Miután BB elment, sűrű csöndbe burkolóztunk. Kezdtem nyomasztónak érezni, de nem tudtam mit mondani. Véget ér a dolog, és folyton az járt a fejemben, mi lehet most Dollyval. Durvábbnál durvább képek jelentek meg a lelki szemeim előtt. Például, hogy épp megkötözve ül valami hokedlin, és egy csapat maffiózó faggatja arról, hogy hol van a por. Vagy hogy ki tud még a dologról. Vagy hogy hogyan hallgattassák el Dollyt, és minket. Csak filmekben láttam ilyesmit, de hogy a való életben hogy folyik ez, arról fogalmam sem volt. Idegesített, hogy nem is jelentkezett még Dolly elrablója, pedig az lett volna logikus.
Talán már nem is él. Összeszorult a szívem, és olyan bűntudat tört rám, hogy rosszul lettem. Többször is lebeszéltem George-ot és Dollyt a rendőrség értesítéséről, ha nem játszom a kalandort, talán ez az egész meg sem történik.
Könnyek gyűltek a szemembe, de nem akartam, hogy George meglássa, ezért kisiettem a fürdőszobába. Ahogy belenéztem a tükörbe, egy riadt tekintetű, kócos nő nézett velem szemben. Össze kellett volna magam szedni, de egyre idegesebb lettem. Ahogy a vörös szemem törölgettem, valami zajt hallottam a nappaliból. Kisiettem, George épp a bőröndjét pakolta.
– Mit csinálsz?– kérdeztem döbbenten.
– Pakolok. Visszamegyek a szállodába és felhívom a követséget. Csak húzom az időt, ahelyett, hogy tennék végre valamit.
– Oké, de kérhetek valamit? Hívd fel itt őket. Csak hogy halljam, hogy minden rendben lesz. Kérlek.
George nagyot sóhajtott, és odaült a laptopom elé. Bőszen kattintgatott, míg meg nem találta a keresett elérhetőséget. Elővette a telefont, és felnézett.
– Megkérhetlek, hogy készíts nekem valamit enni? Addig beszélnék velük.
– Persze – mondtam, majd kisiettem. Nem akartam zavarni, bár megölt a kíváncsiság, éreztem, hogy most jobb, ha nem kötözködök vele.
Olyan halkan húzgáltam a fiókokat, amennyire csak tudtam, hátha kiszűrődik valami a beszélgetésből, de csak George folyamatos mormogását hallottam. Rekord gyorsasággal készítettem pár szendvicset, és siettem vissza. George épp letette a telefont és rám nézett. Csak úgy szikrázott a tekintete.
– Na?
– Azt mondják, ez az itteni rendőrkapitányág hatásköre, és hogy majd holnap fáradjak be, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet. Több órás adminisztráció, aztán ki tudja, mikor kezdenek vele ténylegesen foglalkozni. Több, mint két nap lesz, mire történik majd valami!
– Annyit nem várhatunk! George, valamit tennünk kell!
– Nem várok annyit. Holnap reggel bemegyek a rendőrségre, és azt mondom több napja tűnt el. Akkor talán elkezdik a nyomozást.
Bólintottam. Mi mást tehettem volna? Szívem szerint azonnal nekiindultam volna, de tudtam, mi lenne George véleménye. Jobbnak láttam ráhagyni. Persze csak látszólag. Itt volt az ideje, hogy a kezembe vegyem az eseményeket, és jóvátegyem, amit elrontottam.
Nem sok mindent láttam a sötétben, és csak a mobiltelefonom fényével mertem világítani, nehogy George felébredjen. Halkan felöltöztem, és kimentem a konyhába. Kiborítottam a szemetes teljes tartalmát és minden undoromat félretéve kotorászni kezdtem a szemétben. Némi almacsutka maradvány és pár kenyérdarab alatt megtaláltam az értékes cetlit, zsebre vágtam, majd halkan kiosontam a lakásból.
Az utak üresek voltak, teljes volt a csönd, csak az vézna utcai lámpák zúgtak versenyt egymással. Összehúztam a kabátom, hűvös volt, úgyhogy sietősen meggyorsítottam a lépteim. Utáltam ilyenkor egyedül kódorogni. A zsebemben szorongattam a féltve őrzött paprikaspray-met, amitől egy hajszálnyival bátrabbnak érezhettem magam. Régen kocsival jártam, nem kellett hozzászoknom az éjszakai flangáláshoz. És Bogi ugyan közel lakott, jobbnak láttam belehúzni a sétába. Nagyjából tíz perc rohanás után megérkeztem a Révész utca sötét panelrengetegébe. Egy hatalmas építkezés mellett kellett elmennem, amitől a hideg rázott. Figyeltem a rozzant falmaradványokat, repedező vakolatot, mikor lép elő valami sötét alak az egyik sitt halom mögül, vagy akár egy veszettül morgó vadállat, sárgán vicsorgó fogakkal. A kabátom ütemes suhogása szinte vízhangzott az utcában, hiába próbáltam szinte láthatatlan lenni. Feltűnt Bogi háza, és mint egy rossz álomban, szuggeráltam a kaput, mintha attól közelebb kerülnék hozzá, éreztem, ahogy a pánik hamarosan nyakon csíp. Senki nem volt se előttem, se mögöttem, de ettől valahogy még félelmetesebbnek tűnt a helyzet. Abban a pillanatban, ahogy odaértem a jól ismert házhoz, rácsaptam a kaputelefonra, és megkönnyebbülten hallgattam a berregést, ami valamivel közelebb hozott a realitáshoz. Recsegés, majd Bogi álmos hangja szólalt meg a kaputelefonban.
– Ha szórakozik, megölöm. Ki az?
– Én vagyok, Lili!
– Lili? Baj van?
– Nem dehogy! Csak egy kis szívesség kellene.
– Gyere fel!
– Most nem jó Bogi, csak a kocsidat vinném el. Ledobnád a kulcsot?
Csönd lett, az ujjam pedig kezdett görcsöt kapni a folyamatos gombnyomás miatt.
– Ha baj van, inkább gyere fel, és megbeszéljük.
Tudtam, hogy ügyesnek kell lennem, Bogi jól ismert már.
– Nincs baj, csak… izé… pasi ügy. Majd holnap elmesélem, jó?
– Pasi ügy? Hát mért nem ezzel kezdted egyetlenkém? Menj hátrébb, mindjárt ledobom! De aztán beszámolsz holnap.
– Naná. Dobhatod, és köszi!
Megszűnt a recsegés, és pár perc múlva már szálltam is be a kék kis Nissanba. A kocsi legnagyobb pozitívuma a jó fűtése és a halk motorja volt, úgyhogy jobbat kívánni se lehetett volna.
Előkotortam a zsebemből a kikukázott cetlit. Nem volt túl pontos a térkép, BB csak a lényeget rajzolta rá, de arra jó volt, hogy nagyjából odataláljak a környékre. Beindítottam az autót, és közben arra gondoltam, vajon mi lesz a nagy ötletemből.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: