Az előbbi adrenalin löket nélkül elég gyorsan leeresztettem, és az izgalom helyét lassan átvette a kétségbeesés és a fáradtság. Ez már közel sem tűnt kalandosnak és viccesnek. Fáztam, éhes voltam, a karom és a lábam pedig már egyre jobban fájt.
Fentről beszélgetést hallottam, majd hirtelen egy ajtócsapódást. Megszűnt minden zaj, és teljes csönd lett. Valószínűleg elmentek valahova, azért is siettette őket a nő. Már csak az volt a kérdés, vajon a bamba fazon is elment-e, vagy őt itt hagyták nekem. Csak egy valahogy deríthettem ki.
Szétfeszítettem a lábam, amennyire csak a ragasztó engedte, és lassan székestül megpróbáltam felemelni magam. Mivel hosszú órák óta ültem összekötözve, az izmaim nem engedelmeskedtek. Újból megpróbáltam. Előredőltem, és combból próbáltam jobban kinyomni magam. Végre megemeltem a széket, amit hangos puffanással engedtem vissza a kőre. Egész jó volt. Újból előredőltem, és lassan kinyomtam magam, majd vissza. Még nagyobb csattanás. Újra és újra hozzácsaptam a széket a kőnek, de semmi nem történt. Ha Kapa itt van, és nem jön le a zajra, az csak azt jelentheti, hogy nem számít, amit csinálok. Mert közel s távol egyetlen lélek nincs, aki meghallhatná a csapkodásom. Abbahagytam, és próbáltam valami jobbat kitalálni.
Lassan az időérzékem kezdett cserbenhagyni, már azt sem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el azóta, hogy Alexék elmentek. Kezdtem szomjas is lenni, és ami aggasztó volt, hogy egyre többször jutott eszembe egy nagy pohár hideg víz. A szám lassan teljesen kiszáradt és már nyálam sem volt, úgy éreztem, mintha a számba valami smirglipapír lett volna. Eszembe jutott, hogy talán ha megpróbálhatnék sírni, az elég nedvesség lenne, ha a könnycseppek eljutnának a számig. De hiába sajnáltattam magam, és hiába képzeltem el, hogy többé a büdös életben nem talál meg senki, nem jöttek a könnyek. Kizárt volt, hogy napokig hagyjanak víz nélkül, hiszen azt mondták terveik vannak velem. De mi van, ha meggondolják magukat? A vörös nő elég kegyetlennek tűnt, még az is lehet, menet közben inkább úgy döntenek, ez a legegyszerűbb módja, hogy ne derüljön ki semmi.
Úgy döntöttem, próbálom hasznosan tölteni a következő órákat, és szépen lassan elkezdtem lazítani a kezemen lévő kötést. De hiába feszítettem szét a csuklóm, csak még jobban vágott a ragasztószalag. A lábammal próbálkoztam, a nadrágom legalább vastag volt, nem fájt annyira a bokám, ha megmozdítottam. Hosszú percekig feszegettem, de olyan erősen voltam összekötözve, hogy szinte semmit nem ért a szabadulási kísérletem.
Lassan eltűnt az ajtó melletti résből a nappali fény, valószínűleg este kilenc körül lehetett. Még mindig semmi hangot nem hallottam kintről. Rosszul voltam a gondolattól, hogy egész éjjel itt kell rostokolnom. Senki nem jött értem, se Dolly, se a rendőrség. Életemben először olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha. George és Dolly valószínűleg már útban vannak hazafelé, és BB sem tud arról, hogy eltűntem. Egyre álmosabb és fáradtabb voltam, de a lassan állandósuló fájdalomtól csak nehezen tudtam bóbiskolni. Hosszú volt az éjszaka, és akárhányszor elaludtam, mindig valami szörnyű rémálomra ébredtem, amitől csak még jobban kiszáradt a szám, és még jobban kívántam a folyadékot.
Lassan megjelent az apró fény a vasajtó mellől, hajnalodott. Ismét reménykedni kezdtem, már azt se bántam, ha Kapa jön vissza, csak jöjjön valaki, akinek szólhatok, hogy adjon vizet. Már másra sem tudtam gondolni. Talán Kapa végig itt volt. Talán most ébred fel és a homár agyával megfeledkezett rólam. Fölemeltem a fejem, összeszorítottam a fogam, és úgy döntöttem, azért sem halok itt meg. Megpróbáltam összeszedni minden erőmet és újból megpróbálkoztam a székkel való zajkeltéssel. Jóval nehezebb volt, mint amikor először próbálkoztam, a lábam már alig éreztem, és gyengének éreztem magam. Előredőltem, és lassan megemeltem a széket. Alig éreztem a lábam, de tudtam, hogy ha nem próbálkozom újra, lehet, hogy nem lesz több lehetőségem rá. A fejem egyre jobban fájt, tudtam, hogy ez a kiszáradás egyik jele. Hátranéztem, mögöttem lábasok és fazekak hevertek egymásba pakolva. Székestül hátratoltam magam, csak lassan, nehogy felboruljak, aztán előredőltem, megemeltem magam és szék hátsó lábaival löktem egyet a lábasokon. Hatalmas csattanással eldőltek, és szanaszét borultak. Sírni tudtam volna a fájdalomtól, mindenem sajgott.
Egyszer csak kattant a zár és valaki feltépte az ajtót. A hirtelen támadt erős fénytől szinte megvakultam, nem láttam semmit. Viszont a hatalmas pofont azonnal megéreztem, ami lerepült nekem.
A könnyem is kicsordult, akkorát kaptam. Újból rám tört a harci hév, felemelkedtem székestül, és egy nagy lendülettel belefejeltem az óriás hasába.
Úgy pattantam le, hogy öröm volt látni. Székestül estem hátra, és elvágódtam a földön. Kapa fölém hajolt, és a változatosság kedvéért most a másik lábamba kaptam a szúrást. Pár másodperc múlva már rutinból vesztettem el az eszméletem. Az utolsó, amit még éreztem, ahogy egyetlen mozdulattal felkapott, és székestül visszahelyezett a kőre. Aztán megszűnt minden.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: