12.rész

– Jesszusom. Milyen sűrűn szokott a nagymamád megszökni?

– Mostanában egyre gyakrabban. Viszont most legalább tudjuk, hová ment.

– De minek? Hiszen felvenni sem tudja, amit Alex mond. Semmi értelme így az egésznek – mondtam bosszúsan, mire George nyögött egyet, és kisietett az előszobába. Utánamentem, épp a kabátzsebét túrta fel, és azt hiszem, káromkodott. A mondat angolul hangzott el, rövid volt és velős.

– Mit keresel? – kérdeztem, miközben átfutott az agyamon, hogy majd ha lesz egy kis időnk, meg kell neki tanítanom a legszebb magyar káromkodásokat.

– A telefonom. Nagyi elvitte.

– Akkor nincs nagy baj – mondtam.

– Dehogy nincs – legyintett George – Nem telefonálásra vitte magával, hanem felvenni, amit a maffiózó mond majd. És nem ért a technikához. Nagyon nem. Rosszul fog elsülni.

– Oké, akkor most siessünk oda, hátha elkél neki a segítség.

Mire odaértünk, már iszonyú ideges voltam. Mindenféle véres, krimibe illő jelenet futott végig az agyamon, hogy Dollyval mi történhet ott. Ami pár órája még izgalmasnak és kalandosnak tűnt, az most kifejezetten nyomasztó volt. Ha valami történik vele, sosem bocsátom meg magamnak. Mivel George is mély hallgatásba burkolózott, jobbnak láttam nem megosztani a kételyeimet vele. Valószínűleg többszörösen szenved a helyzettől. Odaértünk a ház elé, és szinte hallottam, ahogy kalapál a szívem.

– És most? Hogyan tovább?– kérdeztem.

Abban a pillanatban csikorgó gumikkal hajtott el előttünk az ismerős sötét autó, miközben az ablakon egy csomagot hajítottak ki. Odarohantam, egy fekete zacskó feküdt a földön. Fölkaptam és belenéztem. George telefonja volt színes rongyokba csomagolva. George kikapta a kezemből.

– Ez ő volt! És hol van nagyi?

– George, nyugodj meg, lehet, hogy fent van a pasi lakásában.

– Gyerünk! – kapta el a kezem, és siettünk fölfele. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a lift lustán és ráérősen zökkent egyet. George felrántotta az ajtót és rohantunk a lakáshoz. A csukott ajtó mögül egy hang sem szűrődött ki, és hiába nyomta George a csengőt, senki nem reagált.

– Shit! – rúgott az ajtóba egy nagyot.

Soha nem láttam még ilyennek, és egyre nagyobb volt a lelkiismeret furdalásom. Végül is szépíthetünk, de én akartam annyira, hogy fejest ugorjunk ebbe az egészbe. Éreztem, hogy nekem kell megoldanom a helyzetet, ha nem akarom, életem végéig cipelni a rossz lelkiismeretemet.

– Figyelj, George. Kitalálunk valamit. Ne félj, Dolly ismeri ezt a fazont, nem lesz gond.

George ránézett a kezében lévő telefonra, és bekapcsolta.

– Felvett vele valamit.

Egy gombnyomással elindította a felvételt, és megkövülten hallgattuk. Dolly valószínűleg a zsebében próbálta bekapcsolni, mert a beszélgetés első fele nem volt meg, és elég rosszul lehetett hallani a párbeszédet. Amennyit kivettünk belőle, Dolly épp arról próbálta meggyőzni az emberünket, hogy benne van a buliban, és csak egy minimális mennyiség hiányzik, amit ő próbált ki tesztelésképp. A férfi egy darabig hallgatta, majd nyájasan elkérte Dolly kabátját. A következő pár percben valami suhogásszerű hangot hallottunk, majd Dolly felháborodott hangját, ahogy épp magyarázta, hogy biztosan véletlenül maradt bekapcsolva a telefon. Hirtelen csönd állt be, valószínűleg leállították a felvételt.

A következő hang már a férfié volt, közölte velünk, hogy ha nem kapja meg a maradék anyagot, Dollyt nem látjuk többé. Majd ő jelentkezik a részletekkel. Ezenkívül ne merészeljünk a rendőrséghez fordulni, mert akkor megtalál minket. A többit hozzáképzeltük.

Megkövülten hallgattuk a férfi reszelős hangját, és a háttérből Dolly kiabálását.

George arcán egy rezdülés nem látszott, lehallgatta újra a felvételt, majd eltette a telefont.

– Valami nyugodt helyre menjünk, Lili, ahol tudunk gondolkodni.

– Rendben – mondtam megszeppenve.

Csöndben mentünk le, és fogalmam sem volt, mit mondjak. Csúnya irányt vett a mi kis közös kalandunk, és ha arra gondoltam, mi lehet most Dollyval, elszorult a szívem. Az nem létezik, hogy ilyesmi tényleg megtörténjen. A filmekben igen. De a valóságban? Közel voltam a kiboruláshoz, de nem akartam megnehezíteni George dolgát.

Úgy döntöttem, ide zöld kell és nyugalom, ezért a Szent István park felé vettük az irányt. Gyermekkorom óta kedvenc helyem volt, anno még engem is ott tologattak a szüleim. Kezdett besötétedni, és a hatalmas parkból özönlöttek a kismotoros és egyéb járművekkel fölszerelt gyerekek és szüleik. Ahogy a hatalmas vaskapun beléptünk, megcsapott a jellegzetes esti virágillat, amitől kicsit optimistábban láttam a jövőt. Elsétáltunk a csobogó szökőkutak és a gyönyörű színes virágokkal teleültetett földkockák mellett, majd leültünk egy padra.

– És most? Mi legyen? – néztem George-ra.

Rám nézett és fájón elmosolyodott.

– Hát, az elég egyértelmű, hogy mit nem tehetünk. De mégiscsak kellene valami segítség. Nincs ismerősöd, aki jártas az alvilági életben? Valami kemény fickó. Talán ismeri ezt a Alexet, és rájöhetünk, hol bujkál.

– Ez jó ötlet. Keressük meg, és raboljuk vissza Dollyt. De mi lesz a hiányzó porral? Ha rosszul sül el a kis akciónk, és nincs nálunk semmi, komoly bajban leszünk.

– Ki kell találnunk a stratégiát. De ehhez kell valami dörzsölt fickó. Én itt szinte senkit nem ismerek.

Elmosolyodtam. Jól hangzott George szájából ez a kifejezés, valószínűleg valami magyar filmből hallotta „dörzsölt fickókról”.

Hátradőltem, és gondolkozni kezdtem. Bár sok mindenkit ismertem, egyikük sem volt valami alvilági figura, tulajdonképpen mindegyikük jóravaló, tisztes polgár volt, családdal, gyerekekkel, kutyával és rendes munkával.

Egyvalakit ismerek csak, akire illik a feladat, de a gyomrom is összerándult a gondolatra, hogy ismét találkozzunk. És ő BB volt. Az exem, aki bár keményfiúnak keményfiú volt, viszont a kapcsolatunk csúnya véget ért. Nagy meló volt rávenni magam, hogy kiábránduljak belőle, de hosszú hónapok küzdelmes munkája után elszántam magam a szakításra. Akkor elhatároztam, ha fene fenét eszik sem fogom soha többé felhívni. Viszont senki nem ismeri annyira a gengsztervilágot, mint ő.

– Ismerek valakit – mondtam, bár nem túl meggyőző hangon.

– Jó! – lelkesedett George – És ki az?

– A volt… kapcsolatom.

– És mit kell róla tudni? – nézett rám türelmetlenül.

– Ex-kommandós, aztán személybiztosítás olyanoknak, akik többnyire a terrorszervezetek halállistáján szerepeltek, Ázsiában vagy akár Távol-Keleten. Ezenkívül ismeri az összes harcművészetet, kütyüket és mindenféle harci trükköt, amiről nekem lövésem nincs.

Az igazság az volt, hogy BB nem sokat mesélt a munkájáról, ez valahogy mindig amolyan titokzatos oldala volt az életének. Sokszor eltűnt napokra vagy hetekre, olyankor laza fél mosollyal csak annyit mondott:

– Bevetés van bébi.

És olyankor felcuccolt, és eltűnt. Majd napok, sokszor hetek múlva hulla fáradtan, kialvatlanul, méretes borostával, szakállal tért haza, és két napig ki se keltünk az ágyból. Ha finoman érdeklődtem, mit csinált, általában elhumorizálta. Később otthagyta a kommandót, átcsapott személybiztosításba, letette a fekete ruhát, és nagy lendülettel vetette bele magát a nők hajkurászásába. És bár soha nem engem akart bántani, de a gyengéje a becserkészés maradt.

– Hívd fel – bólintott George.

– Hát… nem fogjátok szeretni egymást.

– Komolyan? – csillant fel a szeme kajánul – És ugyan mért nem?

– Tudod ő… egészen más, mint te.

Azt hiszem, egészen finoman fejeztem ki magam, mondhattam volna azt is, hogy tűz és víz. Vagy fekete és fehér. Vagy jin és jang. És még sorolhatnám.

– Ez most nem számít, nem barátnak kell. Dolly már nem fiatal és nem tudja megvédeni magát egy ilyen alaktól. Megvan a száma a volt szerelmednek?

– BB-nek hívják – morogtam, majd elővettem a telefonom, és tárcsáztam.