3.rész

Pár óra múlva ismét ott ültem a monitor előtt és próbáltam rákényszeríteni magam az írásra, de folyton George-on járt az eszem. Vajon mit csinál most? Keres egy újabb hozzá nem értőt, vagy esetleg megfogadja a tanácsom, és bejelenti a rendőrségen az eltűnést? Legszívesebben felhívtam volna, de se a számát, se a teljes nevét nem tudtam. Ahogy néztem a telefonom, valami ihletre várva, egyszer csak elkezdett villogni és zenélni. Odaugrottam és felkaptam, de a kijelzőn Bogi neve villogott. Gyerekkorunk óta vagyunk barátnők, mondhatni együtt homokoztunk.

– Helló, banya!

– Szia, Bogi. Mi újság?

– Hű, de lelkes itt valaki. Mitől zuttyantál meg?

Bogi radarjai megint a topon voltak. Messziről kiszagolta mindig, ha valami nyűgöm volt.

– Hagyjuk, hosszú – próbáltam elterelni.

– Én ráérek. Na, ki vele. Pasi?

Sóhajtottam egyet és belevágtam. Elmeséltem az egész sztorit, egy-egy kuncogást és nebasszt leszámítva csöndben hallgatta végig.

– És mért léptél le? – kérdezte a beszámoló végén.

– Mert… nem is tudom. Halott ügy.

– Remélhetőleg csak az ügy. Figyelj, ez akár még krimi is lehet. Komolyan kihagynád? Én a helyedben felhívnám a szuperment, és ha a mama nem lesz meg, legalább megismerkedtél egy tuti fickóval.

– Nem tudom a számát.

– Lúzer.

Épp a visszavágóra készültem, amikor kopogtattak. Miért nem a csöngőt nyomja senki? Abban a reményben, hogy George jött vissza, gyorsan elköszöntem Bogitól, és repültem az ajtóhoz. Nagy lendülettel kinyitottam, és szinte már nyitottam a szám, hogy közöljem, meggondoltam magam, és menjük nagyikeresőbe.

Lefagytam a látványtól. Két rövid hajú fickó állt az ajtómban. Az egyik épp horgas orrát vakargatta, a másik pedig lelógó bajszát rágcsálta. A horgas orrú jelvényes igazolványt dugott az orrom alá.

– Jó napot, hölgyem! A rendőrségtől keressük – hangzott az üdvözlés azzal a fajta hangsúllyal, amit esküszöm csak rendőröktől hallottam eddig.

– Ööö… maguknak is.

– Pár kérdést tennénk fel. Bemehetnénk?

Kitártam az ajtót, és azon gondolkoztam, hogy ha netán álrendőrök, vajon leütnek-e, ha elkérem jobban megnézni a papírjaikat. Úgy döntöttem, inkább vigyék el a hifit, mint hogy bántsanak.

A két rendőr egyetlen lépéssel az előszobában termett, ahol egy nagy tükörrel találták szemben magukat. Általában, ha jött hozzám valaki, a belépést követő első percben nők esetében gyors frizuraigazítás, férfiaknál hasbehúzás volt a reakció. De nem úgy a rend őrei! Mintha valami szabályt szegnének meg azzal, ha szolgálatban magukra néznek egy tükörben, oly villámgyorsan kapták el a szemüket saját alakjukról, majd zavartan köhécselni kezdtek.

– Maga Szirtes Lili?

– Én vagyok.

– Maga járt ma délelőtt egy férfival a Hilton szállóban?

Éreztem, ahogy az idegességtől a fülem is zúgni kezd.

– Én. Mi a baj?

A bajszos is megszólalt, enyhe tájszólással kezdett bele mondandójába, száraz, hivatalos hangon, a fejem fölött tartva tekintetét, mintha csak bemagolt szöveget mondana fel.

– Jelenleg nem áll módunkban információt adni, csak annyit mondhatunk, hogy az urat egy ügy kapcsán keressük.

– Ügy? George pár napja van itt, nincsenek ügyei, ő pont hogy… – elakadt a szavam, mikor rájöttem, épp információval szolgálok Sztárszkinak és Háccsnak.

– Szóval George… – morogta a másik, miközben előkapott egy mini füzetet a farzsebéből, és bőszen jegyzetelni kezdett. Szinte semmit nem mondtam, mégis hosszan írt valamit. Kezdtem türelmetlen lenni.

– Akkor elárulnák, mit akarnak?

A másik, horgas orrú is előkapta a kis füzetét, és egy ceruzacsonkot, majd azt kérdezte:

– Megmondaná az ön által George-nak nevezett egyén teljes nevét?

– Maguk mindig így beszélnek?

Mindketten fölnéztek, majd a kérdés váratlanságának köszönhetően enyhén zavart lett a tekintetük.

– Öö… izé. Kérem, a kérdésre tessen válaszolni.

Szóval a kiszámíthatatlanság a gyengéjük. Szinte éreztem, ahogy a kisördög a vállamon vigyorogni kezd. Úgy döntöttem, kicsit szórakozom.

– Mit is kérdeztek? – adtam az ártatlant. Nagy barna szememmel, és enyhén szeplős, kislányos arcommal ez semmiség volt.

A horgas orrú ránézett bajszos kollégájára, majd összeráncolt szemöldökkel közölte:

– A nevét. A teljes nevét mondja.

– George Smith.

Gondolkodás nélkül firkantották fel a kitalált sablon nevet, sz-szel az elején és a végén.

– Jelenlegi lakcím?

– Mármint az enyém? – pislogtam.

– Mért, maga nem itt lakik?

– De.

– Akkor mi a jó…

– Hé. Gyula. Nyugi – morrant fel a bajszos kopó.

Horgasorr visszanyelte dühét, majd újra próbálta.

– Szmisz úrét.

– Hilton szálló. Budapest. Hess András tér egy-három. De hát az elején nem azt kérdezték, hogy velem látták-e a Hiltonban?

A két rendőr összenézett, majd a bakira rádöbbenve zavartan köhécselni kezdtek. Újabb kérdés következett.

– Mióta ismeri George Smith urat?

– Háát… lássuk csak… azt hiszem, még nem igazán ismerem. Tudják, ahhoz, hogy valakiről kijelenthessük, hogy ismerjük, sok mindenen kell átmenni. Tudják, közös élmények vagy…

A rendőrök gyöngye ismét felhorkant.

– Úgy értem, mikor találkozott vele először?

– Jaaa! Nemrég találkoztam vele, nincs még egy hete sem. Mit követett el? – próbálkoztam ismét.

– Vannak barátai?

– Mármint nekem?– néztem ártatlanul. Meg voltam róla győződve, hogy valamelyikük hamarosan feladja.

A bajszosnak megrándult a szája széle, horgas orrú kollégájának pedig megcsikordultak a fogai. Láthatóan keményen kellett fegyelmeznie magát, hogy rám ne ordítson.

– Smith úrnak – csikorogta Gyula.

– Ó! Na, azt nem tudom.

A vérzsaruk egymásra néztek, a horgas orrú látványosan az égnek emelte a tekintetét. Eltették jegyzetfüzetüket, majd kis torokköszörülést követően a bajszos megszólalt:

– Köszönjük a segítséget. Ha esetleg eszébe jutna még valami, kérem, hívja a rendőrség információs vonalát. Kérje a kerületi kapitányságot.

– Mindenképpen úgy teszek majd, biztos úr – bólintottam törvénytisztelő polgárként.

– Öö… akkor ennyi. A viszon’látásra.

Becsuktam utánuk az ajtót, és nekidőltem a falnak. Eddig is volt valami fura érzésem, de most egy csapásra kitisztult minden.

– Hogy én mekkora egy barom vagyok! – csaptam a homlokomra.

Csöngettek, valószínűleg újra a hatóság jött vissza, talán túl sok Columbót néztek. Kinyitottam az ajtót, majd nekiestem a tükörnek. Az ajtó becsapódott, és George viharzott végig a lakáson. Zúgni kezdett a fülem, éreztem, ahogy elfogy a levegőm, és egyre gyengébbnek éreztem magam. Mint valami rongybaba úgy csúsztam le a fal mentén, amikor elsötétült a világ.