4.rész

Mire magamhoz tértem, már a kanapén feküdtem, az egyik törülközőmmel a homlokomon. Erőltetnem kellett az agyam, mire minden visszajött. Rémlett, hogy George tört be, és a kicsapódott ajtótól nekiestem a tükörnek. Úristen. Talán még mindig itt van.

Lassan lecsúsztam a kanapéról, és négykézláb kezdtem megközelíteni az ajtót, mikor két fényesre lakkozott fekete férficipőbe ütköztem. Felnéztem, a cipő a gazemberben végződött.

– Francba – fújtattam.

George lehajolt, hogy felsegítsen.

– Lili, darling. Kérem, állj fel.

– Ha még egyszer azt mondja, darling, sikítani kezdek.

– De miért? – rökönyödött meg az ál-szuperhős.

Kirántottam a könyököm a kezéből, majd gyorsan tettem hátrafelé három lépés távolságot.

– Mert maga egy csaló. És én nem vagyok a maga darlingja.

– De, Lili! Mi üt magába?

– Fejezze be. Így egyetlen külföldi sem beszél. Istenem! Hogy én mekkora egy hülye vagyok! Most kereste a rendőrség. Elárulná, mért beszél így, és mért keresik magát?

George arcán átfutott valami megkönnyebbülés-féle, majd elmosolyodott.

– Szemfüles!

– Örömmel hallom. Szóval átvert.

– Nem egészen. Minden úgy van, ahogy mondtam, csak adtam a mondandómnak egy kis színezetet. Ne! Ne húzza fel magát, mindjárt elmondom. Szóval a nagymamám tényleg eltűnt. És én félig tényleg angol vagyok. Édesanyám félig magyar volt, ezért két nyelven nőttem fel. Jártam már párszor maguknál, és meg kell, hogy mondjam, klasszisokkal többet elértem itt úgy, ha adtam hozzá némi úri modort és tájszólást. A fene tudja, miért. Amint meghallják, hogy valaki más nyelven beszél, máris máshogy állnak az emberhez. Egy magyar filmben láttam egyszer, ahogy a jóképű idegen felforgatta egész Budapestet, és akkor arra gondoltam, mért ne próbálnám ki én is. Bejött. Ennyi.

– Ez mocsok dolog. Hülyének nézi az embert.

– Ugyan! Ha sokat utazik, egy idő után ráérez, melyik országban mire van szükség. Van, ahol a hűvös visszafogottság a nyerő, máshol pedig a háton veregetés és a tesózás. Itt meg ez. George elhallgatott és valami választ várt, azt hiszem. Ami nem jött. Egyrészt jó nagy baromnak éreztem magam, amiért én is rácuppantam a jópofa és szeretnivaló tört magyarságra, másrészt teljesen érthető volt a fene nagy alkalmazkodási képessége, végül is színész volt. Ha ugyan ez még igaz volt.

– Azt ugye tudja, hogy a bizalom így már nem az igazi? Éppen azon agyalok, milyen meglepetéssel szolgálhat még. És a rendőrség?

– Arról sajnos tényleg nem tudok. Amikor megérkeztünk még semmi baj nem volt, amióta találkoztunk, azóta keresnek, de nem tudom miért. És hogy az igazat megvalljam, nem is akarom tudni. Itt is láttam őket, azért is kellett ilyen neveletlenül betörnöm magához. Ezért is elnézését kérem.

– Nem érzi, hogy furcsán viselkedik? Mi a fenéért menekül, ha nem követett el semmit? Ez kissé gyanús, nem?

– Igazából nem is menekültem. Inkább a kezembe vettem az irányítást. Végül is nők ezt szeretik, nem? – mosolygott.

– De. Ezt szeretni. Meg azt is, ha nem kergetni őket rendőrség. Azt sokkal jobban szeretni.

George elnevette magát

– Oké, Lili, ne morogjon. Ha kell, mindennap bocsánatot kérek. Folytatjuk?

– Mit is? – nézte rá bambán.

– Hát hogy maga Watson és meg Sherlock. Nézze csak, mit találtam. Ez már igazi bizonyítvány!

– Bizonyíték. Néha azért csak összekutyulja a szavakat.

– Előfordul. Idenézzen – mondta, majd a kezembe nyomott egy cetlit.

– Ezt hol találta? – kérdeztem, miközben kinyitottam az összehajtogatott papírt.

– A ruhásszekrény aljában.

– Sir Brian. Hét óra. – mormoltam a papírról.

– Valószínűleg valami ismerős lehet, ezért is engedte őt be. Viszont Sir Briant nem ismerem. Brian Marsh a szomszédom, de ő nem Sir. – csóválta a fejét elgondolkozva.

Leültem, és hagytam, hadd túráztassa kicsit az agyát, no de pláne a magyar tudását. Nyilvánvaló volt a megoldás, de nem egy angolnak. Gondoltam adok még pár percet, vajon meddig tud eljutni a Sir Brian névből.

– De ha ő ismerős, miért adna oda egy cetlit a találkájuk időpontjával? Akkor szóban is elmondhatná… vagy csak egy asszisztens, aki továbbította a levelet a nagymamámnak?

Kicsit megsajnáltam, úgy döntöttem, kisegítem.

– A Sir Brian egy étterem itt Budapesten. Kézzel-lábbal evős.

– Ó – hangzott kissé csalódottan.

– Semmi baj, megdolgozott a megfejtésért.

George meredten nézni kezdte a szöveget, majd fintort vágott.

– Ez a nagyi írása. Fel se tűnt. Ő írta fel magának a találkát. Aztán elment valakivel.

George összeráncolta a homlokát, és elővette a telefonját.

– Menjünk oda, hogy kicsit szagolgassunk!

– Szaglásszunk. Így mondjuk.

Magánhekusom kifejezésein volt még mit csiszolni.

– Elkísér?

Pár percnyi vacillálás után úgy döntöttem, folytatom, viszont dörzsölt leszek, és nem hagyom magam újra átverni. Figyelni fogom minden rezdülését.

Ezúttal sikerült egy mogorva taxist kifognunk, aki ugyan nem volt szószátyár típus, de George a korábbi tapasztalataiból tanulván nem is próbált navigálni. Egy gyors „Sir Brian étterem, plíz” után csöndben várta, hogy megérkezzünk.

A kora esti időponthoz képest már egészen sokan voltak az étteremben. Hatalmas húsos tálaktól roskadozó faasztalok, formás vörösboros palackok és csillogó kelyhek voltak mindenütt. Egy fiatal táncos lány lejtett az asztalok között, a ritmusos zenére rázva csípőjét, csábítóan vonult végig a termen, a férfi vendégek nagy örömére. George azonban feszült tekintettel nézett körbe, fittyet hányva a csábításnak.

– Együnk valamit!– próbáltam túlkiabálni a hangzavart.

Megrázta a fejét, és a könyökömnél fogva húzott át a termen.

– Előbb tudjuk meg, hol van nagyi!

Beletörődve hagytam magam tovább vonszolni, végül is érthető az idegessége, bár én szívesebben fedeztem volna fel inkább valamelyik húsos tál rejtelmeit.

Átvágtattunk a helységen, ahonnan a konyhába jutottunk. Az Illetékteleneknek belépni tilos felirattal mit sem törődve léptünk be a tömény ételszagba és gőzbe.