11.rész

Csikorgó gumikkal lőttünk ki, Dolly vezetési stílusa közel sem hasonlított az unokájáéra. A piros lámpáknál általában satufék, a kanyart hármasban és minimum ötvennel vette be, és senkinek nem adott elsőbbséget.

– De nagyi! Kinek az autója ez??

Dolly kuncogott, majd fékezés nélkül vett be egy kellően éles kanyart.

– Ez, drágám a meglepetés! Mert megérdemeljük – kacagott fel újra.

– De… de honnan?

– Hogy honnan van? Ez az autó azé a fránya emberé, aki átvágott. Akire rábíztam volna az életem is, és megvezetett! Ez az autó Alexé!

– Elloptad a díler autóját?– kérdeztem hitetlenkedve.

– Tulajdonképpen nem az autót loptam el, hanem egy kulcsot. – magyarázta csillogó tekintettel. – Még abban a csodás két napban történt… szóval épp kávéztunk, amikor Alexet hívta valaki. Elég sokáig eltűnt, addig én egy kicsit körülnéztem. Ahogy nézegettem a csetreszeit, az egyik gyertyatartóban találtam egy pótkulcsot. Gyorsan eltettem, hátha esetleg…

– Szóval elloptad – bólintott George.

– Ugyan – legyintett Dolly –, csak kölcsön vesszük egy bűnöző autóját. Tulajdonképpen jót is teszünk vele. Talán pont ezzel intézi a bűnös ügyeit!

– Úristen – sóhajtottam. Dolly túltesz mindenen. Nem elég, hogy egy bűnöző keres majd minket több kiló kokain, heroin, vagy ki tudja milyen por miatt, de már az autója is nálunk van.

– Vissza kell vinnünk – mondta George ellentmondást nem tűrő hangon.

– Eszem ágában nincs! Megérdemli az az aljas! – puffogott Dolly.

– De nagyi! Nem lophatod el csak úgy valakinek az autóját! És ha feljelent minket? Vagy ha még több por van a csomagtartóban?

– Esetleg egy hulla?

Megbotránkozva néztek rám mindketten.

– Lili! Ne rajzolj ördögöt a falra.

– Festeni. Azt szokták az ördöggel.

– Oké – nézett rám türelmetlenül George. Éreztem, hogy bosszantó lehetek a javítgatásommal, de szinte küldetésnek éreztem, hogy a jellegzetes magyar szólásainkat ne költse át.

– Nagyi. Felmegyünk Liliékhez, az ő ruháit is összecsomagoljuk, és visszavisszük az autót.

– És mi lesz a tiéddel?– kérdeztem – Bérelt, nem? Nem hagyhatjuk a Hilton előtt.

– Most menjünk előbb fel, aztán megbeszéljük. Fogalmam sincs, hogyan tovább.

Megérkeztünk, és gyorsan kipattantunk a lopott autóból. Dolly bezárta, majd finoman végigsimította a motorháztetőt és felsóhajtott.

– Viszlát, szép autóm…

– Ez nem a te autód – morogta George.

A lakás felé tartottunk, és épp a táskámban kotorásztam a kulcsomért, amikor George elkapta a kezem, és az ujját a szája elé tartva mutatta, hogy halkuljak le. Ránéztem az ajtómra, és mintha egy vonat ment volna át rajtam.

Az ajtóm résnyire nyitva volt, én pedig marhára nem voltam bent. Senki másnak nincs kulcsa a lakásomhoz, csak nekem. Legszívesebben hanyatt-homlok rohantam volna onnan, hátha mire visszaérek, elmúlik a baj. De George erre valószínűleg azt mondaná, megint a homokba dugom a fejem. Megálltunk az ajtó előtt, közben rásandítottam Dollyra, aki közben már észrevette a nyitott ajtót, és lélegzetét is visszatartva állt ott, nagy kikerekedett szemmel.

George mutatta, hogy álljunk félre, ő pedig egy ujjal lassan belökte az ajtót, és belépett. Pont arra gondoltam, hogy George milyen bátor, és milyen jó, hogy nem nekem kell előre mennem, mikor Dolly hirtelen félretolt, és bevágtatott George után. Én maradtam csak a folyosón egyedül, és szinte láttam a homlokomon a villogó feliratot: gyáva. Mivel semmifajta hang nem szűrődött ki, arra jutottam, valószínűleg nincs már bent senki. Lassan én is utánuk mentem.

Beléptem, ledobtam a táskám és megdöbbenve néztem körül. A lakásomat mintha valaki jól összerázta volna, minden egymás hegyén-hátán, ruhák, könyvek szanaszét, az állólámpám ledöntve a földre, fiókok kihúzgálva. Átmentem a konyhába, ott még rosszabb volt a helyzet. Az összes fiók ki volt húzva, a tartalmuk pedig a kövön nagy kupacokban. A többi helység szintúgy. Láthatólag igen bosszús lehetett, aki itt járt.

– Sajnálom. Ez az én hibám. Én rángattalak téged bele ebbe az egészbe. Ez már nem vicces. Lili, sorry. Ez az egész drog ügy már kezd túlzás lenni, itt az ideje, hogy lezárjuk. Az lesz a megoldás, ha…

Nem is hallottam már George eszmefuttatását, jobbnál jobb képek röpdöstek a fejemben, úgyhogy átugrottam egy könyvkupacon, és felkaptam a laptopom. Leültem a földre, és nekiálltam leírni mindent, mielőtt elröppen a várva-várt ihlet. Csak úgy szikrázott a kezem alatt a klaviatúra. Aztán némi dezsavű érzésem lett, felnéztem előbb George-ra, majd Dollyra, akik megkövülten álltak tovább, és várták, hogy visszatérjek közéjük.

– Már megint ezt csinálod – közölte George kissé sértődötten.

– Bocsánat. Hol is tartottál? – kérdeztem tettetve az érdeklődést, miközben a fél szemem azért a gépen tartottam.

– Egyáltalán nem érdekel téged a lelkizés, ugye?

– Hát, ha már így kimondtad… – vigyorogtam zavartan.

– Szerinted ez normális reakció?

– Nem. Semmiképpen– ráztam meg egyetértően a fejem.

– Most mire válaszoltál? – feszült tovább George.

– Öö… izé. Nem tudom, de igazad van. – visszanéztem a gépre és kattogtam tovább.

– Oké, darling, te csak írogass, mi pedig majd addig elmegyünk a rendőrségre feljelentést tenni – mondta ártatlan hangon George. Mesterien csinálta. Egyből visszazökkentem.

– Hogy mit akarsz csinálni?

– De édesem!– hördült fel Dolly – Nem mehetünk a rendőrségre, ezt már megbeszéltük!

– Az még azelőtt volt, hogy valaki betört Lili lakásába. Esetleg jobb ötlet?

– Nekem van! – lelkesedett Dolly. – Mi lenne, ha mi buktatnánk le azt a gengsztert? Tudjátok, ahogy a krimikben. Már van is egy ötletem, hogyan lehetne…

– Nagyi, kérlek.

– Ugyan, drágám, ne légy már mindig olyan beszari – kacagott föl Dolly.

– Szerintem jó ötlet. Intézzük el mi – támogattam Dollyt.

– Intézzük el mi?– hördült fel George – Nem a mi dolgunk a bűnözők hidegre rakása.

– Hűvösre tenni… így mondjuk.

Éreztem, hogy George-nál más lehet a nyerő taktika, úgyhogy a hangom megtelt hízelgéssel, és próbáltam gyenge és nagyon nő lenni.

– George… tudod… – még sóhajtottam is. – Szóval azt gondolom, csak akkor jöhet össze az, amiért a hirdetést feladtam, ha vállalunk némi kockázatot. Én írni akarok. És jót! Olyan jót, amilyet még soha. És ha ehhez az kell, hogy fejest ugorjak a veszélybe, akkor úgy lesz. És azt is tudom, hogy te észnél leszel, és vigyázol ránk. Életemben ilyen jól nem éreztem magam, mint amióta veletek vagyok… úgy értem, végre pezseg az élet! Jó, hát tudom, hogy ez nem egy átlagos szitu, de… szóval? Elcsípjük a vén kujont? – mosolyogtam.

George leült a kanapén tornyosuló egyik kupacra, majd sóhajtott egy nagyot.

– Oké. Csípjünk kujont.

– Klassz! – Örömömben odaugrottam és megöleltem, amit halk köhécseléssel fogadott, láthatólag zavarba ejtettem a hirtelen kitörésemmel.

Dolly rám kacsintott, majd szirupos hangon duruzsolta:

– Tudtam én, hogy okos fiú vagy, drágám, ez a beszéd. Na? Hogy csináljuk?

Pár perc csönd után, végül George szólalt meg.

– Visszaviszem a port és a kocsit. Amikor visszaadom, felveszem a beszélgetést, így lesz bizonyítékunk a rendőrségnek. Mit szóltok?

– Szerintem le fog ütni – foglaltam össze, amit aztán rögtön meg is bántam. Az előbbi cukros előadásomhoz nem passzolt a megjegyzésem.

– Ugyan! Ha jól emlékszem, az úr nagyjából hatvan körüli. Nem lehet gond.

– És hogy veszed fel a beismerő vallomását? A filmekben bemikrofonozzák az embert…

– Majd telefonnal.

– Nekem ez így nem tetszik – közölte Dolly – Nekem kellene odamennem, hiszen engem ismer. Az ujjam köré csavarom akármikor! Tudjátok húsz évvel ezelőtt még…

– …a kezedet is meg akarta kérni – vágtuk rá nevetve.

Dolly megjátszott sértődöttséggel húzta fel fitos orrát.

– Nem értem, mi ebben olyan vicces. Alexre még most is tudok hatni. Én megyek.

– Az veszélyes – rázta meg a fejét George.

– Akkor én megyek. Egy nő ügyesebben tud ilyesmit intézni – vágtam rá.

– Nem! Nem engedhetlek oda egyedül!

A vehemenciára még Dolly is felkapta a fejét, majd sokatmondóan elmosolyodott. Nem mondom, jól esett a hiúságomnak George reagálása.

– Na, drágáim. Üres hassal nem lehet gondolkodni, ráadásul ez a rumli… – nézett körbe fintorogva Dolly. – Azt javaslom, George drágám, segíts Lilinek rendet rakni, én pedig addig összeütök valami finomat.

Egyetértően bólintottunk, nem kapkodhatjuk el, mégiscsak egy bűnözővel állunk szemben. Dolly kiviharzott a konyhába, mi pedig elkezdtük összerakni a szobát. Bekapcsoltam a rádiót, hogy kellő hangulatba hozzam magam, és George-ot körbetáncolva álltam neki a kuplerájnak. George egy darabig mosolyogva nézte, ahogy egy-egy tánclépéssel tarkítva hajigálom vissza a könyveket, majd laza, amolyan Fred Astaire-féle mozdulatokkal ő is beszállt. Csak finoman persze, amolyan angolosan, de mindenképpen jól állt neki.

Nagyjából húsz perc alatt végeztünk a nappalival, és jókedvűen mentünk ki a konyhába, hogy megnézzük, mit készít Dolly. Már amikor lekapcsoltuk a rádiót gyanús lett a nagy csönd, normál esetben a konyhából dudorászó hangoknak és konyhai csörgés-zörgésnek kellett volna kihallatszódnia, de síri csönd volt.

– Dolly! – kurjantottam.

Senki nem válaszolt. A lakásban ugyanis immáron csak ketten voltunk, George és én. Dolly pedig valószínűleg útban a maffiózó udvarlója felé.