9.rész

Pár perc múlva újból megjelent, teljes glancparádéban, ékszerekkel, arcpirosítóval és hatalmas szempillákkal.

– Indulhatunk – közölte szigorú hangon.

George felvonta a szemöldökét, majd nyugodt hangon kérdezte:

– Hova?

– Hát Alexhez! Majd adok én neki! Velem nem fog packázni.

– Mehetünk, de te nem mondasz semmit. Letesszük a lábtörlőre a zacskót, becsöngetünk és elmegyünk. Nem beszélgetünk, nem vitatkozunk, abból csak még nagyobb lesz a baj.

– Így nem vihetjük vissza a zacskót. Hiányzik a fele.

– Lili, hol van porcukor? – nézett rám George.

Fogtuk a zacskót, és óvatosan feltöltöttük cukorral, majd próbáltuk minél óvatosabban visszazárni. Némi ragasztó és kézügyesség kérdése volt, és cirka tíz perc múlva már készen is voltunk. És csak reménykedtünk, hogy már nem leszünk a közelben, amikor tüzetesebben is megvizsgálják.

Amikor a Visegrádi utcához értünk, gyorsabban kezdett kalapálni a szívem. Soha nem volt még dolgom drogdílerekkel, bár jó lett volna megismerkedni vele, hátha beépíthetem a figuráját majd egy regényembe. Bár ez az Alex nem lehet százas – gondoltam. Ki az az elmeháborodott, aki egy majdnem nyolcvan éves nővel akar drogot csempésztetni?

– Nagyi, te maradj itt. Majd mi felvisszük – mondta George, majd visszaültette Dollyt a frissen bérelt autójába.

– Hová gondolsz? Igenis felmegyek és beszélek a fejével!

– Nem! Nem ronthatsz el mindent!

– Megérdemli. A vén kujon!

– Persze, hogy megérdemli, de ki tudja, hogy reagál, ha kiderül, nincs meg teljes adag. Akár meg is ölhet. Maradj itt.

– Jól van – adta meg magát duzzogva – Hetedik emelet. Vígh.

Vártunk egy kicsit, míg egy lakó kijött a házból, majd besurrantunk a nyitott ajtón. A régi panelház ócska liftje surrogva indult fel, majd nagyot zökkenve állt meg a hetediken. Fél kézzel benyúltam a táskámba, hogy megtapintsam a csomagot. Sötét volt a folyosón, és a szürke linóleum padlón szinte hangtalanul lépkedtünk. Kezdtem komolyan izgulni. Soha nem csináltam ilyesmit azelőtt, úgy értem se tiltott dolog nem volt a táskámban – leszámítva gimiben az állandó kék multifilteres dobozt –, se tiltott emberhez nem osontam még.

Ránéztem George-ra, aki bátorítóan megszorította a könyököm, majd intett a fejével, az egyik ajtó előtt. A névtáblán a Vígh Alex felirat díszelgett.

 – Ez lesz az! – suttogtam.

– Tedd le, majd siess vissza a lifthez. Én pedig megnyomom utána a csengőt.

– Oké! – suttogtam izgatottan. Tisztára úgy éreztem magam, mint valami titkos ügynök. Halkan kivettem a csomagot a táskámból, és letettem a gumi lábtörlőre. George intett, hogy menjek.

Visszasiettem a lifthez, George pedig messziről figyelte, ahogy kinyitom a liftajtót. Mutattam, hogy csöngethet.

George hirtelen megnyomta a csengőt, megfordult és sietett felém. Amikor belépett a liftbe, még visszanéztem. Egy hangot sem hallottam, és az ajtó sem nyílt ki. George mutatta, hogy menjünk már, de nekem valami nem stimmelt. Kiléptem az ajtóból és vártam. Senki nem jött ki. Eszünkbe sem jutott, hogy hétköznap délután egy órakor talán itthon sem lesz.

– Nincs senki bent. Most mi legyen? – kérdeztem halkan.

– Pedig sokáig nem maradhat lábtörlőn a csomag.

– Menjünk vissza. Majd elhozzuk este. Addigra biztos hazaér.

Elengedtük a liftajtót, ami lassan becsukódott. Visszaindultunk, még hallottam, ahogy valaki elhívja a liftet, ami lusta surrogással indult le újra. Odaértünk a lakás elé, gyorsan felkaptam a csomagot a lábtörlőről, és elkezdtem visszatuszkolni a táskámba. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó.

Egy ötven körüli, kockás öltönyös férfi állt az ajtóban.

Mindketten megmerevedtünk, megmozdulni sem mertem, nehogy ránézzen a táskámra, amiből még félig kilógott a zacskó.

– Igen? – kérdezte a férfi.

– Elnézést, összetévesztettük a lakást valaki máséval…

Még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, kicsapódott a liftajtó, és Dolly robbant ki.

– George, drágám, mi történik, hogy nem…

A férfi szeme kitágult, Dolly megmerevedett, mi pedig George-dzsal… hát mi köpni-nyelni nem tudtunk.

– Dolly, te mit keresel itt?

Dolly hirtelen felmérte a helyzetet, és kissé erőltetett jókedvvel válaszolt:

– Alex! De jó, hogy itt talállak! Csak el akartam búcsúzni, mielőtt hazautazom.

– És ők? – bökött felénk bizalmatlanul.

– Ó, hogy ők? Na, őket nem ismerem – rázta meg a fejét Dolly.

– De hát az előbb George-nak hívtad. Nem úgy hívják az unokádat?

– Mi? Jaj hát milyen kelekótya vagyok! – vihogott fel. – Ő George és a… a… barátnője. Csak be akartam mutatni őket… Tudod, erre jártunk éppen.

Olyan csönd lett, hogy idegességemben horkantásszerű hangokat kezdtem kiadni, ami normál esetben nevetés lett volna. Épp leengedtem a karom a táskám mellé, hogy eltakarjam a félig még kilógó zacskót, de a horkangatás felkeltette a fickó figyelmét, és rám nézett. Majd a táskámra. Egyetlen pillanat alatt eldőlt minden. A férfi döbbenten rám nézett, majd Dollyra, és ismét rám. Tudtam, hogy tudja.

– Futás! – kiáltottam, és mind a hárman futni kezdtünk a lift felé. George-dzsal hátra sem nézve rohantunk, magunk után húzva a ziháló, fújtató Dollyt. Feltéptük az ajtót, és berántottuk a nagyit, majd rácsaptunk a gombra. Hangos zúgással megindult lefele, mi pedig csak néztünk egymásra. Már a kocsiban ültünk, amikor rádöbbentem mekkora baklövést követtünk el.

Szó nélkül mentünk hazáig, és amint beléptünk a lakásba, én izgatottan leültem a gép elé, és elkezdtem írni.

Pár perc múlva a gyanús csöndre felnéztem. George és Dolly állt az ajtóban és úgy bámult rám, mint akinek elment az esze.

– Igen? – kérdeztem óvatosan.

– Mit csinálsz?– kérdezte George feszülten.

– Írok. Nehogy elfelejtsem. Tudod, a könyv…

George arcán látszott, hogy a méregtől a szavakat sem találja.

– De drágám – kezdte Dolly zavart hangon –, nem gondolod, hogy bajba kerültünk? Talán nem ez a legjobb időpont erre…

– Lehet. Viszont ezt most le kell írnom, különben nem marad meg semmi, és lőttek a könyvemnek – morogtam. Tudtam, hogy vita lesz. Nem sokan képesek elviselni, hogy van olyan, amikor összeomolhat a világ, akkor is írnom kell.

– Hogy lehet, hogy csak a könyveddel foglalkozol, amikor épp magunkra haragítottunk valami maffiát? – kérdezte villogó tekintettel George. Hűvös angolként egészen meglepő volt tőle ez az érzelmi intenzitás.

– Ha nem foglalkozom a könyvvel, fölöslegesen mentem bele az egészbe – néztem George-ra mérgesen.

– Darling. Van olyan, amikor a saját érdekeidet kell háttérbe helyezni. Nem hallottál még erről?

– De hallottam. És ha még egyszer ledarlingozol, kiraklak a lakásból, és futhatsz a rendőrök és a kokainos barátotok elől.

– Gyerekek! Abbahagyni! – toppantott Dolly mérgesen. – Ezzel nem segítünk a helyzeten! És George drágám, így nem beszélünk egy hölggyel! Hát erre tanítottalak?

George elegánsan felállt, a szája egészen kis vékony csíkká szűkült és kiment a konyhába.

– Ne is foglalkozz vele, édesem, George már csak ilyen. Azt hiszem, van benne némi magyar tüzesség – kuncogott.

– Na jó – bűnbánó pofát vágtam. – Igazatok van. Talán nem ezzel kéne most foglalkoznom.

– Gyere, Lilikém, menjünk ki, és beszéljük meg.

George kint állt a pult előtt, összefont karral.

– Szóval? Mit csináljunk? – kérdeztem, mintha mi sem történt volna

George kissé megenyhülve válaszolt.

 – Lássuk csak. Ez az Alex már tudja, hogy rájöttünk a tervére, miszerint a nagyival akarja átvitetni Angliába az anyagot. Azt viszont még nem tudja, hogy hiányzik egy része. Úgyhogy kétszeres a baj. Ha vissza is adnánk neki, így is, úgy is lebuknánk.

– Mi lenne, ha egyszerűen csak nem foglalkoznánk vele? Lehet, hogy inkább elfelejti az egészet, nehogy a rendőrségnél kössünk ki.

– Lili. Elég sokat ér a csomag, ami nálunk van. Gondolod, hogy egyszerűen csak elfelejti majd?

– Oké, akkor mondj valami jobbat.

– Először is, menjünk el a hotelbe az én csomagjaimért, és egy ideig lakjunk máshol. Így nem tudja meg, hol laksz. Másutt veszünk ki szobát, és várunk. Ha nem keres a maffia, mi szépen hazamegyünk, és te is hazajöhetsz. Vagy elmondjuk az egészet a rendőrségnek.

– De drágám! Csak nem akarod, hogy szégyenszemre hírbe hozzanak minket valami zűrös rendőrségi üggyel? Másnapra az összes angliai lapban ott lenne a képünk, és ki tudja, mikor kapsz legközelebb szerepet! És mit szólnak majd a barátaink? Jesszus! Ha Agatha meghallja, hogy egy budapesti rendőrségen ücsörgünk, szétkürtöli a lányoknak! Na azt már nem! – kapta föl harciasan a fejét Dolly.

– Ugyan már nagyi. Agatha és a többi pletykás barátnőd a legkisebb gond. Lili? Mi a véleményed?

Mindketten rám néztek, de én egyelőre nem tudtam dönteni. Ha ugyanis elvisszük az anyagot a rendőrségre és elmeséljük az egészet, esélyes, hogy a lelkes vérzsaruk azonnal bevarrnak minket csak azért, hogy villantsanak a felettesüknek. És akkor lőttek a könyvemnek is. Anita biztosan nem várna rám, míg kiskanállal kaparom ki magam a rácsok mögül. Ha viszont tovább hibázunk, és nagyon belebonyolódunk, lesz ugyan történetem, csak nem biztos, hogy él még, aki megírja. Viszont biztosan tudtam, ahhoz, hogy valami olyat írjak, ami átütő siker lehet, ahhoz igazi élmények kellenek. És most itt a lehetőség. George és Dolly még mindig engem néztek, ezért úgy döntöttem, agyalás nélkül kimondom, ami jön.