki, ide nem jöhetnek be.

Úgy döntöttem, átveszem az irányítást, ki tudja, George hogyan szokta intézni a kényes ügyeket. Finoman megszorítottam a karját, jelezvén, most én vagyok a főnök.

– Ne haragudjon, csak a tulajdonost keressük. Tudna esetleg segíteni?

A fejkendős óriás lustán áthelyezte a fogvájót a szájában.

– A tulaj nincs itt, az étteremvezetővel tudnak beszélni. Odakísérem magukat.

Azzal megindult, mi pedig szorosan utána. Menetközben gyorsan lecsíptem az egyik várakozó tálról egy húsdarabot, és bekaptam. George megrovón nézett rám. Megvontam a vállam. Ha már nem hagyott rendesen megvacsorázni, hát el kell viselnie némi modortalanságot.

Egy apró kis irodához értünk, emberünk bekopogott, majd benyitott.

– Bocs a zavarásért, főnök, de magát keresik.

Kitárta az ajtót és mi beléptünk. Egy vékony kis szemüveges figura ült egy nagy asztalnál, és épp a számítógépén pötyögött. Jöttünkre felnézett, majd szigorú hangon kérdezte.

– Jó estét, miben segíthetek?

– Biztosan furcsán fog hangzani, de egy idős hölgyet keresünk, aki tegnap este valószínűleg önöknél vacsorázott.

– Maguk a rendőrségtől vannak?– kérdezte gyanakodva a férfi.

– Nem dehogy! – vágtam rá – Az úr az unokája és… szóval a hölgy orvosi felügyeletet igényel, de elcsámborgott. Tudja, hogy van ez… – mosolyogtam bocsánatkérő ábrázattal. – Csak szeretnénk őt visszavinni az otthonba, mielőtt valami baj történik vele.

Büszke voltam az improvizációmra, még az sem riasztott vissza, ahogy George nézett rám. Ahhoz képest, ahogy ő manipulálja az embereket, ez kismiska volt.

– Ha nem volt foglalás, akkor sajnos név sincs – hangzott a közönyös válasz. – Esetleg kimehetünk a pincérekhez, hátha emlékeznek a hölgyre.

– Jaj, hát az tökéletes lenne, köszönjük – hálálkodtam.

Újból átmasíroztunk a konyhán, majd az éttermen, miközben George éles tekintettel figyelte a kezemet, nehogy újabb falattól szabadítsam meg valamelyik tálat. A terem másik végében egy hosszú salátás pult volt, ahol egy pincér ácsorgott. Meglátva főnökét, idegesen kihúzta magát, talán még a levegőt is visszatartotta.

Az étterem vezetője felénk fordult és azt kérdezte:

– Van a hölgynek valami jellegzetes tulajdonsága?

George máris rávágta:

– Yes! Ő van kicsit… khm… molett, és kicsit hangos beszél. Well, nem kicsit. Festeni haj szőke, és sok-sok ékszer hord. Színes ékszer.

Majdnem elnevettem magam, úgy tűnt pofátlanul alkalmazza előttem továbbra is a bűvös akcentust.

– Lacikám. Volt itt valaki tegnap, akire jellemző a leírás?

A pincérnek felcsillant a szeme.

– Igen. Volt itt egy idősebb hölgy, egy úrral. Egy idő után kissé… szóval megárthatott neki a koktél, mert hangosan kiabálta, hogy szereti Magyarországot – vigyorgott a pincér. – Aztán az úr láthatólag zavarban érezte magát, próbálta csitítani a hölgyet, és azt mondta, elnézést kér, mert a hölgy angol, és rég járt nálunk.

George izgatottan bólintott:

– Ő van az! Ki volt férfi, akivel ült?

Az étterem főnöke várakozón nézett a pincérre, aki összeráncolt homlokkal felelt:

– Nem tudom, készpénzzel fizettek, úgyhogy fogalmam sincs.

– És aztán?

– Aztán? Nem tudom, nekem más asztalom is volt, egyszer csak hívtak egy taxit és elmentek.

– Hova? – vágtuk rá George-dzsal egyszerre.

– Azt nem hallottam. Most mennem kéne – bökött az orrával az egyik asztal felé, ahol egy férfi próbált vele szemkontaktusba bonyolódni.

– Jól van, menj csak – bólintott a főnök.

A pincér biccentett, majd elsietett.

– Hát, ennyit tudtunk segíteni. És most, ha nem haragszanak…

– Menjen csak, és köszönjük – mondtam.

Miután a kis szemüveges figura elsietett, George megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Úgy tűnik, nincs nagyirablás. Csak randizik – mondta megkönnyebbülten, majd körülnézett.

 – Tetszik az étterem, vacsorázzunk, Meghívhatom?

Az étlapon lovagkori versikékbe foglalva, rímbe szedve boncolgathatta az ember a kínálatot. George egy darabig feszültem próbálta értelmezni az értelmezhetetlent, összeráncolta a homlokát, időnként előre lapozott, majd vissza. Kitartó ember volt, jó pár perc volt, mire feladta.

– Segítsek?– kérdeztem.

George felvette az étlapot, és drámai hangon olvasta:

– „Tiknak szárnyait kéjjel levágom, szalonkával burítom, sütőben forgatom. Nyársamra rángatom kertemnek legjavát, szárnyasnak mellyét, uborkát, gombát, s ősi sajtok mártásával kínálom.” Atyaég, micsoda vérengzés – hüledezett.

Közben kihozta a pincér az italokat, és kikértük a vacsoránkat.

– Úgy tűnik, a mamát tényleg nem rabolta el senki. Viszont így most lőttek a krimimnek. Nincs esetleg más rokona, akit elnyelt a föld?– reménykedtem.

– Sajnos nincs. Írjon saját sztorit.

– Ahhoz már kevés az időm – húztam el a szám. – Ráadásul sokkal izgalmasabb lett volna az életből meríteni.

– De hát csak körül kell nézni. Csupa sztori mindenütt. Maguknál még kicsit több is, mint máshol.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Szerintem maga lusta. Ez lenni baj. – mondta együttérző arccal George.

– Beszéljen már rendesen. És nem vagyok lusta – kértem ki magamnak. – Mondom, csak kevés az időm.

– Oké, darling, ha úgy gondolja…

– Megtenné, hogy nem szólít darlingnak? Hosszútávon elég idegesítő.

– Nem értem a magyar nőket – csóválta a fejét. – Ha az ember udvarias és kedves, kikérik maguknak. Ha meg nyers, őszinte és szókimondó, az a baj.

Hümmögtem. George nagy igazságokra jött rá. A nők bonyolultak.

Közben kihozták a vacsoránkat, amire mohón csaptam le. Élvezettel, szinte barbár módra cuppogtam, húztam-vontam a húst. Borzasztóan szerettem ezt az éttermet, vannak ugyanis ételek, melyeket egyszerűen bűn evőeszközzel enni. Fölnéztem, hogy lássam George élvezi-e, hogy végre ősember módjára ehet. De a vadember csak nem tört elő George-ból. Lassan feltűrte az ingét, fogott egy kést és egy villát, majd alaposan megtörölgette a szalvétájával. Utána finoman körbelehelte, majd újra kifényezte. lehelés, fényezés. Ezután elégedetten bólintott, és nekikezdett a falatozásnak.

Zavarba ejtő lett a kontraszt. Finoman letettem a csábító húscafatot, és inkább figyelemelterelő csevejbe fogtam.

– Honnan tud ilyen jól magyarul?

George kortyolt egyet, majd elmerengve nézegette a kacskaringós díszítéseket a kupán.

– Sokat voltam a nagyival, szinte ő nevelt fel. Folyton magyar filmeket nézett, volt a bakterház, meg a Szomszédok, a Patika, és egy katonás is, valami angel…

– Angyalbőrben! – vágtam rá – Imádtam!

– A nagyi egyik magyar barátja küldte filmen őket. És volt egy halom magyar könyve is. Sokat mesélt nekem Budapestről is, hogy milyen a lánchíd, amikor ki van világítva… és a finom magyar ételekről – mosolygott.

Elgondolkozva néztem George-ot. Micsoda nyugalom! A rendőrség keresi, a nagymamája valahol a városban kódorog egy vadidegen férfival, akiről semmit nem tudunk, ő pedig jóízűen vörösbort kortyolgat.

– Mondja, mit fog most csinálni?

– Semmit. Visszamegyek a szállodába, és megvárom a nagyit – vonta meg a vállát.

Elfogott a szomorúság. Sajnáltam, hogy másodszorra is zátonyra fut a történet, és bár örültem, hogy nem lett rossz vége, nehéz volt lemondani a kalandról.

Szépen komótosan megvacsoráztunk, miközben George vicces történeteket mesélt a forgatásairól, a szereplőkről, és egészen kellemes lett az este. Amikor kiléptünk az étterem ajtaján,megcsapott a finom langyos, tavaszi illat. Szívesen csavarogtam volna még George-dzsal, de inkább leharaptam volna a nyelvem, minthogy ezt közöljem vele. Szó nélkül tettük meg az első pár lépést, lélekben már a búcsúzkodást terveztem, amikor kivágódott mögöttünk az étterem ajtaja, és a pincér szaladt utánunk.

– Elnézést! Uram!

George meglepetten nézett rá. A pincér egy cetlit szorongatott a kezében, majd amikor odaért George-hoz, közelebb hajolt és bizalmas hangon duruzsolta.

– Mennyit ér meg magának egy cím?

– Milyen cím? Nem érteni.

– George. A pincér megérezte a pénz szagát, és most áruba bocsátaná a címet, ahova a nagyit vitte a taxis. Jól mondom?

A pincér sunyin hátrasandított az étterem bejárat felé, majd biccentett. George elővette a tárcáját.

– Várjon – szóltam rá George-ra. Odafordultam a pincér felé, és próbáltam dörzsölten bizniszelni. – Előbb írja oda a taxi társaság és a taxis nevét is. Ugye tudja, hogy ha hazudik, megtaláljuk itt magát? – én is halkabbra vettem a hangom, ahogy a filmekben is láttam. – Az úr itt mellettem ugyanis az angol titkosszolgálat embere.

George rögtön kapcsolt, arcéle kemény lett, mint egy kőszobornak, és szeme fele akkorára szűkült.

– Ugye csak viccel? – feszengett a pincér.

– Eszem ágában sincs viccelni. Adja ide a cetlit, és elfelejtjük a vesztegetést. Rendben?

A férfi halkan szitkozódva ráfirkantotta a taxi társaságot és egy nevet, majd kényszeredetten nyújtotta át a papírt. Elégedett voltam magammal, és nyilván ez az arcomra is kiütközött, mert a pincér káromkodott egyet, sarkon fordult, majd elviharzott.

– Maga jobban hazudik, mint én – mondta elismerően George.

– Ugyan már. Ezek nem hazugságok, csak apró füllentések – legyintettem. – Csak nem kifizette volna?

– De igen. Mért is ne?

– Mert résen kell lennie. A külföldiekre sokan fenik a fogukat, azt hiszik, csak azért, mert külföldi, tele van pénzzel.

– Tele is vagyok – vonta meg a vállát.

– Na jó, akkor nézzük csak, hol kószál az öreglány – bontottam ki izgatottan a papírt. – A taxis tegnap este a Visegrádi utca hatvannyolcas számhoz vitte a nagyit.

– Ismeri a környéket? Esetleg elmehetnénk körülnézni.

– De hát miért? Mintha az előbb törődött volna bele a nagyi csavargásába.

– Mert akkor még nem volt nyom!

– Akkor nosza!

George már kapta is elő a telefonját, hogy újabb taxit hívjon.

– Tegye el, békávéval megyünk.

– Az mi? – nézett rám értetlenül.

– Tömegközlekedés. Metrózni fogunk, hogy lásson egy kicsit a sűrűjéből is – vigyorogtam.

Pár percen belül már a metróbejáratánál álltunk, amikor eszembe jutott, hogy nincs egy árva jegyünk sem.

– Jöjjön gyorsan, mert mindjárt bezár a jegypénztár! – siettettem. Megszaporáztuk lépteinket, lihegve értünk oda a pénztárfülkéhez. Egy negyvenes, kissé lestrapált kinézetű, nagydarab nő ült a másik oldalon, épp kezdte becsukni az ablakot.

– Elnézést! Kérem!

A nő unottan nézett ránk, majd kibányászott egy rágót a szájából, és hátrapöckölte.

– Ige’?

– Csak két jegyet szeretnénk.

– Má’ nincs. Zárok.

Ránéztem az órámra, hét óra ötvenöt perc volt.

– Nem nyolcig vannak nyitva?– kérdeztem óvatosan.

– De.

– Akkor megtenné, hogy ad még két jegyet, mielőtt bezár?

– Mondom. Zárok.

Éreztem, ahogy megindul a vérnyomásom. Rásandítottam George-ra, aki kissé elveszve a magyar nyelv ékességeiben, összeráncolt homlokkal próbálta értelmezni a morgásszerű válaszokat. Úgy döntöttem, teszek még egy próbát, mielőtt ráborítom a fülkét.

– Kérem. Tudom, hogy fáradt, és valóban az utolsó percekben érkeztünk, de ha már itt vagyunk, és még nem zárt be, megtenné, hogy mégis ad két jegyet?

– Na húzzanak innen.

Az ablak lecsattant a nő eltűnt. Megkövülten álltam ott tovább, talán valamiféle csodára vártam.

– A hölgy nem igazán volt kedves – konstatálta George.

– Nem. Nem volt kedves – csikorgattam a fogam.

– Talán próbáljuk meg egy automatánál.

Átmentünk az aluljáró másik oldalára. Örültem, hogy George mellettem van, a félhomály és az enyhe vizeletszag nem volt túl bizalomgerjesztő. Elhaladtunk két gyanús fazon mellett, akik miután jó alaposan végigmértek minket, tovább susmusoltak egymással. Belekapaszkodtam a táskámba, és gyorsan végigvettem a szokásos forgatókönyvem, támadás esetére. Rásandítottam George-ra, aki érdeklődve figyelte a két férfit, majd többször is körbenézett, és elégedetten hümmögött. Gondolom az inspiráció heve kapta el, az egzotikus helyszínek és arcok láttán. Közben odaértünk a jegykiadó automatákhoz. George elővette a bankkártyáját, és meredten nézte a gépet.

– Ugye ebbe nem dugná be a kártyáját? – kérdeztem kissé feszültebben a kelleténél. Mentségemre legyen mondva, hogy a fülkés nő kissé felpaprikázta a hangulatom.

– Miért?

– Egyrészt, mert ide csak aprót lehet bedobni, másrészt, ha lehetne is bankkártyával fizetni, félő, hogy többet nem látná a kártyáját. Ilyesmi nálunk… szóval ilyesmi könnyen előfordulhat. Ezek az automaták, tudja, nem igazán megbízhatóak.

És miközben okoskodtam, gyorsan előkaptam a tárcám, és kivettem belőle három darab kétszázast, és egyesével behajigáltam. Megnyomtam a gombot és vártam. Újra megnyomtam, és tovább vártam. Éreztem, ahogy elkezd lüktetni a homlokomon egy ér.

– Nem megbízhatóak – bólintott George vigyorogva, láthatólag roppant jól szórakozott.

– Az istenit! – csaptam rá az automatára. Csörögve hullottak ki az aprók és a jegyek. Megszámoltam, ezer forint esett ki, és tizenkét jegy.

George elismerően csettintett.

– Izgalmas ország.