K.P.K- Könnyed Pesti Kalandregény

Az egyik nagydarab szakács felnézett, majd meglátva minket, fejét rázva máris belekezdett a kitoloncolásunkba.

– Kérem, fáradjanak ki, ide nem jöhetnek be.

Úgy döntöttem, átveszem az irányítást, ki tudja, George hogyan szokta intézni a kényes ügyeket. Finoman megszorítottam a karját, jelezvén, most én vagyok a főnök.

– Ne haragudjon, csak a tulajdonost keressük. Tudna esetleg segíteni?

A fejkendős óriás lustán áthelyezte a fogvájót a szájában.

– A tulaj nincs itt, az étteremvezetővel tudnak beszélni. Odakísérem magukat.

Azzal megindult, mi pedig szorosan utána. Menetközben gyorsan lecsíptem az egyik várakozó tálról egy húsdarabot, és bekaptam. George megrovón nézett rám. Megvontam a vállam. Ha már nem hagyott rendesen megvacsorázni, hát el kell viselnie némi modortalanságot.

Egy apró kis irodához értünk, emberünk bekopogott, majd benyitott.

– Bocs a zavarásért, főnök, de magát keresik.

Kitárta az ajtót és mi beléptünk. Egy vékony kis szemüveges figura ült egy nagy asztalnál, és épp a számítógépén pötyögött. Jöttünkre felnézett, majd szigorú hangon kérdezte.

– Jó estét, miben segíthetek?

– Biztosan furcsán fog hangzani, de egy idős hölgyet keresünk, aki tegnap este valószínűleg önöknél vacsorázott.

– Maguk a rendőrségtől vannak?– kérdezte gyanakodva a férfi.

– Nem dehogy! – vágtam rá – Az úr az unokája és… szóval a hölgy orvosi felügyeletet igényel, de elcsámborgott. Tudja, hogy van ez… – mosolyogtam bocsánatkérő ábrázattal. – Csak szeretnénk őt visszavinni az otthonba, mielőtt valami baj történik vele.

Büszke voltam az improvizációmra, még az sem riasztott vissza, ahogy George nézett rám. Ahhoz képest, ahogy ő manipulálja az embereket, ez kismiska volt.

– Ha nem volt foglalás, akkor sajnos név sincs – hangzott a közönyös válasz. – Esetleg kimehetünk a pincérekhez, hátha emlékeznek a hölgyre.

– Jaj, hát az tökéletes lenne, köszönjük – hálálkodtam.

Újból átmasíroztunk a konyhán, majd az éttermen, miközben George éles tekintettel figyelte a kezemet, nehogy újabb falattól szabadítsam meg valamelyik tálat. A terem másik végében egy hosszú salátás pult volt, ahol egy pincér ácsorgott. Meglátva főnökét, idegesen kihúzta magát, talán még a levegőt is visszatartotta.

Az étterem vezetője felénk fordult és azt kérdezte:

– Van a hölgynek valami jellegzetes tulajdonsága?

George máris rávágta:

– Yes! Ő van kicsit… khm… molett, és kicsit hangos beszél. Well, nem kicsit. Festeni haj szőke, és sok-sok ékszer hord. Színes ékszer.

Majdnem elnevettem magam, úgy tűnt pofátlanul alkalmazza előttem továbbra is a bűvös akcentust.

– Lacikám. Volt itt valaki tegnap, akire jellemző a leírás?

A pincérnek felcsillant a szeme.

– Igen. Volt itt egy idősebb hölgy, egy úrral. Egy idő után kissé… szóval megárthatott neki a koktél, mert hangosan kiabálta, hogy szereti Magyarországot – vigyorgott a pincér. – Aztán az úr láthatólag zavarban érezte magát, próbálta csitítani a hölgyet, és azt mondta, elnézést kér, mert a hölgy angol, és rég járt nálunk.

George izgatottan bólintott:

– Ő van az! Ki volt férfi, akivel ült?

Az étterem főnöke várakozón nézett a pincérre, aki összeráncolt homlokkal felelt:

– Nem tudom, készpénzzel fizettek, úgyhogy fogalmam sincs.

– És aztán?

– Aztán? Nem tudom, nekem más asztalom is volt, egyszer csak hívtak egy taxit és elmentek.

– Hova? – vágtuk rá George-dzsal egyszerre.

– Azt nem hallottam. Most mennem kéne – bökött az orrával az egyik asztal felé, ahol egy férfi próbált vele szemkontaktusba bonyolódni.

– Jól van, menj csak – bólintott a főnök.

A pincér biccentett, majd elsietett.

– Hát, ennyit tudtunk segíteni. És most, ha nem haragszanak…

– Menjen csak, és köszönjük – mondtam.

Miután a kis szemüveges figura elsietett, George megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Úgy tűnik, nincs nagyirablás. Csak randizik – mondta megkönnyebbülten, majd körülnézett.

 – Tetszik az étterem, vacsorázzunk, Meghívhatom?

Az étlapon lovagkori versikékbe foglalva, rímbe szedve boncolgathatta az ember a kínálatot. George egy darabig feszültem próbálta értelmezni az értelmezhetetlent, összeráncolta a homlokát, időnként előre lapozott, majd vissza. Kitartó ember volt, jó pár perc volt, mire feladta.

– Segítsek?– kérdeztem.

George felvette az étlapot, és drámai hangon olvasta:

– „Tiknak szárnyait kéjjel levágom, szalonkával burítom, sütőben forgatom. Nyársamra rángatom kertemnek legjavát, szárnyasnak mellyét, uborkát, gombát, s ősi sajtok mártásával kínálom.” Atyaég, micsoda vérengzés – hüledezett.

Közben kihozta a pincér az italokat, és kikértük a vacsoránkat.

– Úgy tűnik, a mamát tényleg nem rabolta el senki. Viszont így most lőttek a krimimnek. Nincs esetleg más rokona, akit elnyelt a föld?– reménykedtem.

– Sajnos nincs. Írjon saját sztorit.

– Ahhoz már kevés az időm – húztam el a szám. – Ráadásul sokkal izgalmasabb lett volna az életből meríteni.

– De hát csak körül kell nézni. Csupa sztori mindenütt. Maguknál még kicsit több is, mint máshol.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Szerintem maga lusta. Ez lenni baj. – mondta együttérző arccal George.

– Beszéljen már rendesen. És nem vagyok lusta – kértem ki magamnak. – Mondom, csak kevés az időm.

– Oké, darling, ha úgy gondolja…

– Megtenné, hogy nem szólít darlingnak? Hosszútávon elég idegesítő.

– Nem értem a magyar nőket – csóválta a fejét. – Ha az ember udvarias és kedves, kikérik maguknak. Ha meg nyers, őszinte és szókimondó, az a baj.

Hümmögtem. George nagy igazságokra jött rá. A nők bonyolultak.

Közben kihozták a vacsoránkat, amire mohón csaptam le. Élvezettel, szinte barbár módra cuppogtam, húztam-vontam a húst. Borzasztóan szerettem ezt az éttermet, vannak ugyanis ételek, melyeket egyszerűen bűn evőeszközzel enni. Fölnéztem, hogy lássam George élvezi-e, hogy végre ősember módjára ehet. De a vadember csak nem tört elő George-ból. Lassan feltűrte az ingét, fogott egy kést és egy villát, majd alaposan megtörölgette a szalvétájával. Utána finoman körbelehelte, majd újra kifényezte. lehelés, fényezés. Ezután elégedetten bólintott, és nekikezdett a falatozásnak.

Zavarba ejtő lett a kontraszt. Finoman letettem a csábító húscafatot, és inkább figyelemelterelő csevejbe fogtam.

– Honnan tud ilyen jól magyarul?

George kortyolt egyet, majd elmerengve nézegette a kacskaringós díszítéseket a kupán.

– Sokat voltam a nagyival, szinte ő nevelt fel. Folyton magyar filmeket nézett, volt a bakterház, meg a Szomszédok, a Patika, és egy katonás is, valami angel…

– Angyalbőrben! – vágtam rá – Imádtam!

– A nagyi egyik magyar barátja küldte filmen őket. És volt egy halom magyar könyve is. Sokat mesélt nekem Budapestről is, hogy milyen a lánchíd, amikor ki van világítva… és a finom magyar ételekről – mosolygott.

Elgondolkozva néztem George-ot. Micsoda nyugalom! A rendőrség keresi, a nagymamája valahol a városban kódorog egy vadidegen férfival, akiről semmit nem tudunk, ő pedig jóízűen vörösbort kortyolgat.

– Mondja, mit fog most csinálni?

– Semmit. Visszamegyek a szállodába, és megvárom a nagyit – vonta meg a vállát.

Elfogott a szomorúság. Sajnáltam, hogy másodszorra is zátonyra fut a történet, és bár örültem, hogy nem lett rossz vége, nehéz volt lemondani a kalandról.

Szépen komótosan megvacsoráztunk, miközben George vicces történeteket mesélt a forgatásairól, a szereplőkről, és egészen kellemes lett az este. Amikor kiléptünk az étterem ajtaján,megcsapott a finom langyos, tavaszi illat. Szívesen csavarogtam volna még George-dzsal, de inkább leharaptam volna a nyelvem, minthogy ezt közöljem vele. Szó nélkül tettük meg az első pár lépést, lélekben már a búcsúzkodást terveztem, amikor kivágódott mögöttünk az étterem ajtaja, és a pincér szaladt utánunk.

– Elnézést! Uram!

George meglepetten nézett rá. A pincér egy cetlit szorongatott a kezében, majd amikor odaért George-hoz, közelebb hajolt és bizalmas hangon duruzsolta.

– Mennyit ér meg magának egy cím?

– Milyen cím? Nem érteni.

– George. A pincér megérezte a pénz szagát, és most áruba bocsátaná a címet, ahova a nagyit vitte a taxis. Jól mondom?

A pincér sunyin hátrasandított az étterem bejárat felé, majd biccentett. George elővette a tárcáját.

– Várjon – szóltam rá George-ra. Odafordultam a pincér felé, és próbáltam dörzsölten bizniszelni. – Előbb írja oda a taxi társaság és a taxis nevét is. Ugye tudja, hogy ha hazudik, megtaláljuk itt magát? – én is halkabbra vettem a hangom, ahogy a filmekben is láttam. – Az úr itt mellettem ugyanis az angol titkosszolgálat embere.

George rögtön kapcsolt, arcéle kemény lett, mint egy kőszobornak, és szeme fele akkorára szűkült.

– Ugye csak viccel? – feszengett a pincér.

– Eszem ágában sincs viccelni. Adja ide a cetlit, és elfelejtjük a vesztegetést. Rendben?

A férfi halkan szitkozódva ráfirkantotta a taxi társaságot és egy nevet, majd kényszeredetten nyújtotta át a papírt. Elégedett voltam magammal, és nyilván ez az arcomra is kiütközött, mert a pincér káromkodott egyet, sarkon fordult, majd elviharzott.

– Maga jobban hazudik, mint én – mondta elismerően George.

– Ugyan már. Ezek nem hazugságok, csak apró füllentések – legyintettem. – Csak nem kifizette volna?

– De igen. Mért is ne?

– Mert résen kell lennie. A külföldiekre sokan fenik a fogukat, azt hiszik, csak azért, mert külföldi, tele van pénzzel.

– Tele is vagyok – vonta meg a vállát.

– Na jó, akkor nézzük csak, hol kószál az öreglány – bontottam ki izgatottan a papírt. – A taxis tegnap este a Visegrádi utca hatvannyolcas számhoz vitte a nagyit.

– Ismeri a környéket? Esetleg elmehetnénk körülnézni.

– De hát miért? Mintha az előbb törődött volna bele a nagyi csavargásába.

– Mert akkor még nem volt nyom!

– Akkor nosza!

George már kapta is elő a telefonját, hogy újabb taxit hívjon.

– Tegye el, békávéval megyünk.

– Az mi? – nézett rám értetlenül.

– Tömegközlekedés. Metrózni fogunk, hogy lásson egy kicsit a sűrűjéből is – vigyorogtam.

Pár percen belül már a metróbejáratánál álltunk, amikor eszembe jutott, hogy nincs egy árva jegyünk sem.

– Jöjjön gyorsan, mert mindjárt bezár a jegypénztár! – siettettem. Megszaporáztuk lépteinket, lihegve értünk oda a pénztárfülkéhez. Egy negyvenes, kissé lestrapált kinézetű, nagydarab nő ült a másik oldalon, épp kezdte becsukni az ablakot.

– Elnézést! Kérem!

A nő unottan nézett ránk, majd kibányászott egy rágót a szájából, és hátrapöckölte.

– Ige’?

– Csak két jegyet szeretnénk.

– Má’ nincs. Zárok.

Ránéztem az órámra, hét óra ötvenöt perc volt.

– Nem nyolcig vannak nyitva?– kérdeztem óvatosan.

– De.

– Akkor megtenné, hogy ad még két jegyet, mielőtt bezár?

– Mondom. Zárok.

Éreztem, ahogy megindul a vérnyomásom. Rásandítottam George-ra, aki kissé elveszve a magyar nyelv ékességeiben, összeráncolt homlokkal próbálta értelmezni a morgásszerű válaszokat. Úgy döntöttem, teszek még egy próbát, mielőtt ráborítom a fülkét.

– Kérem. Tudom, hogy fáradt, és valóban az utolsó percekben érkeztünk, de ha már itt vagyunk, és még nem zárt be, megtenné, hogy mégis ad két jegyet?

– Na húzzanak innen.

Az ablak lecsattant a nő eltűnt. Megkövülten álltam ott tovább, talán valamiféle csodára vártam.

– A hölgy nem igazán volt kedves – konstatálta George.

– Nem. Nem volt kedves – csikorgattam a fogam.

– Talán próbáljuk meg egy automatánál.

Átmentünk az aluljáró másik oldalára. Örültem, hogy George mellettem van, a félhomály és az enyhe vizeletszag nem volt túl bizalomgerjesztő. Elhaladtunk két gyanús fazon mellett, akik miután jó alaposan végigmértek minket, tovább susmusoltak egymással. Belekapaszkodtam a táskámba, és gyorsan végigvettem a szokásos forgatókönyvem, támadás esetére. Rásandítottam George-ra, aki érdeklődve figyelte a két férfit, majd többször is körbenézett, és elégedetten hümmögött. Gondolom az inspiráció heve kapta el, az egzotikus helyszínek és arcok láttán. Közben odaértünk a jegykiadó automatákhoz. George elővette a bankkártyáját, és meredten nézte a gépet.

– Ugye ebbe nem dugná be a kártyáját? – kérdeztem kissé feszültebben a kelleténél. Mentségemre legyen mondva, hogy a fülkés nő kissé felpaprikázta a hangulatom.

– Miért?

– Egyrészt, mert ide csak aprót lehet bedobni, másrészt, ha lehetne is bankkártyával fizetni, félő, hogy többet nem látná a kártyáját. Ilyesmi nálunk… szóval ilyesmi könnyen előfordulhat. Ezek az automaták, tudja, nem igazán megbízhatóak.

És miközben okoskodtam, gyorsan előkaptam a tárcám, és kivettem belőle három darab kétszázast, és egyesével behajigáltam. Megnyomtam a gombot és vártam. Újra megnyomtam, és tovább vártam. Éreztem, ahogy elkezd lüktetni a homlokomon egy ér.

– Nem megbízhatóak – bólintott George vigyorogva, láthatólag roppant jól szórakozott.

– Az istenit! – csaptam rá az automatára. Csörögve hullottak ki az aprók és a jegyek. Megszámoltam, ezer forint esett ki, és tizenkét jegy.

George elismerően csettintett.

– Izgalmas ország.

Mire magamhoz tértem, már a kanapén feküdtem, az egyik törülközőmmel a homlokomon. Erőltetnem kellett az agyam, mire minden visszajött. Rémlett, hogy George tört be, és a kicsapódott ajtótól nekiestem a tükörnek. Úristen. Talán még mindig itt van.

Lassan lecsúsztam a kanapéról, és négykézláb kezdtem megközelíteni az ajtót, mikor két fényesre lakkozott fekete férficipőbe ütköztem. Felnéztem, a cipő a gazemberben végződött.

– Francba – fújtattam.

George lehajolt, hogy felsegítsen.

– Lili, darling. Kérem, állj fel.

– Ha még egyszer azt mondja, darling, sikítani kezdek.

– De miért? – rökönyödött meg az ál-szuperhős.

Kirántottam a könyököm a kezéből, majd gyorsan tettem hátrafelé három lépés távolságot.

– Mert maga egy csaló. És én nem vagyok a maga darlingja.

– De, Lili! Mi üt magába?

– Fejezze be. Így egyetlen külföldi sem beszél. Istenem! Hogy én mekkora egy hülye vagyok! Most kereste a rendőrség. Elárulná, mért beszél így, és mért keresik magát?

George arcán átfutott valami megkönnyebbülés-féle, majd elmosolyodott.

– Szemfüles!

– Örömmel hallom. Szóval átvert.

– Nem egészen. Minden úgy van, ahogy mondtam, csak adtam a mondandómnak egy kis színezetet. Ne! Ne húzza fel magát, mindjárt elmondom. Szóval a nagymamám tényleg eltűnt. És én félig tényleg angol vagyok. Édesanyám félig magyar volt, ezért két nyelven nőttem fel. Jártam már párszor maguknál, és meg kell, hogy mondjam, klasszisokkal többet elértem itt úgy, ha adtam hozzá némi úri modort és tájszólást. A fene tudja, miért. Amint meghallják, hogy valaki más nyelven beszél, máris máshogy állnak az emberhez. Egy magyar filmben láttam egyszer, ahogy a jóképű idegen felforgatta egész Budapestet, és akkor arra gondoltam, mért ne próbálnám ki én is. Bejött. Ennyi.

– Ez mocsok dolog. Hülyének nézi az embert.

– Ugyan! Ha sokat utazik, egy idő után ráérez, melyik országban mire van szükség. Van, ahol a hűvös visszafogottság a nyerő, máshol pedig a háton veregetés és a tesózás. Itt meg ez. George elhallgatott és valami választ várt, azt hiszem. Ami nem jött. Egyrészt jó nagy baromnak éreztem magam, amiért én is rácuppantam a jópofa és szeretnivaló tört magyarságra, másrészt teljesen érthető volt a fene nagy alkalmazkodási képessége, végül is színész volt. Ha ugyan ez még igaz volt.

– Azt ugye tudja, hogy a bizalom így már nem az igazi? Éppen azon agyalok, milyen meglepetéssel szolgálhat még. És a rendőrség?

– Arról sajnos tényleg nem tudok. Amikor megérkeztünk még semmi baj nem volt, amióta találkoztunk, azóta keresnek, de nem tudom miért. És hogy az igazat megvalljam, nem is akarom tudni. Itt is láttam őket, azért is kellett ilyen neveletlenül betörnöm magához. Ezért is elnézését kérem.

– Nem érzi, hogy furcsán viselkedik? Mi a fenéért menekül, ha nem követett el semmit? Ez kissé gyanús, nem?

– Igazából nem is menekültem. Inkább a kezembe vettem az irányítást. Végül is nők ezt szeretik, nem? – mosolygott.

– De. Ezt szeretni. Meg azt is, ha nem kergetni őket rendőrség. Azt sokkal jobban szeretni.

George elnevette magát

– Oké, Lili, ne morogjon. Ha kell, mindennap bocsánatot kérek. Folytatjuk?

– Mit is? – nézte rá bambán.

– Hát hogy maga Watson és meg Sherlock. Nézze csak, mit találtam. Ez már igazi bizonyítvány!

– Bizonyíték. Néha azért csak összekutyulja a szavakat.

– Előfordul. Idenézzen – mondta, majd a kezembe nyomott egy cetlit.

– Ezt hol találta? – kérdeztem, miközben kinyitottam az összehajtogatott papírt.

– A ruhásszekrény aljában.

– Sir Brian. Hét óra. – mormoltam a papírról.

– Valószínűleg valami ismerős lehet, ezért is engedte őt be. Viszont Sir Briant nem ismerem. Brian Marsh a szomszédom, de ő nem Sir. – csóválta a fejét elgondolkozva.

Leültem, és hagytam, hadd túráztassa kicsit az agyát, no de pláne a magyar tudását. Nyilvánvaló volt a megoldás, de nem egy angolnak. Gondoltam adok még pár percet, vajon meddig tud eljutni a Sir Brian névből.

– De ha ő ismerős, miért adna oda egy cetlit a találkájuk időpontjával? Akkor szóban is elmondhatná… vagy csak egy asszisztens, aki továbbította a levelet a nagymamámnak?

Kicsit megsajnáltam, úgy döntöttem, kisegítem.

– A Sir Brian egy étterem itt Budapesten. Kézzel-lábbal evős.

– Ó – hangzott kissé csalódottan.

– Semmi baj, megdolgozott a megfejtésért.

George meredten nézni kezdte a szöveget, majd fintort vágott.

– Ez a nagyi írása. Fel se tűnt. Ő írta fel magának a találkát. Aztán elment valakivel.

George összeráncolta a homlokát, és elővette a telefonját.

– Menjünk oda, hogy kicsit szagolgassunk!

– Szaglásszunk. Így mondjuk.

Magánhekusom kifejezésein volt még mit csiszolni.

– Elkísér?

Pár percnyi vacillálás után úgy döntöttem, folytatom, viszont dörzsölt leszek, és nem hagyom magam újra átverni. Figyelni fogom minden rezdülését.

Ezúttal sikerült egy mogorva taxist kifognunk, aki ugyan nem volt szószátyár típus, de George a korábbi tapasztalataiból tanulván nem is próbált navigálni. Egy gyors „Sir Brian étterem, plíz” után csöndben várta, hogy megérkezzünk.

A kora esti időponthoz képest már egészen sokan voltak az étteremben. Hatalmas húsos tálaktól roskadozó faasztalok, formás vörösboros palackok és csillogó kelyhek voltak mindenütt. Egy fiatal táncos lány lejtett az asztalok között, a ritmusos zenére rázva csípőjét, csábítóan vonult végig a termen, a férfi vendégek nagy örömére. George azonban feszült tekintettel nézett körbe, fittyet hányva a csábításnak.

– Együnk valamit!– próbáltam túlkiabálni a hangzavart.

Megrázta a fejét, és a könyökömnél fogva húzott át a termen.

– Előbb tudjuk meg, hol van nagyi!

Beletörődve hagytam magam tovább vonszolni, végül is érthető az idegessége, bár én szívesebben fedeztem volna fel inkább valamelyik húsos tál rejtelmeit.

Átvágtattunk a helységen, ahonnan a konyhába jutottunk. Az Illetékteleneknek belépni tilos felirattal mit sem törődve léptünk be a tömény ételszagba és gőzbe.

Pár óra múlva ismét ott ültem a monitor előtt és próbáltam rákényszeríteni magam az írásra, de folyton George-on járt az eszem. Vajon mit csinál most? Keres egy újabb hozzá nem értőt, vagy esetleg megfogadja a tanácsom, és bejelenti a rendőrségen az eltűnést? Legszívesebben felhívtam volna, de se a számát, se a teljes nevét nem tudtam. Ahogy néztem a telefonom, valami ihletre várva, egyszer csak elkezdett villogni és zenélni. Odaugrottam és felkaptam, de a kijelzőn Bogi neve villogott. Gyerekkorunk óta vagyunk barátnők, mondhatni együtt homokoztunk.

– Helló, banya!

– Szia, Bogi. Mi újság?

– Hű, de lelkes itt valaki. Mitől zuttyantál meg?

Bogi radarjai megint a topon voltak. Messziről kiszagolta mindig, ha valami nyűgöm volt.

– Hagyjuk, hosszú – próbáltam elterelni.

– Én ráérek. Na, ki vele. Pasi?

Sóhajtottam egyet és belevágtam. Elmeséltem az egész sztorit, egy-egy kuncogást és nebasszt leszámítva csöndben hallgatta végig.

– És mért léptél le? – kérdezte a beszámoló végén.

– Mert… nem is tudom. Halott ügy.

– Remélhetőleg csak az ügy. Figyelj, ez akár még krimi is lehet. Komolyan kihagynád? Én a helyedben felhívnám a szuperment, és ha a mama nem lesz meg, legalább megismerkedtél egy tuti fickóval.

– Nem tudom a számát.

– Lúzer.

Épp a visszavágóra készültem, amikor kopogtattak. Miért nem a csöngőt nyomja senki? Abban a reményben, hogy George jött vissza, gyorsan elköszöntem Bogitól, és repültem az ajtóhoz. Nagy lendülettel kinyitottam, és szinte már nyitottam a szám, hogy közöljem, meggondoltam magam, és menjük nagyikeresőbe.

Lefagytam a látványtól. Két rövid hajú fickó állt az ajtómban. Az egyik épp horgas orrát vakargatta, a másik pedig lelógó bajszát rágcsálta. A horgas orrú jelvényes igazolványt dugott az orrom alá.

– Jó napot, hölgyem! A rendőrségtől keressük – hangzott az üdvözlés azzal a fajta hangsúllyal, amit esküszöm csak rendőröktől hallottam eddig.

– Ööö… maguknak is.

– Pár kérdést tennénk fel. Bemehetnénk?

Kitártam az ajtót, és azon gondolkoztam, hogy ha netán álrendőrök, vajon leütnek-e, ha elkérem jobban megnézni a papírjaikat. Úgy döntöttem, inkább vigyék el a hifit, mint hogy bántsanak.

A két rendőr egyetlen lépéssel az előszobában termett, ahol egy nagy tükörrel találták szemben magukat. Általában, ha jött hozzám valaki, a belépést követő első percben nők esetében gyors frizuraigazítás, férfiaknál hasbehúzás volt a reakció. De nem úgy a rend őrei! Mintha valami szabályt szegnének meg azzal, ha szolgálatban magukra néznek egy tükörben, oly villámgyorsan kapták el a szemüket saját alakjukról, majd zavartan köhécselni kezdtek.

– Maga Szirtes Lili?

– Én vagyok.

– Maga járt ma délelőtt egy férfival a Hilton szállóban?

Éreztem, ahogy az idegességtől a fülem is zúgni kezd.

– Én. Mi a baj?

A bajszos is megszólalt, enyhe tájszólással kezdett bele mondandójába, száraz, hivatalos hangon, a fejem fölött tartva tekintetét, mintha csak bemagolt szöveget mondana fel.

– Jelenleg nem áll módunkban információt adni, csak annyit mondhatunk, hogy az urat egy ügy kapcsán keressük.

– Ügy? George pár napja van itt, nincsenek ügyei, ő pont hogy… – elakadt a szavam, mikor rájöttem, épp információval szolgálok Sztárszkinak és Háccsnak.

– Szóval George… – morogta a másik, miközben előkapott egy mini füzetet a farzsebéből, és bőszen jegyzetelni kezdett. Szinte semmit nem mondtam, mégis hosszan írt valamit. Kezdtem türelmetlen lenni.

– Akkor elárulnák, mit akarnak?

A másik, horgas orrú is előkapta a kis füzetét, és egy ceruzacsonkot, majd azt kérdezte:

– Megmondaná az ön által George-nak nevezett egyén teljes nevét?

– Maguk mindig így beszélnek?

Mindketten fölnéztek, majd a kérdés váratlanságának köszönhetően enyhén zavart lett a tekintetük.

– Öö… izé. Kérem, a kérdésre tessen válaszolni.

Szóval a kiszámíthatatlanság a gyengéjük. Szinte éreztem, ahogy a kisördög a vállamon vigyorogni kezd. Úgy döntöttem, kicsit szórakozom.

– Mit is kérdeztek? – adtam az ártatlant. Nagy barna szememmel, és enyhén szeplős, kislányos arcommal ez semmiség volt.

A horgas orrú ránézett bajszos kollégájára, majd összeráncolt szemöldökkel közölte:

– A nevét. A teljes nevét mondja.

– George Smith.

Gondolkodás nélkül firkantották fel a kitalált sablon nevet, sz-szel az elején és a végén.

– Jelenlegi lakcím?

– Mármint az enyém? – pislogtam.

– Mért, maga nem itt lakik?

– De.

– Akkor mi a jó…

– Hé. Gyula. Nyugi – morrant fel a bajszos kopó.

Horgasorr visszanyelte dühét, majd újra próbálta.

– Szmisz úrét.

– Hilton szálló. Budapest. Hess András tér egy-három. De hát az elején nem azt kérdezték, hogy velem látták-e a Hiltonban?

A két rendőr összenézett, majd a bakira rádöbbenve zavartan köhécselni kezdtek. Újabb kérdés következett.

– Mióta ismeri George Smith urat?

– Háát… lássuk csak… azt hiszem, még nem igazán ismerem. Tudják, ahhoz, hogy valakiről kijelenthessük, hogy ismerjük, sok mindenen kell átmenni. Tudják, közös élmények vagy…

A rendőrök gyöngye ismét felhorkant.

– Úgy értem, mikor találkozott vele először?

– Jaaa! Nemrég találkoztam vele, nincs még egy hete sem. Mit követett el? – próbálkoztam ismét.

– Vannak barátai?

– Mármint nekem?– néztem ártatlanul. Meg voltam róla győződve, hogy valamelyikük hamarosan feladja.

A bajszosnak megrándult a szája széle, horgas orrú kollégájának pedig megcsikordultak a fogai. Láthatóan keményen kellett fegyelmeznie magát, hogy rám ne ordítson.

– Smith úrnak – csikorogta Gyula.

– Ó! Na, azt nem tudom.

A vérzsaruk egymásra néztek, a horgas orrú látványosan az égnek emelte a tekintetét. Eltették jegyzetfüzetüket, majd kis torokköszörülést követően a bajszos megszólalt:

– Köszönjük a segítséget. Ha esetleg eszébe jutna még valami, kérem, hívja a rendőrség információs vonalát. Kérje a kerületi kapitányságot.

– Mindenképpen úgy teszek majd, biztos úr – bólintottam törvénytisztelő polgárként.

– Öö… akkor ennyi. A viszon’látásra.

Becsuktam utánuk az ajtót, és nekidőltem a falnak. Eddig is volt valami fura érzésem, de most egy csapásra kitisztult minden.

– Hogy én mekkora egy barom vagyok! – csaptam a homlokomra.

Csöngettek, valószínűleg újra a hatóság jött vissza, talán túl sok Columbót néztek. Kinyitottam az ajtót, majd nekiestem a tükörnek. Az ajtó becsapódott, és George viharzott végig a lakáson. Zúgni kezdett a fülem, éreztem, ahogy elfogy a levegőm, és egyre gyengébbnek éreztem magam. Mint valami rongybaba úgy csúsztam le a fal mentén, amikor elsötétült a világ.

 

 

 

Kint még sötét volt, a nap még éppen csak hogy ébredezhetett, mikor valami kibírhatatlan dübörgésre ébredtem. Beletelt jó pár percbe, mire magamhoz tértem annyira, hogy felfogjam, valaki az ajtómon dörömböl.

Leugrottam az ágyamról, és hatalmas lendülettel téptem föl az ajtót.

George állt előttem, a hirtelen mozdulattól megállt az ökle a levegőben.

– Éjszaka van – közöltem.

– Van négy óra éj-em, Lili. Idő van a munkához! – lelkesedett túlságosan is energetikusan ahhoz képest, hogy ilyenkor a normális emberek még alszanak. Úgy döntöttem, jobb, ha már az elején tisztázunk bizonyos dolgokat. Beengedtem, és leültünk a konyhában. Nagy barna szemével ártatlanul pislogott, mint valami megszeppent kisfiú.

– Figyeljen. Nálunk nem szokás sötétben dolgozni. És nem szokás az ajtót verni, ha szeretne bejönni.

– Nálunk sem – bólintott egyetértően George.

Megdörzsöltem a szemem, és erőltetett nyugalommal kérdeztem:

– Akkor miért csinálta?

– Hát azért, hogy felébredjen. Reggelizünk?

– Hogy mi? Reggeli? Ilyenkor? Tudja még a vacsorámat sem igazán emésztettem meg.

– Right. Akkor csak én reggelizem. Mindjárt én jön vissza – közölte, majd felugrott és elszelelt. Engedtem a gravitációnak, és leheveredtem az asztalra. Ismét arra keltem, hogy dörömbölnek. Rutinosan téptem föl újra az ajtót, majd félig csukott szemmel botorkáltam vissza a konyha asztalhoz.

George elkezdett pakolni. Került az asztalra tojás, bacon, joghurt, kenyér, lekvár, sajt, gomba, kukoricapehely, narancslé és grapefruitlé. Aztán kezet mosott, és Jamie Olivert is lekörözve összedobott pár sült tojást baconnal, pirított gombával, sajtos melegszendviccsel. Megterített, majd elégedett arccal kérdezte:

– Mit akar eszik először?

– Kávét.

Már ismertem George sértődött arcát, ez biztosan az volt.

– Mit szokott reggeli?

– Többnyire semmit. De maga csak bátran.

Csináltam két kávét, az egyiket letettem George elé. Jólesően kortyolgattam, és elbűvölve néztem, ahogy filmsztárom megfontoltan csemegézett. Lassan adta át magát az érzéki örömöknek, minden egyes falatot átgondoltan, óvatos mozdulatokkal fogyasztott el. Nem csacsogott, nem nézett semerre, viszont borzasztóan koncentrált a táplálékbevitelre. Cirka fél óra volt a reggeli, majd miután elsimultak a ráncok és kitisztult a tekintete, belevágtam.

– Szóval. Ha már mi leszünk Sherlock és Watson, elmesélné az egész történetet? Csak hogy képben legyek…

George bólintott, megtörölte a száját, a szalvétát hanyag eleganciával az asztalra dobta, majd belekezdett:

– Két napja én érkez, egy budapesti szállodában foglal, két egymás melletti szobák. A második nap tíz óra körül kopogtat a szobáját, de nem nyit ki. Hívtam személyzet, akik mondja nekem, hogy nagymama két óra azelőtt volt elmegy. Se levél nem hagy, se üzenet. A személyzet szerint nem tűnt elváltozottnak.

– Mármint nem tűnt furcsának a viselkedése.

– Igen.

– Szokott ilyet csinálni a mama? Egyáltalán hány éves?

– Bár kissé… khm… heves természet, de ilyet még soha nem csinál. Hogy hány éves? Lássuk csak…

George összevonta a szemöldökét, és gyors fejszámolás után kibökte.

– Hetven és nyolc.

– Nos, az összesen hetvennyolc – vigyorogtam. – Jól bírja a nagyi.

– Tudja, darling, a nagyi very ektiv.

– És mondja, nincs neki mobiltelefonja?

– Volt neki, de összevesztek.

– Hogy mondja?

– Összevesztek. Vagy nem így mondják? Mindegy, a lényeg, hogy eltette láb alól.

– Na jó, hagyjuk, értem a lényeget. Vitt magával táskát?

George szeme felcsillant, és széles mosolyra húzódott a szája.

– Látja, darling! Hát ezért akarok, hogy maga segít! Jó gondolat! Menjünk, nézzünk körbe.

– Körül.

– Yes. Körül.

Mire elkészültem, George már az ajtó előtt ácsorgott, mint valami bevetésre váró kém, fekete tavaszi kabátban, fekete cipőben, és bőszen nyomogatta fullos kémtelefonját.

Pár perc múlva már egy taxiban ültünk, én mosolyogva hallgattam a hátsó ülésen, ahogy George próbál megküzdeni a taxissal, aki a Hilton kulcsszóra háromféle, roppant bonyolult útvonaltervet kezdett el magyarázni. Dűlőre jutottak, majd mindketten megkönnyebbülve hallgatták a csendet.

Miután kiszálltunk, George halkan kérdezte:

– Mondja, darling, maguk folyton kiabálnak?

– Csak ha nem tudunk külföldiül.

George összehúzta szemöldökét és próbálta értelmezni a hallottakat, majd szűkszavúan ennyit mondott:

– Na, megy.

Nem mondom, rém előkelően éreztem magam, ahogy a vörös szőnyegen betipegtem, bár készülhettem volna inkább valami tűsarokkal, az jobban dukált volna. Beléptünk a szálloda előcsarnokába, mire a recepció mögött álló hölgy máris előkapta legmegnyerőbb mosolyát, és tekintetével el sem engedte emberünket. George hatalmas léptekkel indult meg a lányka felé, aki máris feszesen kihúzta magát, majd zavartságát leplezvén gyorsan kézbe vett egy tollat, és kattogtatni kezdte rajta a gombot.

Bond lazán rákönyökölt a pultra, és megnyerő mosollyal kérte a kártyáját. A kis hölgy meglebegtette szempilláját, és olvadozva adta oda.

Én meg csak álltam ott, valószínűleg láthatatlanul, és elbűvölve néztem, hogy miként is működik ez a szuperpasiknál.

Pár perc múlva már a szobában álltunk. A szám is tátva maradt. A szoba ugyanis lakosztály volt, galériával, hangulatfényekkel, elegáns és visszafogott színekkel, a luxus teljes palettáját felsorakoztatva.

– Innen szökött meg a nagyi? – hüledeztem.

Elindultam, hogy körbenézzek. Mindig is vágytam arra, hogy egyszer nyomok után kutathassak, fiókokat túrjak és észrevegyem az apró jelet, amiből felgöngyölítem az egész bűntettet, ahogy a helyszínelős sorozatokban. Eljött az én időm! Amit először észrevettem, az ágy volt. Szépen be volt vetve, a hófehér párnák decensen álltak a fejtámlának támasztva, a lábrésznél pedig egy vastag, kockás ágytakaró volt felhajtva, mindenféle rakoncátlan ránc nélkül. Fondorlatos módon arra jutottam, hogy tervezett szökés volt, nem erőszak hatására ment el. Aztán nem találtam egyetlen táskát sem. Sem a szekrényekben, sem az előtérben. A hatalmas királyi fürdőszobában nem volt egyetlen apró csetresz sem, még csak egy kóbor fogsort sem találtam. Amíg nézelődtem, néha rásandítottam George-ra, aki nyomkeresés helyett inkább jött utánam, és szó nélkül figyelte, amit én figyelek. Egy vadászkutya megirigyelte volna a szaglászásom, de hiába keresgéltem már majdnem fél órája, semmit nem találtam. Csalódottan ledobtam magam az egyik fotelbe, és lemondóan közöltem.

– Szerintem lelépett. Mégpedig magától. Nincs itt bűntény, csak egy kis pezsgésre vágyó nyugdíjas.

George szája lebiggyedt, és ő is leült.

– Higgye el, nagyit kényszerít valaki. Soha nem megy el szó nélkül.

– Volt már Budapesten korábban?

– Itt született! Húszéves koráig itt él Pest, majd kiutazik férje mellé. Aztán volt utána neki másik férj, aki magyar, ő vissza ide. Aztán szerelembe esni új férj, és ment Anglia.

– Oké-oké, értem, tehát ismeri Pestet, és szereti a férjeket. Nem lehetséges, hogy esetleg épp a következő férjét keresi?

George megbotránkozva kiáltott fel:

– Hiszen ő van hetven és nyolc éves!

Megvontam a vállam, és tovább ücsörögtünk. Semmi ötletem nem volt, és láthatólag George is komoly letargiába esett. Csalódott voltam. Se krimi, se nyom. Úgy döntöttem, nem fájdítom tovább a szívem.

– George, sajnálom. Én nem tudok ebben segíteni. Biztosan visszajön, ha pedig nem, hívja a rendőrséget. Három nap után elkezdenek nyomozni. Úgy igaziból.

– Szóval máris leadja.

– Föl – javítgattam rendületlenül. – Ne haragudjon, de semmi arra utaló nyom nincsen, hogy erőszakkal vitték volna el. A személyzet csak észrevette volna, ha a hajánál fogva cibálják el.

– Talán megfenyegették őt.

– De akkor miért pakolt össze? Nincs itt se a táskája, se a ruhái. Nem gondolja, hogy ez így nem életszerű?

– Élet-mi?

– Szóval nem hihető.

George felugrott, és fel-alá kezdett járkálni. Pár percig még képes voltam követni, aztán feladtam, és bocsánatkérő hangon folytattam.

– Megértem. Én is ideges lennék, de még mindig jobb ez így, mintha a dulakodás nyomait találtuk volna.

Megállt és szomorú tekintettel azt mondta:

– Oké, Lili, akkor menjen. Köszönöm, hogy pazarolta rám az idő. Örül, hogy megismert – biccentett.

Szőrös szívű némbernek éreztem magam, de egyre kevésbé éreztem, hogy ebből valami kalandos sülne ki. Elköszöntem, és kisiettem a szobából.

Jó dolog az ihlet. Már ha van valakinek.

Próbáltam úgy is, mint a filmekben az Író. Így, nagybetűvel.

Az Író, aki a sűrű cigarettafüst és kávéscsészék romjai között, időnként homlokára csap, majd újra a papírja fölé görnyedve tölti meg viharos sebességgel az üres lapokat. Filmbéli emberem ilyenkor hetekig ki sem mozdul a lakásából, majd amikor előbújik, egy több száz oldalas regényt csap le kiadója orra elé. És bár a füstöt és a kávéscsészéket simán teljesítettem, a több száz oldal valahogy nem akart összejönni. Tulajdonképpen az első mondattal is bajom volt.

De tudtam én, mi a baj. Egyszerűen nem érnek ingerek. Szükségem lenne némi kalandra és izgalomra, amire itt, a tizenharmadik kerület kellős közepén, sajna esély nincs. A kiadómnak lassan az összes kifogásomat felsorakoztattam már, hamarosan kénytelen leszek igazat mondani.

És ha ez megtörténik, Anita hümmög majd, törölgeti vékonykeretes halványrózsaszín szemüvegét és finom orrhangján lassan, tagoltan azt mondja:

– Lili, drágám. Tudod, hogy egy kiadó csak akkor marad fenn, ha kiszámíthatóak a szerzői. Ellenkező esetben új szerzők után kell nézni, akik képesek teljesíteni a minimum évi egy kéziratot.

És mindezt persze olyan halkan és kedvesen mondja majd az én bűbáj kiadóvezetőm, hogy egy percig se jusson eszembe felháborodni és az ihletről hablatyolni.

Leültem a tévé elé, és úgy döntöttem üres, gyöpös aggyal fogok kapcsolgatni órákon át, míg teljesen le nem zombulok. Épp egy dundi, viszont roppant boldog nő ecsetelte a hirdetésekben rejlő csodálatos lehetőségeket. Talált már társalkodónőt, ápolónőt, férjet és szeretőt, sőt a kutyáját is a teszvesz-ről szerválta. Aztán ott vannak a nyaralások. Évek óta hirdetésekből jut utazópartnerhez.

Ezen elgondolkoztam. Nem is mond hülyeséget a nő. És lám, milyen boldog. Nekem is hirdetnem kéne. Mondjuk, vehetnék történeteket. A másokkal megesett kalandokat, eseményeket venném meg.

Izgatott lettem, kiszaladtam a konyhába, és gyorsan lefőztem magamnak két kávét. Miközben kortyolgattam, átgondoltam mindent. Zseniális lesz.

Odaültem a géphez, és megírtam a hirdetést.

„Történeteket várok, izgalmas kalandokat, melyek veletek estek meg. Könyvet írnék belőle, megjelenés esetén részesedést fizetek! Perverzek és kurvák kíméljenek.”

Az utolsó mondatot tulajdonképpen csak amolyan szűrőnek tettem bele, nyilván a perverzek és kurvák történetei lennének a legizgalmasabbak, de valószínűleg Anita igen gyorsan eldöntené a sorsom, ami a továbbiakat illeti.

Találtam pár ingyenes hirdetési oldalt, ahova feltöltöttem a szöveget, és vártam. Sokáig vártam. Nagyon sokáig. Szinte sértő volt a nagy érdektelenség. Oké, nem én vagyok Stephen King, de azért egy-két kósza jelentkezést, szívesen vettem volna.

Aztán egyik nap egy halk pittyenés jelezte, hogy levelem érkezett. Szép dőlt betűkkel kacskaringózott a következő szöveg:

Kedves Lili!

Én szívesen adok történelmet magának, jöjjön el és kávézni be velem.

Dzsungel kávézó 17 óra. George

Elkapott a vigyorgás. Bárki is legyen George, aki történelmet akar nekem adni, és be akar kávézni velem, nem lehet hétköznapi figura. Úgy döntöttem, adok egy esélyt neki.

Délután öt órakor, roppant izgatottan érkeztem meg a kávézóba. Szinte láttam magam előtt, ahogy megcsípem a nagy sztorit, és épp a tévében nyilatkozom, sztárrá válásom rögös útjáról.

Fogalmam sem volt, ki lehet George, és hogy néz ki, de volt egy sanda gyanúm, hogy fel fogom ismerni. Már épp a kávémat kortyolgattam, amikor belépett Bond. James Bond. Na jó, nem épp ő volt, de kiköpött mása. Magas volt, tökéletes alkat, elegáns ruha, sármos arc. Kicsit túl sármos is. Elfantáziálgattam, ha nem jön George, esetleg inkább behálózom Bondot. Éppen egy éve szakítottam az álomférfimmel, mert sajnos túl sokaknak volt ugyanaz az álma, ami nekem.

Szinte észre sem vettem, hogy a mi nulla-nulla hetesünk közben odaért az asztalomhoz, és tört magyarsággal kérdezte:

– Maga van Lili?

– Én van. Maga pedig van George? – alkalmazkodtam mosolyogva.

– Ó, yes! De örülök magának.

Széles mosolya, tökéletes fogsora simán elfért volna valamelyik magazin címlapján, amitől kicsit ellenszenves is lett. Jobban örültem volna, ha mondjuk görbe az orra, és kicsit eláll a füle. Az én átlagosságom mellett szinte ordított az ő tökéletessége. No nem baj, megemésztem.

Emberem zavartan toporgott, mire észbekaptam. Ez egy úrimanus, engedélyeznem kéne, hogy leüljön. Ha nem teszem, egyszerűen úgy marad.

– Üljön le, George, és meséljen. Van valami tuti sztorija, ugye?

– Nincs.

– Hogy mondta?

– Azt mondom, nincs story.

Eleve rosszul kezeltem a meglepetéseket, még akkor is, ha én szervezem őket. És George már önmagában is az volt. Aztán kiderül, nincs semmiféle sztori. Nem akartam tudni, hogy akkor mi a jó fenét akar.

– Na. Akkor örültem a találkozásnak – zártam rövidre, majd fogtam a táskám, felálltam, hogy amolyan nagyasszonyosan kivonuljak.

– Óh, sorry! Nem úgy érteni Lili, darling, kérem, üljön vissza!

Lili darling? Hirtelen nem tudtam, homlokon csókoljam, amiért végre valakinek darling lehetek, vagy kérjem ki magamnak a buja megszólítást, és hagyjak ott csapot-papot. De mivel lassan határidő volt, és a kiadóm hamarosan bejelenti, hogy kéri az egész anyagot, úgy döntöttem, adok George-nak egy esélyt. Visszaültem, és várakozón néztem rá.

– Azt akar mondani, hogy nincs történet, de még lehet. Ha segít kideríteni ügy, megírhatja, és lesz magáé. Lemondanék én jogokról és budgetről.

– Maga félreértette a hirdetést, kedves George. Én ugyanis nem magánnyomozó vagyok, hanem író. Olyan történeteket vártam volna, melyek érdekesek, izgalmasak, kalandosak. Hogy aztán megírjam. Érti?

– Én tudom, hogy maga nem nyomoz, csak tudja… elveszett nagymamám.

Valószínűleg sikerült kikapnom egy elmebeteget. Ez az én formám.

– Hogy mondta? Elveszett a nagyi?

– El. Ha segít nekem kideríteni, ki lopta el, magáé big story.

– Ó, értem! Szóval a big sztori az lenne, hogy a drága mamát valaki lenyúlta. Sajnálatos. És mondja, George. Vajon mire kellene bárkinek is a kedves mama?

A szuperpasi kissé felhúzta az orrát, enyhe sértődöttséget mímelve, majd halkabban folytatta.

– Ez nagyon nem tréfa. Én brit színész. Híres színész. Ide jöttünk pár hónap, hogy bejárjam egy esetleges forgatás új helyszínt.

Bingó. Mégiscsak valami jamesbond lesz. Ha csak nem épp egy kandikamerával veszik fel, ahogy szépen benyalom a nagy hülyítést. Gyorsan körbesandítottam, az esetleges kamerákat keresve, aztán ránéztem a pincérekre is. Ha épp nyelik vissza a fuldokló röhögésüket, és nem mernek rám nézni, vagy valahol zöld parókában ücsörög valamelyik felkapott műsorvezető, akkor bizony áldozat vagyok. De sehol semmi, tiszta volt a terep, úgyhogy újból George-ra koncentráltam.

– És mondja, ha eltűnt valakije, mért nem a rendőrséget hívja?

– Rendőrség itt Magyarországon állítólag… khm… nem haragud meg Lili, de nincs a magaslat helyzet. Azt gondol, ha életben szeretném visszakapni őt, kénytelen vagyok más ötlethez nyúlni.

– Folyamodni – korrigáltam.

– Folyamodni. És aztán nem is szeretnék, hogy nyilvánosságot kap az én itteni vendégeskedés. Ért, ugye?

Ért. Naná. Elmeroggyant az ürge, most már egészen biztos.

– Nem is tudom, mit mondjak. Ez tudja, nem így működik. Esetleg felbérelhetne egy magánnyomozót.

– Erre is gondolt már – bólintott George –, de ugyanaz a helyzet. Kiszivárog, hogy itt vagyok, és máris ömlik paparazzik. Úgy soha nem találom meg.

– Figyeljen. Most nagyon hülyén érzem magam. Megtenné, hogy őszintén válaszol, ha kérdezek valamit?

George egy angol lordot is meghazudtolva vonta fel sértődötten szemöldökét.

– Én őszinte, mindig!

– Oké-oké, ne húzza fel magát, jó? Én csak szeretnék biztos lenni benne, hogy nem ver át.

– Micsoda? Nem, nem verem meg magát, hová gondol?

– Hagyjuk – legyintettem. – A kérdésem csak az lenne, hogy miért én? Mért engem kér meg? Én író vagyok, nem újságíró vagy oknyomozó riporter. Nincs fegyverem, és önvédelemből is csak a tökön rúgást ismerem. Nem sokra menne velem.

George elbizonytalanodott.

– Nem tudok. Csak láttam a hirdetése, és tudja… én hisz a véletlennek. Lehet, hogy össze nem jön, de egy próbát megér. Maga ismeri város, ismeri emberek, nekem már ez is segítség.

– És nem gondolja, hogy esetleg valami baj történt? Akkor minden perc számít, kár lenne rám pazarolni az időt.

Igazából még mindig komolytalannak tekintettem az egészet, de valahogy George őszintének tűnt. Flúgosnak bár, de őszintének.

– Baj? Nagyobb bajban, aki ellop nagyit – vigyorogta el magát.

Meggyőzött. Tudni akartam, hol a kóbor mama. A biznisz megköttetett.