7.rész

Mindketten felugrottunk, George pedig egyetlen lépéssel ott termett, és megölelte a – kicsit sem átlag – nagyit.

– Ver vör jú? – kérdezte George nagy lendülettel, majd hirtelen észbekapott, és hogy ne érezzem magam háttérbe szorítva, gyorsan magyarra váltott.

– Szó nélkül tűntél el, mi történt veled?

– Ugyan drágám, csak egy jó baráttal töltöttem az időt. Nem nagy ügy– legyintett. Csak úgy csilingeltek a hatalmas kövekkel kirakott fülbevalók.

– Nem ülhetek egész nap egy szállodaszobában! – majd, mint aki ezzel mindent meg is magyarázott, rám nézett, tetőtől talpig végigmért, és huncutul George-ra kacsintott. – Látom, te sem tétlenkedtél…

Fülig vörösödtem, és hogy ne ácsorogjak ott bambán, felé nyújtottam a kezem.

– Szirtes Lili vagyok. George már sokat mesélt magáról, örülök, hogy megismerhetem. Próbáltam az etikett szerint csevegni, hisz mégis csak egy félig angol hölggyel diskurálok.

A nagyi hátravetette a fejét, és hangos gurgulázó nevetéssel felkacagott. Az összes járókelő ránk nézett.

– Még hogy sokat! Ugyan már kicsikém, mióta lett az én George-om ilyen szószátyár?

– Háát… tényleg nem beszélt magáról túl sokat – adtam meg magam.

George erre reagálva morgott egyet.

– Na, drágáim. Amíg ti visszacipeltek a fülemnél fogva a szállodába, meséljetek, hogy jöttetek össze? De minden részletre kíváncsi vagyok, nem ám csak az elejére, meg a végére! – kacagott fel jóízűen. – Ja, és Lili drágám, szólíts csak Dollynak. Nehogy nekem magázni kezdjél, mert rögtön megsértődöm!

Kezdtem elveszíteni a fonalat, Dolly nagyi sebességét nehéz volt követni.

– Nem jöttünk össze, nagyi. Menjünk haza, majd a szobában elmesélek mindent – mondta George, majd elővette a telefonját.

– Mielőtt taxit hívna, biztos, hogy a szállodába akar visszamenni? Mi lesz a rendőrséggel? – emlékeztettem.

George visszatette a telefonját, és nekidőlt a korlátnak.

– Igazad van– sóhajtott fel – Másik hotel kell.

– Rendőrség? Édeseim, mit követtetek el? – kapott a szívéhez Dolly.

– Semmit nagyi, ne színházazz.

– Drámázz – vágtam rá, majd odafordultam Dollyhoz.

– Tulajdonképpen semmi baj, csak valami félreértés miatt keresik az unokáját, valószínűleg nem komoly. De ha akarják, hozzám is eljöhetnek, amíg ki nem találunk valamit.

– Nahát, George, micsoda egy tündér ez a lány! Mondtam, hogy tegeződjünk édeském, nem vagyok én még olyan vén.

– Öö… izé… köszönöm Dolly.

George, tőle szokatlan módon, kissé türelmetlenül szólt közbe.

– Akkor köszönjük Lili, ha nem jelent gondot, egy éjszakára magánál szállnánk meg.

Miután meghánytuk-vetettük a lehetőségét, hogy Dollyval tömegközlekedjünk, arra jutottunk, hogy maradjunk inkább a jó öreg taxinál. Hamarosan hazaértünk, és Dolly töménytelen csacsogásától zúgó füllel léptünk be a lakásomba.

George behúzta a két hatalmas görgős bőröndöt a nappaliba.

–  Szóval? – rogyott le fáradtan a kanapéra. – Mi történt veled?

Dolly figyelmét azonban inkább a lakásom kötötte le. Végignézte az összes családi fényképemet, dudorászva olvasgatta a könyvek gerincén lévő címeket, szerzőket, és egyesével csodálta meg az összes apróságot, amit az évek során összegyűjtöttem, emlékeket, díszeket, gyertyákat.

George egy darabig válaszra várt, majd legyintett, és hozzám fordult.

– Készíthetek vacsorát?

– Jó ötlet, menjünk ki, segítek!

Dolly megfordult, és összecsapta a kezét.

– Van egy isteni finom dolog nálam, várjatok csak! – kiáltotta lelkesen, majd kinyitotta a bőröndjét, és hevesen elkezdte túrni a tartalmát, amikor egy közepes méretű fehér port tartalmazó zacskó esett ki a földre.

– Ez mi? – kérdezte George.

– Ó, ez csak amolyan szuvenír lesz, az én drága barátom, Alex küldi a kint élő ismerőseinek. Valami szőlőcukor, ha jól emlékszem. George drágám, ide nézz! Micsoda finomságot vettem! Ez volt régen a kedvenc édességem, de Angliában ilyet nem találni – trillázta, majd elővett egy tucat túrórudit.

George még mindig a fehér port nézte, lassan felvette és megtapogatta a zacskót.

– Ki az az Alex?

– Hát az én drága magyar barátom, akivel eltölthettem ezt a csodás két napot! Képzeljétek csak – kuncogott jókedvűen –, az a fess férfiember még el is akart valaha venni engem! Azt mondta, akár még most is megtenné! Hát nem bolondos? – kacagta szemérmesen.

– És kinek kell odaadnod ezt? – kérdezte furcsa tekintettel George.

– Ez nem szőlőcukor – néztem George-ra.

– Nem bizony.

– Ugyan drágám, már hogyne lenne az? – nevetett Dolly.

– Ezt nem hiszem el – mondtam.

– Gyerekek! Azonnal avassatok be engem is! Mi a baj? – hápogta Dolly tágra nyílt szemmel.

Ránéztem George-ra, akinek az arca épp a hófehér és ólomszürke között játszott.

– Az van, nagyi, hogy a te Alex barátod nem szőlőcukrot, hanem… hogy is mondják?

– Kábítószer… drog… cucc… anyag…

– Köszönöm Lili, egy is elég – szólt közbe enyhén feszülten George.

– Bocsi.

– Szóval a te szuveníred az cucc.

– Cucc? Mármint – Dolly rám nézett, és hatalmas kékre pingált szemében igazi aggodalom ült. – Alex drogot adott nekem?

– Nem tudom biztosan. Kinyissuk? – nézett rám George.

– Hááát… én még életemben nem kóstoltam ilyet, de legalább kizárhatjuk a cukrot. Nyissuk – bólintottam.

– Jaj, drágáim, ugye csak meg akartok ijeszteni? Az egy áldott jó ember, sosem tenne velem ilyet!

George leült a kanapéra, közelebb húzta a dohányzóasztalt, és óvatosan kinyitotta fölötte a zacskót, majd felém tartotta.

– Köszi – hárítottam –, magáé az elsőbbség.

George óvatosan hozzáérintette a kisujját a porhoz, majd megkóstolta.

– Nem cukor.

Dolly előbb még aggódó tekintetét valami más váltotta fel. Az érdeklődésé.

– Biztos, hogy nem cukor? Szívesen megkóstolnám én is…

– Nagyi! – szólt megrovón George.

Dolly tettetett felháborodással morogta.

– Jól van, na! Az ember csak szeretne segíteni egyetlen unokájának, és ez a hála…

Tanácstalanul néztem George-ra.

– És most? Mi legyen? Esetleg lehúzhatnánk a vécén. Soha nem tudná meg senki.

George halványan elmosolyodott.

– Darling… folyton ezek a félmegoldások…

– Ne szólítson darlingnak. Szerintem egyébként a megsemmisítés abszolút egész megoldás.

– Ez a bizonyíték eltüntetése lenne. El kellene vinnünk rendőrségre.

– Ez igazán fantasztikus megoldás ám, kedves Watson. A rendőrség amúgy is keresi valamiért, és maga pedig besétálna egy zacskó droggal. Ez tökéletes lezárása lenne az összes problémának – vigyorogtam gonoszul.

– Igaza van, dar… Lili.

– Esetleg, ha Dolly nagyi vinné el a rendőröknek?

Dolly hirtelen kapkodni kezdte a levegőt, és fejhangon szirénázta.

– Micsoda? Lecsukatnál egy idős embert? Lili, drágám, ez igazán nem szép tőled. Jesszus, a szívem!

Látványosan markolászni kezdte a blúzát szívtájékon, majd amikor látta, hogy egyikünk sem veszi komolyan, hirtelen abbahagyta, és ismét a zacskó kötötte le a figyelmét.

– Oké. Akkor lássuk csak. Nagyi kap egy több milliót érő csomagot, amit át kellene csempésznie Angliába. Ha kidobjuk, később bajunk lehet belőle. Ha odaadjuk a rendőrségnek, minimum fél év napi szintű kikérdezés, és a végén még ott találjuk magunkat a gyerekgyilkosok között. Mi lenne, ha visszaadnánk a tulajdonosának?

– Ez jó ötlet – bólintott George. – Holnap visszavisszük. Nagyi, holnap elviszünk az úrhoz és visszaadod a csomagot. Majd azt mondod, hogy nem mész haza, itt akarsz maradni Magyarországon. Bár nem szép dolog hazudni, de azt hiszem, vannak olyan pillanatok, amikor szükséges.

– Drágám, nekem ez nem megy – siránkozta Dolly. – Alexszel olyanok vagyunk, mint borsó meg a héja. Rögtön észreveszi, ha nem mondok igazat!

– Igaza van George, ne tegyük ki ilyesminek, végül is ez az Alex egy bűnöző. Inkább vigyük el a csomagot, és hagyjuk a lábtörlőjén.

– Rendben. Talán veszi a műsort így.

– Adást. Veszik az adást. Na. Akkor mivel mindjárt éjfél, szerintem tegyük el magunkat holnapra. Maradjanak itt, akad még hely egy éjszakára.

Egy órán belül már csönd volt, Dollynak megágyaztam a hálószobában, mi pedig George-dzsal a nappaliban aludtunk. George szigorúan a földön ágyaztatott meg magának, majd szemérmesen befordult a fal felé, és villámgyorsan elaludt. Én még sokáig bámultam a sötétbe, hallgattam az autók zaját és George egyenletes légzését. Megnyugtató volt a szuszogását hallgatni. Ahhoz képest, hogy valószínűleg ritkán alhatott a földön, egészen magától értetődő volt számára a helyzet. Semmi sznobéria vagy hiszti. Le a kalappal. Újragondolva a napunkat, fogalmam sem volt, hogy mi lesz a történetemmel, de végre elkapott az a fajta lelkesedés, amit rég éreztem már. Úgy döntöttem, holnaptól jegyzeteket készítek, hátha tényleg lesz valami a történetből. Lassan megszűntek az utcai zajok, és a szomszéd is abbahagyta az állandó kalapálást, így lassan én is elaludtam.