2.rész

Kint még sötét volt, a nap még éppen csak hogy ébredezhetett, mikor valami kibírhatatlan dübörgésre ébredtem. Beletelt jó pár percbe, mire magamhoz tértem annyira, hogy felfogjam, valaki az ajtómon dörömböl.

Leugrottam az ágyamról, és hatalmas lendülettel téptem föl az ajtót.

George állt előttem, a hirtelen mozdulattól megállt az ökle a levegőben.

– Éjszaka van – közöltem.

– Van négy óra éj-em, Lili. Idő van a munkához! – lelkesedett túlságosan is energetikusan ahhoz képest, hogy ilyenkor a normális emberek még alszanak. Úgy döntöttem, jobb, ha már az elején tisztázunk bizonyos dolgokat. Beengedtem, és leültünk a konyhában. Nagy barna szemével ártatlanul pislogott, mint valami megszeppent kisfiú.

– Figyeljen. Nálunk nem szokás sötétben dolgozni. És nem szokás az ajtót verni, ha szeretne bejönni.

– Nálunk sem – bólintott egyetértően George.

Megdörzsöltem a szemem, és erőltetett nyugalommal kérdeztem:

– Akkor miért csinálta?

– Hát azért, hogy felébredjen. Reggelizünk?

– Hogy mi? Reggeli? Ilyenkor? Tudja még a vacsorámat sem igazán emésztettem meg.

– Right. Akkor csak én reggelizem. Mindjárt én jön vissza – közölte, majd felugrott és elszelelt. Engedtem a gravitációnak, és leheveredtem az asztalra. Ismét arra keltem, hogy dörömbölnek. Rutinosan téptem föl újra az ajtót, majd félig csukott szemmel botorkáltam vissza a konyha asztalhoz.

George elkezdett pakolni. Került az asztalra tojás, bacon, joghurt, kenyér, lekvár, sajt, gomba, kukoricapehely, narancslé és grapefruitlé. Aztán kezet mosott, és Jamie Olivert is lekörözve összedobott pár sült tojást baconnal, pirított gombával, sajtos melegszendviccsel. Megterített, majd elégedett arccal kérdezte:

– Mit akar eszik először?

– Kávét.

Már ismertem George sértődött arcát, ez biztosan az volt.

– Mit szokott reggeli?

– Többnyire semmit. De maga csak bátran.

Csináltam két kávét, az egyiket letettem George elé. Jólesően kortyolgattam, és elbűvölve néztem, ahogy filmsztárom megfontoltan csemegézett. Lassan adta át magát az érzéki örömöknek, minden egyes falatot átgondoltan, óvatos mozdulatokkal fogyasztott el. Nem csacsogott, nem nézett semerre, viszont borzasztóan koncentrált a táplálékbevitelre. Cirka fél óra volt a reggeli, majd miután elsimultak a ráncok és kitisztult a tekintete, belevágtam.

– Szóval. Ha már mi leszünk Sherlock és Watson, elmesélné az egész történetet? Csak hogy képben legyek…

George bólintott, megtörölte a száját, a szalvétát hanyag eleganciával az asztalra dobta, majd belekezdett:

– Két napja én érkez, egy budapesti szállodában foglal, két egymás melletti szobák. A második nap tíz óra körül kopogtat a szobáját, de nem nyit ki. Hívtam személyzet, akik mondja nekem, hogy nagymama két óra azelőtt volt elmegy. Se levél nem hagy, se üzenet. A személyzet szerint nem tűnt elváltozottnak.

– Mármint nem tűnt furcsának a viselkedése.

– Igen.

– Szokott ilyet csinálni a mama? Egyáltalán hány éves?

– Bár kissé… khm… heves természet, de ilyet még soha nem csinál. Hogy hány éves? Lássuk csak…

George összevonta a szemöldökét, és gyors fejszámolás után kibökte.

– Hetven és nyolc.

– Nos, az összesen hetvennyolc – vigyorogtam. – Jól bírja a nagyi.

– Tudja, darling, a nagyi very ektiv.

– És mondja, nincs neki mobiltelefonja?

– Volt neki, de összevesztek.

– Hogy mondja?

– Összevesztek. Vagy nem így mondják? Mindegy, a lényeg, hogy eltette láb alól.

– Na jó, hagyjuk, értem a lényeget. Vitt magával táskát?

George szeme felcsillant, és széles mosolyra húzódott a szája.

– Látja, darling! Hát ezért akarok, hogy maga segít! Jó gondolat! Menjünk, nézzünk körbe.

– Körül.

– Yes. Körül.

Mire elkészültem, George már az ajtó előtt ácsorgott, mint valami bevetésre váró kém, fekete tavaszi kabátban, fekete cipőben, és bőszen nyomogatta fullos kémtelefonját.

Pár perc múlva már egy taxiban ültünk, én mosolyogva hallgattam a hátsó ülésen, ahogy George próbál megküzdeni a taxissal, aki a Hilton kulcsszóra háromféle, roppant bonyolult útvonaltervet kezdett el magyarázni. Dűlőre jutottak, majd mindketten megkönnyebbülve hallgatták a csendet.

Miután kiszálltunk, George halkan kérdezte:

– Mondja, darling, maguk folyton kiabálnak?

– Csak ha nem tudunk külföldiül.

George összehúzta szemöldökét és próbálta értelmezni a hallottakat, majd szűkszavúan ennyit mondott:

– Na, megy.

Nem mondom, rém előkelően éreztem magam, ahogy a vörös szőnyegen betipegtem, bár készülhettem volna inkább valami tűsarokkal, az jobban dukált volna. Beléptünk a szálloda előcsarnokába, mire a recepció mögött álló hölgy máris előkapta legmegnyerőbb mosolyát, és tekintetével el sem engedte emberünket. George hatalmas léptekkel indult meg a lányka felé, aki máris feszesen kihúzta magát, majd zavartságát leplezvén gyorsan kézbe vett egy tollat, és kattogtatni kezdte rajta a gombot.

Bond lazán rákönyökölt a pultra, és megnyerő mosollyal kérte a kártyáját. A kis hölgy meglebegtette szempilláját, és olvadozva adta oda.

Én meg csak álltam ott, valószínűleg láthatatlanul, és elbűvölve néztem, hogy miként is működik ez a szuperpasiknál.

Pár perc múlva már a szobában álltunk. A szám is tátva maradt. A szoba ugyanis lakosztály volt, galériával, hangulatfényekkel, elegáns és visszafogott színekkel, a luxus teljes palettáját felsorakoztatva.

– Innen szökött meg a nagyi? – hüledeztem.

Elindultam, hogy körbenézzek. Mindig is vágytam arra, hogy egyszer nyomok után kutathassak, fiókokat túrjak és észrevegyem az apró jelet, amiből felgöngyölítem az egész bűntettet, ahogy a helyszínelős sorozatokban. Eljött az én időm! Amit először észrevettem, az ágy volt. Szépen be volt vetve, a hófehér párnák decensen álltak a fejtámlának támasztva, a lábrésznél pedig egy vastag, kockás ágytakaró volt felhajtva, mindenféle rakoncátlan ránc nélkül. Fondorlatos módon arra jutottam, hogy tervezett szökés volt, nem erőszak hatására ment el. Aztán nem találtam egyetlen táskát sem. Sem a szekrényekben, sem az előtérben. A hatalmas királyi fürdőszobában nem volt egyetlen apró csetresz sem, még csak egy kóbor fogsort sem találtam. Amíg nézelődtem, néha rásandítottam George-ra, aki nyomkeresés helyett inkább jött utánam, és szó nélkül figyelte, amit én figyelek. Egy vadászkutya megirigyelte volna a szaglászásom, de hiába keresgéltem már majdnem fél órája, semmit nem találtam. Csalódottan ledobtam magam az egyik fotelbe, és lemondóan közöltem.

– Szerintem lelépett. Mégpedig magától. Nincs itt bűntény, csak egy kis pezsgésre vágyó nyugdíjas.

George szája lebiggyedt, és ő is leült.

– Higgye el, nagyit kényszerít valaki. Soha nem megy el szó nélkül.

– Volt már Budapesten korábban?

– Itt született! Húszéves koráig itt él Pest, majd kiutazik férje mellé. Aztán volt utána neki másik férj, aki magyar, ő vissza ide. Aztán szerelembe esni új férj, és ment Anglia.

– Oké-oké, értem, tehát ismeri Pestet, és szereti a férjeket. Nem lehetséges, hogy esetleg épp a következő férjét keresi?

George megbotránkozva kiáltott fel:

– Hiszen ő van hetven és nyolc éves!

Megvontam a vállam, és tovább ücsörögtünk. Semmi ötletem nem volt, és láthatólag George is komoly letargiába esett. Csalódott voltam. Se krimi, se nyom. Úgy döntöttem, nem fájdítom tovább a szívem.

– George, sajnálom. Én nem tudok ebben segíteni. Biztosan visszajön, ha pedig nem, hívja a rendőrséget. Három nap után elkezdenek nyomozni. Úgy igaziból.

– Szóval máris leadja.

– Föl – javítgattam rendületlenül. – Ne haragudjon, de semmi arra utaló nyom nincsen, hogy erőszakkal vitték volna el. A személyzet csak észrevette volna, ha a hajánál fogva cibálják el.

– Talán megfenyegették őt.

– De akkor miért pakolt össze? Nincs itt se a táskája, se a ruhái. Nem gondolja, hogy ez így nem életszerű?

– Élet-mi?

– Szóval nem hihető.

George felugrott, és fel-alá kezdett járkálni. Pár percig még képes voltam követni, aztán feladtam, és bocsánatkérő hangon folytattam.

– Megértem. Én is ideges lennék, de még mindig jobb ez így, mintha a dulakodás nyomait találtuk volna.

Megállt és szomorú tekintettel azt mondta:

– Oké, Lili, akkor menjen. Köszönöm, hogy pazarolta rám az idő. Örül, hogy megismert – biccentett.

Szőrös szívű némbernek éreztem magam, de egyre kevésbé éreztem, hogy ebből valami kalandos sülne ki. Elköszöntem, és kisiettem a szobából.