K.P.K- Könnyed Pesti Kalandregény

– Drágám. Sajnálom, hogy így kell találkoznunk, hidd el, ha lehetett volna, Téged kihagytalak volna a dologból. Nem így terveztem.

– Nem esett bajod? Nem bántottak?

Dolly fölkacagott és ránézett Alexre, aki vigyorogva követte az eseményeket. Rossz érzésem lett. Dolly túlságosan felszabadult volt.

– Nem értem, mért nevetsz – mondta enyhén sértődötten George.

Én viszont már értettem.

– Azért nevet George, mert a te kedves nagymamád a rosszfiúk oldalán áll – mondtam.

– Mi??- George mereven nézte Dolly-t.

– Ugyan, Lili drágám. Nem kell ilyen sarkosan fogalmazni. Hogy éppen ki a rosszfiú, az mindig az körülményektől függ. Most éppen B.B barátotok a rosszfiú, aki ellopta a csomagot abban a hitben, hogy az övé az év fogása – nevetett fel.

– Miről beszél?- morogta B.B dühösen.

– Abban a csomagban porcukor van – kuncogott Dolly.

– De hát egész éjjel a hatása alatt álltál- mondta döbbenten George.

– Édes naiv kis unokám. Semminek nem voltam a hatása alatt, de mivel ti még az életben nem láttatok erősen bedrogozott embert, elég volt nektek egy kis mulatság, és máris elhittetek mindent.

– De mire volt ez jó? – kérdeztem.

– Na jó. Elmesélem, van még egy kis időnk. Igaz Alex drágám? – fordult Dolly Alex felé.

A férfi bólintott.

– A csomag, amit a táskámban megláttatok, nem azt tartalmazza, amire ti gondoltatok. Annál sokkal értékesebbet. A por csak a csomagolás része volt, hogy ne sérüljön az árú. De el kellett terelnem a figyelmeteket a csomagról, ezért éjszaka kicseréltem cukorra. Végig ez volt nálatok, és az igazi pedig még mindig ott kell, hogy legyen a lakásban.

– A csomagban, amit eladtam cukor volt?? – B.B tekintete csak úgy villámlott.

– Bizony ám! Mégpedig jó minőségű, finom porcukor! – kacarászott Dolly.

B.B nyelt egyet és rám nézett.

– Kinek adtad el??

– Egy havernak. Nem lesz túl barátságos.

– Ezt nem hiszem el – nyögtem.

– Legyen ez B.B baja. Megoldja. – nézett George élesen B.B-re.

– Hát ez igazán kedves – mondtam. – Ő is segített már nekünk.

– Darling. Nem tudom, észrevetted-e, de a te B.B lovagod majdnem megírta a halálos ítéletünket.

– De nem tette. Bárkivel előfordul, hogy hibázik.

– Te hibának nevezed, hogy valaki fogja, ellopja, majd eladja azt, amin az életünk múlhat? Mellesleg nem egy kiló kenyérről beszélünk, hanem kábítószerről.

– Hülyeséget csinált, de nem akart nekünk rosszat! Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te – dühöngtem.

 – Ez nem a tökéletességről szól. Egyszerűen nem akarsz szembenézni a ténnyel, hogy B.B simán elgázol bárkit, ha érdeke fűződik hozzá.

– Eltipor!!

Dolly egy darabig szó nélkül hallgatta a vitát, majd jelentőségteljesen ránézett Barbarára.

– Aranyom. Hagyjuk őket egy kicsit magukra, hátha megjavul a memóriájuk.

Barbara elhúzta a száját, majd rideg hangon mondta.

– Egy órát kapnak. Ha lejárt az óra, és nem tudjuk meg hol van a csomag, egyikük befejezi itteni pályafutását.

George keserűen nézte Dolly-t.

– Nagyi! De hát miért…?

A kérdést súlyos csönd követte, Dolly egy darabig nézte George-ot, majd megfordult és kiment a szobából. A többiek szó nélkül követték.

Fortyogtam a dühtől. George megint felvette a pókerarcát, B.B pedig mozdulatlanul feküdt továbbra is a földön.

– Egy óránk van. Megmondanátok, most mi legyen?- tettem föl a nagy kérdést.

B.B rám nézett, és gonosz mosoly csillant meg a tekintetében.

– Kérdezd meg a becsületesség bajnokát. Majd ő kivisz minket. Ha csak előbb én nem lépek le innen…

– Összebilincselt kézzel nem sokra jutsz terminátor – gúnyolódott George.

– Nektek még mindig bilincsben van a kezetek? Hát ez sajnálatos – mondta B.B, majd fölállt és ledobta a vasat.

– Jesszus B.B, ezt meg hogy a fenébe csináltad?? – hüledeztem.

– A benga Kapa nem csak benga, de elég mafla is. A kulcs végig a farzsebében volt. Csak a vak nem vette észre, amikor eltette –nevetett.

Leesett. B.B menekülési kísérlete nem egy kudarcba fulladt próbálkozás volt, hanem egy előre megtervezett kizsebelés.

– Csúcs vagy! – vigyorogtam.

– Naná. Ezért imádsz nem?

– Ezért imádsz, nem? Beképzelt pojáca – morogta George.

– Nyugalom George fiú, ha jól viselkedsz, téged is kimentelek.

– Állj! Nehogy elkezdjétek megint. Inkább vedd le rólam is ezt az izét – mondtam lelkesen.

– Te is letérdelhetnél elém – mondta kaján mosollyal B.B

– Ez neveletlenség volt. Már ne haragudj, de Lili nem a ….na mindegy – füstölgött George.

– Srácok. Húzzunk el innen!

B.B gyorsan levarázsolt rólam és George-ról is a bilincset, és amíg mi a csuklónkat ápolgattuk, B.B csöndben a kés hegyével, kattintott egyet az ajtó zárán. Hátranézett, majd halkan mondta.

– Figyeljetek. Fogalmam sincs, mi vár ott kint minket, nem láttam a házat. Nagyjából húsz lépés balra, majd jobbra kell fordulnunk, pár lépés, és ha jól emlékszem, ott a bejárati ajtó. Próbáljatok levegőt sem venni, nincs lihegés és sutyorgás. Értve vagyok?

Bólintottunk. Majd kiugrott a szívem a helyéről. Ha most elkapnak minket, tuti nem megyünk többet haza.

B.B résnyire nyitotta az ajtót, várt egy kicsit, majd kinézett. Mutatta, hogy indulhatunk, majd kisurrant. Iszonyúan féltem, folyton azt éreztem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz.

– Talán ha itt maradnánk, megúsznánk élve. Nekik úgyis csak a csomag kell. Majd átnézik újra a lakást, és biztosan megtalálják. Maradjunk inkább- suttogtam George-nak.

– Megint beszari vagy. Te akartál kalandor lenni, nem? Akkor indulás!- mondta George és finoman megtaszított.

A franc sem kívánta már a kalandokat. Otthon akartam lenni és nyalogatni a sebeimet.

B.B a falhoz simulva várt, majd amikor végre kiléptünk dühös tekintettel húzta el az úját a torka előtt, jelezvén a véleményét a tökölésünkről.

Valahonnan Dolly jellegzetes dobhártyaszaggató kacaját hallottuk. Elképesztő, hogy bírt ezekkel a bűnözőkkel így lepaktálni. Ha vége lesz egyszer a kis kalandunknak, a pszichiátereknek lesz dolguk George lelkével. Már ha túléljük.

Tovább osontunk B.B mögött, aki olyan hangtalanul lépkedett, hogy mellette, mint egy megtermett elefánt, úgy éreztem magam.

Egy keskeny fa lépcső mellett mentünk el, ami az emeletre vezetett föl. Mindenképpen el kellett mennünk előtte ahhoz, hogy az ajtóhoz jussunk, de egyértelmű volt, hogy ha épp kilépnek, azonnal meglátnak minket. Egyetlen percünk sem lesz elrejtőzni. Lépteket hallottunk a fejünk fölött, B.B hátranézett, és mutatta, hogy álljunk meg.

Éreztem, ahogy kezd feltörni belőlem a vihogás. Tudtam, hogy az életünkbe kerülhet egy apró kuncogás is, de egyszerűen nem tudtam fékezni magam. Mindig is utáltam, amikor a kiélezett helyzetekben vihogógörcs jött rám, de ez most rosszabb volt bármelyiknél. Tágultak a szemeim, szorítottam a fogam, majd kibuggyant az első hisztérikus halk kis bugyborékolás.

B.B és George egyszerre fordultak felém, majd két hatalmas kéz csapódott a számra úgy, hogy egyből elment a kedvem a nevetéstől. Nyeltem egy nagyot és mutattam nekik, hogy megjavultam. B.B dühösen ingatta a fejét, majd újra fölfelé koncentrált. Mögöttem George halkan felsóhajtott.

Lassan tovább lépkedtünk, míg el nem értük a fordulót jobbra.

Föntről ajtónyikorgást hallottunk, és beszédfoszlányokat. Barbara és Dolly hangja szűrődött le, B.B pedig elkapta a csuklóm és begyorsított. Közelebbről hallottuk a hangokat, de már láttuk az ajtót. Éreztem, ahogy a pánik elhatalmasodik rajtam, úgyhogy belendültem, hogy futni kezdjek, de B.B szorosan fogott.

Egyre közelebb kerültünk az ajtóhoz, már csak pár lépés választott el minket a szabadulástól.

Abban a pillanatban Alex hangát hallottuk.

– Kapa! Kint vannak!

Hirtelen lábdobogást hallottunk, de mást már nem, B.B felrántotta az ajtót és futni kezdtünk. Nem mertem hátranézni, de hallottam, ahogy Barbara kiabál Kapának.

A ház előtt parkolt a fekete terepjáró. B.B ért oda először, megrántotta az ajtót, de az nem mozdult. Mire odaértünk, bevágta be az ablaküveget, majd villámgyorsan benyúlt és kinyitotta az ajtót. Beugrott, George mellé, én pedig bevágódtam hátra. Rácsaptam a zárra, mind a négy ajtó egyszerre kattant. Láttam, ahogy Alex és Kapa rohan felénk, pár lépésen múlt, hogy a kocsihoz érjenek.

– Gyerünk B.B, indíts már!!

B.B lehajolt és egyetlen mozdulattal törte le a műszerfal alját, majd megfogott két vezetéket és gyakorlott mozdulattal érintette össze. A motor beindult, én pedig minden idegszálammal koncentráltam, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt az egészet. Kapa ért először az autóhoz, rángatni kezdte az ajtót, majd benyúlt a betört ablaküvegen és elkapta George nyakát.

Előre lendültem, és amekkorát csak tudtam, beleharaptam Kapa karjába.

Meg se kottyant neki. George fulladozva próbálta lefejteni Kapa karját, én pedig még erősebben vájtam a fogam a karjába. Kapa morogva lerázott, majd hátralökött az ülésre. Feltápászkodtam és B.B-re kiabáltam.

– Mi lesz már, induljunk!!

George már fuldoklott, de egyszerűen nem tudtam Kapának fájdalmat okozni.

Láttam, ahogy B.B összetekerte a vezetékeket, majd felegyenesedett.

– Mit gondolsz George, induljunk? – kérdezte ártatlan arccal.

George hörögve mutogatta, hogy menjünk már, Kapa pedig kezdett benyomulni az utastérbe.

– B.B!! – kiáltottam. Legszívesebben én fojtottam volna meg az ex emberemet, hogy még ilyenkor is kihasználja az időt arra, hogy George-ot szekálja.

B.B nevetve rálépett a gázra, a kocsi meglódult. Kapát még egy darabig húztuk magunkkal, majd nem bírta tovább bent tartani magát és kirepült az autóból. Ordítva puffant a földön. Hátranéztem, a ház kapujában ott állt Dolly. Félrehajtott fejjel nézte, ahogy eltávolodunk. Ezennel elmaradt a hahotázó kacaj.

– Jézusom, simán elnézted volna, hogy fojtogat ez az állat??  – kérdezte George, miközben a vörös kéznyommal mintázott nyakát simogatta.

– Simán – vonta meg a vállát B.B

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

Nem voltam benne biztos, nagyjából mennyit utazhattam itt zsákkal a fejemen, de egy másfél órát biztosan.

– Ki fog derülni. Próbálok valami főútvonalat találni – mondta B.B

Egy darabig még néztem a tájat, majd megpillantottam az ismerős vonatpályaudvart. A hatalmas táblán ott állt a felirat: Széplak felső

– Balatonon vagyunk– mondtam.

Jó pár éve jártam itt utoljára, anno minden nyarat a környéken töltöttem a családommal. Nem gondoltam, hogy egyszer ilyen körülmények között látom újra gyerekkorom kedvenc nyaralóhelyeit.

Szép lassan elmúlt a rettegés, amit a házból való kijutáskor éreztem és a helyébe súlyos búskomorság költözött. Próbáltam megfejteni, mitől lombozódtam le úgy, de valami folyamatosan motoszkált bennem. Dolly jutott eszembe, ahogy állt az ajtóban. Sem dühöt, sem felháborodást nem láttam az arcán. Vajon milyen érzés lehet ez most George-nak? Mi lesz, ha lezárul ez az egész? Dolly rács mögé kerül?

Rájöttem mi zavart. Ez itt nem egy vígjáték. Vagy egy kalandfilm. És nem feltétlenül lesz happy end a vége. George mindenképpen rosszul jár, vagy lecsukják Dolly-t, vagy megússza, de akkor bujkálhat élete végéig. És B.B azt mondta, Alexék valami bűnszövetkezet részei, így ha most nem is kapnak el, egész életemben retteghetek, hogy egyszer nem vágják-e el a nyakam egy koszos sikátorban.

Kibámultam az ablakon és néztem, ahogy elhagyjuk a több tucatnyi camping és  Zimmer frei feliratot. Az emberek jókedvűen tolták a bicikliket, pár kertben már a tavaszi munka folyt, fűnyírók és locsolók, fehér kerti asztalkák és székek kerültek ki. Irigyeltem a kertekben szorgoskodókat.

– Úristen, George! B.B!

Megindultam feléjük, mire Alex nevetni kezdett, majd elkapta a bilincset a kezemen, és úgy húzott vissza, mint egy kutyát.

– Jól van aranyom, csak nyugalom.

–  Azonnal engedje el őket!

Amint kimondtam éreztem, hogy sületlenség. Barbara és Alex hangosan kacagni kezdtek. Még a tompa Kapa arcán is átvillant egy bárgyú mosoly.

– Hát persze mucikám, máris! – hahotázott Alex.

George és B.B vadul ráncigálták a karjukat.

– Egy kis társaság neked. Hát nem csodálatos? Hogy ne félj úgy, mint a múltkor a pincében. A kis barátaid egymáshoz simulva utaztak a csomagtartóban, így most biztosan morcosak egy kicsit – nézett Alex mosolyogva a fiúkra.

– De mit akar tőlünk?- kérdeztem.

– Jó kérdés. Drágám? –fordult a nő felé Alex.

– Időben meg fogjátok tudni. De most elég a műsorból. Menjünk.

Csak úgy potyogtak a jégcsapok a hangjából, majd intett Kapának, és mind a hárman kimentek. Alex még vigyorogva vissza nézett rám, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Odasiettem George-hoz és B.B-hez.

– Térdre! – mondtam gyorsan.

– Bébi, ne most. Bár nekem is hiányzol, komolyan, de így??

– Levenném a szájatokról a ragasztót – mondtam türelmetlenül. – Gyerünk már!

Mindketten térdre ereszkedtek, én pedig beálltam eléjük, háttal. Hátranéztem, láttam, hogy George odahajol a kezemhez, elkezdtem lassan lehúzni a ragasztót. Hirtelen elrántotta a fejét, és a ragacs azonnal lejött.

Hatalmasat sóhajtott, majd felállt.

– Jól vagy?- kérdeztem.

– Jól. Kiválóan. Azt leszámítva, hogy órákon keresztül feküdt rajtam a barátod. Ráférne egy kis fogyókúra.

– Már azt hittem, itt ragadok örökre. Ha nem kapnak el titeket is, az életben nem találtatok volna meg – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Megtaláltunk volna darling. Bár így most valóban egyszerűbb a helyzet. Nem bántottak?

– Nem, semmi bajom. De majdnem eladtak ágymelegítőnek.

– Ezt még meg tudnám érteni. Csinos ágymelegítő lennél. De vajon én mire kellek nekik?

– Vannak ám dúsgazdag idősödő nők is, akik szívesen vesznek némi szerelmet.

– Na ne. Gondolod, hogy csak a testem kell nekik?- kérdezte George tettetett felháborodással.

– Mi más?- mosolyogtam.

George elvigyorodott és reflexből rántott egyet a karján, hogy megöleljen.

– Na jó. A romantika ezennel elmarad – húzta el a száját.

Hangosan nyöszörgésre lettünk figyelmesek, majd lenéztünk B.B-re.

A vállával próbálta ledörzsölni a szájáról a ragasztót.

– Jaj, ne haragudj – mondtam gyorsan, majd beálltam elé is, és lehúztam a szájáról.

– Kösz bébi, megtisztelő, hogy én is eszedbe jutottam- morogta. – Ki kell jutnunk innen, még mielőtt visszajönnek.

– Hívjuk fel a konzulátust!

George és B.B fintorogva összenéztek.

– Nincs telefonunk, elvették. Sőt a késemet is lenyúlták a szarháziak. Bár összebilincselt kézzel amúgy sem lenne túl sok esélyünk a csevejre – mondta dühösen B.B.

George az egyik székhez sétált, és laza eleganciával leült. Mint aki csak kedvtelésből tartja hátul a kezét. Éppen hogy csak nem kezdett el fütyörészni.

– Jól érzed magad, drága testvérem? – kérdezte gúnytól csöpögő hangon B.B

– Soha jobban – bólintott George.

– Örömmel hallom. És mondd, hogy fogunk innen kiszabadulni?

– Azt hiszem sehogy. Várnunk kell. Meg kell tudnunk, hogy mit akarnak tőlünk. Aztán ha tudunk, meglépünk. Csak figyelni kell az alkalomra.

– Gondolom ezt is valamelyik filmedből vetted, ugye?

– Nem, ez a tiszta…akarom mondani józan paraszti ész.

B.B dühödten megindult felé.

– Figyelj faszikám, ne akarj engem kioktatni, jó?

– Hé! Befejezni! Erre is csak ti vagytok képesek! Nyakig ülünk a pácban, ti pedig megint egymással vagytok elfoglalva. Az eszem megáll!

Mindketten egymásra néztek, majd B.B is lehuppant.

George érdeklődve nézett körül, szinte gyermeki csodálattal adózott a tigriscsíkok és a mű lángok előtt. A kövér angyalka azonban már neki is sok volt. Elhűlve nyögött egy „hű!”-t. Majdnem elnevettem magam, de amikor ránéztem B.B-re, máris visszazökkentem. A lehetséges menekülési útvonalat kereshette, mert a tekintete ide-oda ugrált.

– Na? Esély?- kérdeztem.

B.B fölállt és először az ajtóhoz ment. Vállával picit benyomta, majd a zárat kezdte el vizslatni. Pár perc után átment az ablakhoz, amin a redőny le volt húzva.

– Ki tudjuk nyitni?- próbálkoztam újra.

– Magasan van a kilincs.

– És ha fölállok valamelyikőtökre?

– Azt lehet, de akkor sem tudsz felnyúlni háttal ilyen magasra.

Sokáig ültünk a szobában szótlanul, George néha pozitúrát váltott, B.B pedig tíz percenként felugrott, és újra átvizsgálta a szobát, majd fel alá kezdett járkálni.

George egy darabig nézte, majd udvarias mosollyal megkérdezte:

– Esetleg megtennéd, hogy leülsz? Csak egy kicsit.

B.B odakapta a fejét.

– És aztán? Jópofáskodjak én is Lilivel, amíg vissza nem jönnek?

Kulcszörgést hallottunk és kinyílt az ajtó. Alex sétált be, mögötte pedig Kapa.

Abban a pillanatban B.B egy lendületes bukfenccel az ajtónál termett, félrelökve Kapát, majd ugyanezzel a lendülettel dobott egy hátast. Kapa ütésének ereje megreccsentette B.B álkapcsát, aki hangos nyögéssel terült el.

Alex hahotázni kezdett.

– Ugyan– ugyan, barátom! Csak nem gondolod, hogy innen kijuthatsz? Sajnos, amíg nem daloltok nekünk, senki nem megy sehova.

B.B dühösen a földre köpött.

Felugrottam, George pedig mellém ugrott és intett a fejével, hogy maradjak nyugton.

– Nos – nézett ránk Alex. – A nagy helyzet az, hogy még mindig nálatok van valami, ami a miénk. És mivel a leendő tulajdonosa ragaszkodik hozzá, sajnos ti most itt maradtok addig, amíg el nem mondjátok, hová rejtettétek.

Erőltetni kezdtem az agyam, hogy vajon mi történt a csomaggal, de nem rémlett hová tettem. A táskámat valahol a szobában dobtam le, amikor felforgatva találtuk a lakást, majd amikor rendet csináltunk, úgy emlékszem, behajítottam valamelyik szekrénybe.

Ha a lakásba van, meg fogják találni és végre vége lehet ennek az őrületnek.

– A lakásomban van. Nem tudom pontosan hol, de gondolom nem okoz gondot felforgatni. Elsőre sem okozott gondot…-tettem hozzá halkan.

Közben belépett Barbara és odasúgott valamit Alexnek. A férfi arca elsötétült és rám nézett.

– Kezdek morcos lenni. Nem szeretem, ha hazudnak nekem.  

George felháborodva megszólalt.

– Hogy gondolja? Lili nem hazudik.  Emlékszem a csomagra, ott van még mindig valahol a szobában. Mért nem mennek el megkeresni?

– Azért barátom, mert már voltunk ott. És a csomag nincs sehol – felelte kimérten Alex.

– Mi?? Az nem lehet! Nem nézték meg jól – vágtam rá harciasan.

– Na elég ebből. Látom még mindig nem vesztek komolyan. Akkor elmondok most valamit. Ha nem mesélitek el villámgyorsan, hová tettétek, egyikőtök csúnyán végzi. Mondjuk te cicám.

Mire leesett volna, hogy mi következik, Kapa mögém lépett, és a nyakamhoz szorított egy kést. Nem volt kicsi. Megmoccanni sem mertem, attól féltem, ha csak eltüsszentem magam, Kapa egyetlen mozdulattal elvágja a torkom. B.B összeszorította a száját, és engem nézett. Láttam, hogy gondolkodik valamin és reméltem, hogy hamarosan kitalál valamit.

– Azonnal engedjék el – sziszegte George.

– Mert különben? – mosolygott Alex.

– A csomag kell maguknak. Menjünk vissza a lakásba és Lilivel mi megkeressük.

– Teljesen hülyének nézel. Nem adok újabb alkalmat arra, hogy megszökjetek. És most számolok. Öt…négy…

Éreztem, ahogy Kapa jobban szorítja a kést, de hiába gyöngyözött a homlokom is már, semmit nem tudtam mondani.

-…három…kettő…egy. Kapa! Öld meg!

– Ne! Én tudom! – kiáltott föl B.B

Döbbenten néztem B.B-re. Képes hazudni értem? Ha kiderül, hogy nem mondd igazat, biztosan megölik.

– B.B ne csináld. Miattam ne.

Keserűen felnevetett.

– Miattad? Nem bébi, ennek most kivételesen semmi köze hozzád.

Alex intett Kapának, aki elvette a nyakamról a kést. Vajon, ha tökön rúgom összegörnyed, vagy leüt? Ötlet elvetve.

– Na, akkor mesélj keményfiú. Szóval?- kérdezte Alex.

B.B lassan szólalt meg.

– Eladtam.

– De hát én azt elrejtettem a konyhában! – mondtam döbbenten.

– Mi?? Én ezt nem a konyhában találtam. – mondta B.B.

– Semmit nem értek! – mondtam dühösen. Kezdett elegem lenni az átkozott csomagból.

– Mindkettőtöknek igaza van, ugyanis két csomag van – hangzott az ajtóból.

George döbbenten kiáltott fel.

– Nagyi!

A földön landoltam, Kapa fölrántott és vonszolni kezdett maga után. A következő percben már a terepjáró hátsó ülésén feküdtem. Láttam, ahogy George és B.B fut felém, aztán egyszer csak mindketten eltűntek.

A fejemre ugyanis egy vastag zsák került, a kezemre pedig bilincs. Még éreztem a nő fullasztóan édeskés, émelyítő illatát, amit lassan felváltott a zsák áporodott szaga. Meleg és fülledt volt, a kinti zajokat is csak alig hallottam. Éreztem, ahogy hirtelen elindul az autó, és mivel nem lökdöstek odébb, arra következtettem, a fiúk megúszták. Talán elmenekültek, és majd követnek valahogy.

Hangokat hallottam, majd egy erős férfikéz durván lenyomott a lábrészhez. Mivel a hely egészen kicsi volt, összekuporodva térdeltem a földön. Másodszorra kaptak el, így az esély arra, hogy ezt túlélem, a nullával voltak egyenlő. Sokáig zötykölődtünk, a hátam és a karom egyre jobban fájt. A nyakamnál lazábbra hagyták a zsákot, ezért lassan elkezdtem jobbra-balra forgatni a fejem, míg egy egészen tűrhető kis rést sikerült összehoznom a zsák szájára.

Hallottam, ahogy Alex valamit mond, amire Barbara vad kacagása volt a válasz. Megdermedtem, attól féltem, velem akarnak valamit tenni. Pár percig még levegőt is alig mertem venni, nehogy magamra vonjam a figyelmüket, de nem nyúltak hozzám.

Ha legalább George is itt lenne velem…- gondoltam bánatosan. Biztos, hogy nem követnek. Annyi idő alatt ugyanis, nem volt lehetőségük arra, hogy autót szerezzenek a busz helyett. Dolly-ra sem számíthatok. Fogalma sincs ugyanis arról, mi történt közben velünk, ezért valószínűleg már a sebeit nyalogatja valamelyik barátjánál.

Senkire nem számíthattam. Az arcom és a hajam már úszott a verejtékben, a leheletem bepárásította azt a pici levegőt is, ami alulról jött.

Hallottam, ahogy Alex és Barbara beszélget egymással, amibe néha Kapa mély, öblös hangja is becsatlakozott, egy-egy szó erejéig. Fogalmam sem volt, mire számítsak, és ez volt a legfélelmetesebb. Nem tudtam milyenek, mivel lehet hatni rájuk, vagy mi az, amitől bepöccennek. Vagy, hogy mennyire kíméletlenek, vagy lehet-e rájuk hatni észérvekkel. Csupán Kapáról volt némi ködös benyomásom, az biztos volt, hogy nem egy észlény. Parancsokat teljesít, gondolkodás nélkül. Rá biztosan nem fogok tudni hatni, ha esetleg kettesben maradnánk.

De a legtutibb mégis az lenne, ha el sem jutnék odáig, hogy kettesben maradjunk. Vajon mit csinálnának most azok, akik nem ennyire gyávák, mint én? Bevillantak a nagy regényhősnők, akik mindent kockáztatva, bátran küzdötték ki magukat a fogságból, majd a végén megharcolva a gonosszal, győztesen tértek haza.

Hát, úgy tűnik, ezeket a nőket nem rólam mintázták. Én momentán megmozdulni sem voltam képes, sőt, ha választanom kellene, hogy küzdhessek vagy maradjak, én az utóbbit választanám. Talán magától megoldódnak majd a dolgok. Lehet, hogy egyszerűen sodródni kéne csak az árral, és majd úgyis minden rendbe jön.

Hirtelen zökkent egyet az autó és megállt. Ajtócsapódásokat hallottam, majd a fejemnél is feltépték az ajtót és valaki a hónaljamnál fogva húzott ki a kocsiból. Valószínűleg Kapa lehetett, a hatalmas kezéhez volt már szerencsém párszor.

– Drágám, vedd le róla- hallottam Alex hangját egészen közelről.

– Vigyük be előbb. Nem kell, hogy lássa, hol vagyunk – mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem volt egyszerű sötétben, ismeretlen terepen, lökdösődés közben, összebilincselt kézzel haladni, de legalább már értettem mit mondanak.

– Alig várom már, hogy találkozzanak – hallottam Alex kuncogását. Mint valami izgatott gyerek, úgy nevetgélt.

Egy házban lehettünk, hallottam Barbara cipőjének kopogását a parkettán, majd ajtónyitódás és valaki lerántotta a fejemről a zsákot.

Körülnéztem. Egy szobában voltam, ami olyan giccses volt, amelyet ritkán látni. A plafonról kristályokkal ékesített csillár lógott, faragott trónhoz hasonlító székek álltak egy hatalmas aranyozott szélű üvegasztal körül. Tigriscsíkos szőnyeg díszítette a parkettát és hatalmas komor állatfejek néztek le rám a falról. Elképesztően ronda volt a helység, még egy kandalló is állt a sarokban, nevetséges mű tűzzel. A tetején kövér aranyozott angyalkák mosolyogtak bárgyún, hatalmas pocakkal és göndör aranyló fürtökkel. Elég furán mutatott a sok tigriscsík mellett. Az ízléstelenség csodálatraméltó volt. Ha lakberendező lennék, kiváló kínzóhelység lett volna.

– Hozzuk be a többieket – mondta Barbara, majd intett a fejével Kapának.

A melák bólintott, elengedte a karomat és elindult kifelé.

– Milyen többieket?- kérdeztem döbbenten.

– Mindjárt meglátod – válaszolta a nő. Unottan nézegetni kezdte tökéletes körmeit, Alex pedig izgatottan figyelt engem.

Kinyílt az ajtó, Kapa belökött az ajtón két férfit, mindkettőnek le volt ragasztva a szája, és mindkettőnek villámlott a tekintete.

George és B.B volt.

Egy óra múlva immáron másodszorra kanyarodtunk a nyugati pályaudvarhoz, szóltam George-nak, hogy készüljön. A furgon vagy négy autóval maradt le utánunk, épp elég idő volt arra, hogy átpattanjunk BB „gépére”.

Ahogy lassítani kezdtünk, közelebb nyomakodtunk az ajtóhoz, de csak annyira, hogy az utolsó leszállót követve mi is leugorhassunk.

Hatalmas nyöszörgéssel és nyikorgással állt meg az öreg járgány, nekem meg már kezdtek fehéredni az ujjaim a kapaszkodástól. Iszonyúan izgultam, és folyamatosan néztem a megállót, hol állhat BB.

Végre megláttam. Rá néztem George-ra, és mutattam neki, hol áll a leendő megmentőnk. Bólintott és megmarkolta a kezem.

Amint kinyílt az ajtó, elkezdtek lefelé ömleni az emberek. Hátranéztem, láttam, hogy a fekete furgon kicsit odébb félreállt, és remélhetőleg azon tanakodtak, hogy hány kört megyünk még.

Már csak két ember állt előttünk, alig bírtam kivárni, hogy végre lekászálódjanak. Abban a pillanatban leugrottunk, és futottunk BB felé. Meglátott minket, majd ő is sietni kezdett a felüljáróhoz, ami alatt sorban parkoltak az autók. Valami nagy dobozos böszme járgányt kerestem a tekintetemmel, de azt nem találtam. BB közben odaért valamihez, amiről hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy valami vicc, vagy tényleg ezt szánja nekünk, mint menekülési lehetőség. Fel tudtam volna robbanni.

A „gép” ugyanis, egy cirka ötven éves bogár busz volt, narancssárga peace and love felirattal, több tucat virággal az oldalán és kis helyes kerekekkel.

Hátranéztem, láttam, hogy üldözőink észbe kapnak, és megindulnak autójukkal a parkoló felé. Nem volt idő a kétségbeesésre, beugrottunk, és BB beindította az oldtimert.

És ha még esetleg nem vett volna észre minket a fél Budapest, a busz hatalmas robajára már biztosan felfigyelt kis lakosságunk összes tagja.

– Te velük vagy? – kérdezte George fogcsikorgatva.

– Hogy mi? – nézett rá B.B

– Azt kérdeztem, hogy velük vagy-e. Gondolom azért szereztél egy matuzsálem korú járgányt, hogy nyakon tudjanak csípni.

– Ne hisztizz. Ez van.

– Ha hisztizni kezdek, azt észre fogod venni. Ezzel így pár perc alatt beérnek és leszorítanak.

–  Oké George fiú. És volt jobb ötleted?

– Ha tudom, hogy egy ilyennel jössz, lett volna.

Felsóhajtottam. Biztos voltam benne, hogy balhézni kezdenek, amint lesz rá lehetőségük, és lám, cirka két és fél percig bírták. Kénytelen voltam beavatkozni.

– George, azért nem olyan vészes ez. Motorral nem tudtuk volna megoldani, így hárman.

– Dehogynem. Mondjuk, elhozza a motorját és átadja.

B.B tekintete szikrát szórt, láttam már ilyennek, úgy tűnt, ha nem kéne a kormányt fognia, már George nyakát szorongatná.

– Ide figyelj úrifiú. Nem fogom Lilit egy mesefilm hősre bízni. Egyelőre nem tudom a teljes sztorit, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy eddig nem az ágyában alukált. Nem tudsz rá vigyázni öcsi, ez a nagy helyzet.

– Ha jól emlékszem, te léptél le, miután megtudtad, hogy kikkel állunk szemben. Vérkommandós – fújtatott megvetően George. – Tudod Lili valóban nem az ágyában alukált. Három elmeháborodott pincéjében csücsült összekötözve. De kettőnk közül én voltam az, aki kihozta onnan.

– Ami olyannyira jól sikerült, hogy most két autóval mögöttünk döngetnek. Esetleg megoldhattad volna úgyis, hogy pár óráig még ne vegyék észre.

– Hé, fiúk! Hagyjátok abba – szóltam rájuk. –  Ezzel most nem segítünk a helyzeten. George, szerintem örüljünk, hogy nem gyalog vagyunk. B.B nélkül talán még mindig a busszal keringnénk.

– Ó. Szóval szerinted B.B-nek köszönhetjük, hogy még élünk? Nekem úgy tűnt ott az erdőben, hogy igen csak meg voltál kötözve.

– Hogy jön ez most ide??

Kezdtem bedühödni. Az erdőben úgy tűnt egy csapat vagyunk, ehhez képest most megjátssza itt az akcióhőst.

– Úgy jön ez most ide darling, hogy ahelyett, hogy elalélnál B.B nagyszerűségétől, inkább elgondolkozhatnál azon, hogy nem kerültünk-e így még nagyobb…

– Szarba. Mondd ki öreg. Egyszer az életben – vigyorgott B.B

– Tudod, mit George? Te még mindig leléphetsz. Szépen fölszállsz a repülőre és hazamész. Ilyen egyszerű.

George úgy nézett rám, mint akit arcon csaptak.

– Te is tudod, hogy nem hagynálak magadra. Talán te megtennéd, de én biztosan nem – mondta tompa hangon.

– Hogy én megtenném?? Mégis ki ment el a nagymamádért?

– Hé. Mindjárt itt vannak a nyakunkon. Nem tudok gyorsabban menni. – mondta B.B feszülten.

– Erről beszéltem – bólintott George.

 Rátapadtunk a hátsó ablakra és számoltuk vissza a perceket. Kattogott az agyam, hátha eszembe jut valami menekülési lehetőség, de a félelemtől teljesen leblokkoltam.

George előre mászott B.B mellé.

– Nem tudod ide hívni valamelyik barátodat, hogy eltérítsék őket? Tudod, valami trükkel. Állítólag te vagy a szakember.

– Milyen trükkel baszki? Ez nem egy hollywoodi üldözős jelenet, itt nem mindig a jó győz! Egyébként is, mire ideérnének, mi már valamelyik árokban feküdnénk.

– Oké, van jobb ötleted?

– Csak azt tudom, hogy itt kell cirkálnunk a városban, ahol nem csinálhatnak nagy jelenetet. Ha kimegyünk valamelyik autóútra, nekünk annyi.

– Jó, de nem körözhetünk itt napokig! Valamit ki kell találnunk!- mondtam idegesen.

– Akkor törd a buksid kislány, mert nekem momentán nincs ötletem.

Elhallgattunk. B.B kerülgette az autókat, én pedig imádkoztam, hogy valamelyikünk végre rácsapjon a homlokára a nagy ötlettel. Pirosat kaptunk, a mögöttünk lévő autó pedig átsorolt a belső sávba. Egy nagy fekete terepjáró gurult mögénk.

– Nézz hátra – mondtam George-nak.

Alex integetett nekünk kéjes mosollyal.

– Menj át egy másik sávba!- mondta George.

– Nem tudok. Ezek a rohadékok mostantól a seggünkben lesznek.

Zöldre váltott a lámpa, B.B rátaposott a gázra. A busz ugrott egyet, a motorja felhördült, majd hirtelen csönd lett. B.B újból elfordított a kulcsot, de a motor csak halkan nyöszörgött.

– Az istenit! Ez bekrepált!- csapott rá a kormányra B.B

Hiába próbálta újraéleszteni a buszt, meg se moccant. Mögöttünk dudálni kezdtek, majd felhangzottak egy első anyázások is. Hátranéztem, Alex leállította a motort és mosolyogva hátradőlt. Barbara és Kapa is minket nézett. Az autók elkezdtek átsorolni a másik sávba, és kezdett elfogyni a sor. Már csak mi álltunk ott.

– Na jó. Futás van srácok. Ha szólok, kipattanunk, és rohanunk az autók között. Én leszek elől, Lili te gyere közénk, és George zárja a sort. Érthető vagyok?- kérdezte B.B.

Bólintottunk. Gyorsan végigvettem a lehetőségeket magamban. A nő talán most is tűsarkúban van, őt biztosan le tudom hagyni. Alex sem tűnt sportembernek, egyedül Kapa a kétséges. Az erdőben nem rohant utánunk, de ki tudja, mire képes, ha fel van pörögve.

– Készüljetek…most!- kiáltotta B.B és kipattant a buszból. George utána, én pedig megrángattam a tolóajtót, ami meg se moccant. Láttam, ahogy futni kezdenek. Két kézzel markoltam meg a fogantyút, és ráncigálni kezdtem, de egy centit sem tudtam rajta mozdítani.

– George!!- sikítottam, miközben próbáltam előre mászni. Abban a pillanatban kinyílt az első ajtó és valaki elkapta a csuklóm, majd egyetlen mozdulattal kirántott a buszból.

– Menjünk már! – ordítottam.

George nem szólt egy szót sem, hatalmas gázzal elindultunk végre.

Belenéztem a visszapillantóba, a terepjáró megállt, hogy Kapa is betuszkolja magát. Nyertünk pár perc előnyt. George önmagát is túlszárnyalva nyomta a gázt, pattogtak alattunk a kavicsok, nagyokat zökkent az autó minden egyes kátyúban.

– Innom kell valamit!

– De ilyenkor?? – botránkozott meg George.

– Vizet! – hörögtem.

– Sorry! Ott van hátul.

Hátranyúltam, az ülésen egy kis üveg víz feküdt. Meleg volt és valószínűleg több napos, de életemben ilyen jól nem esett még semmi.

Percenként néztem rá a kilométerórára, de még mindig nem akasztottuk ki. Éreztem, hogy jóval többet tudnék kihozni a kocsiból, de nem voltam benne biztos, jót tenne George egójának a sofőrcsere. Hátranéztem, a böszme járgány mögöttünk, percről percre közelebb ért.

Kicsit rásegítettem a lendületre.

– Mit csinálsz?

– Nyomom helyetted a gázt!

– De így nem lehet! Szállj le a lábamról! Neki megyünk valakinek!

Még erősebben nyomtam a tenyeremmel George azon lábát, ami a gázon volt.

Kiértünk az üdülőtelepről, elhagytuk a Normafát is, és a forgalom egyre nagyobb lett, lassítanunk kellett. Hátranéztem, a terepjáró vadul előzgetve, egyre közelebb ért hozzánk.

– Ez így nem lesz jó. Ezzel a nyugdíjas tempóval esélyünk nincs ellenük!

– Így is jócskán átléptük a sebességhatárt – morgott George.

– Mit számít? Taposs már a gázba!

Alex autója már majdnem beért minket, meg se kottyant neki a mi sebességünk, ráadásul pofátlanul tolták le az előttük haladó autókat.

– Nem tudsz még gyorsabban? Így akár busszal is mehetnénk!

George rám nézett és elmosolyodott.

– Darling. Zseni vagy. Hol van buszmegálló?

– Busszal akarsz menni? George, ezt nem komolyan mondtam– bámultam döbbenten.

– Kapcsold ki az öved.

– Mi? Miről beszélsz?

– Figyelj ide. Volt egy filmem, ahol úgy menekültem meg a rosszfiúk elől, hogy egy tömött metróra ugrottam fel. Most buszra fogunk. Ott egy megálló. Mögé állunk, és amikor szólok, kiugrunk és fölszállunk. Így nem lesz már idejük leállni, és a buszra nem fognak fölszállni annyi ember közé. Ott nem tehetnek semmit.

– És utána?

– Azt még nem tudom.

Az ötlet ugyan őrültnek tűnt, de még mindig több időt nyerünk vele, mint ha elénk vágnának, és kiszednének az autóból.

– Oké – adta meg magam.

– Ez a beszéd.

Tovább szlalomoztunk, a terepjáró már csak három autónyi különbséggel jött utánunk.

A Moszkva tér közelében voltunk már.

– Nézd, ott vannak buszok!

Lassítottunk. Láttam, ahogy épp fölszállni készültek a várakozók az egyik járatnál. Kicsatoltuk az övünket.

– Most beállok a mögé a busz mögé, és amikor mondom, ugrás!

Bólintottam. George hirtelen mozdulattal félrehúzta a kormányt, és lassítva gurult a megállóban. Tudtam, hogy csak az utolsó pillanatban fog megállni. A várakozók elkezdtek fölszállni, már csak egy pár ember állt az ajtóban. A lámpa még piros volt,   tehát a busz addig úgyis nyitva hagyja az ajtaját. Már közvetlenül a busz mögött voltunk, hátranéztem, Alexék is észbe kaptak, és próbáltak besorolni a buszmegállóba. A lámpa sárgára váltott.

– Ugrás!– kiáltotta George, majd hirtelen megállt.

Kivágtuk az ajtót, kiugrottunk, és rohantunk a busz ajtajához. Már mindenki fölszállt, a busz csilingelni kezdett. Az ajtók elkezdtek bezáródni, de George elkapta a hátsó ajtó egyik szárnyát és megtartotta, míg én felugrottam, majd ő is fellépett utánam. Sokan voltak, csak a lépcsőre fértünk föl. Bezáródtak az ajtók és a busz elindult. Páran morgolódni kezdtek, amiért feljebb nyomtuk a tömeget, de most valahogy hidegen hagyott. Csak az járt a fejemben, hogy megcsináltuk!

Ahogy lassan elhagyta a megállót a busz, még láttam, ahogy Kapa lohol utánunk, de egyre távolabb került.

George megszorította a kezem, aztán elkezdett húzni maga után. Beljebb nyomakodtunk, minél távolabb az ajtótól.

– És most mi lesz? Nem buszozhatunk egész nap, egyszer le kell szállnunk – mondtam.

– Le. És amint leszálltunk, valami gyors jármű kell, de azonnal.

– Tudsz motorozni?

– Tudok. De honnan szerezzünk most egy motort, ami pont ott vár majd, ahol leszállunk?

Én már tudtam. Csak valamiért nem akaródzott kimondanom.

– Ki van zárva – vágta rá George.

– De mi? – adtam az ártatlant.

– Nem hívjuk ide BB-t. Amióta nincs itt, újra férfinek érzem magam.

– Csak nem kisebbségi komplexusod van tőle?– vigyorogtam kajánul.

– Azt azért nem. De nehéz fölvenni a versenyt a tökéletes hímmel – húzta el a száját.

– De mért kéne versenyezned?

– Semmiért. Csak úgy mondtam…

– Mégis fel kéne hívnunk. Más nem fog tudni segíteni.

George nem válaszolt, inkább nézte, ahogy felszállt újabb pár ember az egyik megállóban.

– Na jó. Érzem, hogy fájni fog – nyögött.

Az én telefonom már régen lemerült a sok éjszakai világítástól, ezért George telefonján kezdtem bepötyögni BB számát. Éppen, amikor hívtam volna, csörögni kezdett, én pedig reflexből vettem fel.

– Tessék… nem… egy ismerőse vagyok. Hogy tudom-e adni?

Segélykérően George-ra néztem, és eltátogtam, hogy rendőrség keresi.

Hevesen integetett, hogy nincs ott. Naná.

– Sajnos nem tudom adni. Izé… szóval elment és nekem adta a telefonját.

A gyors hazugság ugyan gyors volt, viszont nem elég meggyőző. És bár a hatóság udvariasan elköszönt, éreztem, hogy nem hagyják ennyiben.

– Mért nem beszélsz velük?– kérdezte, miután lenyomtam a telefont.

– Egyszerűen nem akarok semmibe belefolyni. Így is épp elég bajom van.

– De mi van, ha Dolly került meg?

– Ha Dolly megkerül, arról mi fogunk először tudni. A rendőrség általában csak összekuszálja a dolgokat, és aki épp kéznél van, annak bonyolítják az életét.

– Látom, van tapasztalatod… – gúnyolódtam.

– Na jó, hagyjuk a faruhásokat.

– Fakabátosok.

– Na. Hívod a lovagod?

Mérgesen rá néztem, aztán hívni kezdtem BB-t.

Pár csörgés után felvette.

– Tessék.

– Szia BB, itt Lili. Nem rosszkor?

– Nem, mi újság? Meg lett a drága mama?

– Meg. De most megint eltűnt.

– Most hülyéskedsz?

– Nem, de nem is ezért hívtalak. Lenne egy kérésem…

– Ettől féltem. Lili, hogy van az, ha te felhívsz, biztos, hogy hamarosan lesz egy kérésed? Na jó, mesélj.

– Épp egy buszon vagyok, mögöttünk pedig autóval a maffia. Tudnál esetleg segíteni?

– Mondd, hogy csak viccelsz – hördült fel BB – Mondtam neked, hogy nem piti kis bűnözőkről van szó, nem?

Egy darabig csöndben volt, majd megadóan sóhajtott.

– Mi történt?

– Erre most nincs idő. Hamarosan meg fogják unni a száguldozást utánunk, és kitalálják, hogy szedjenek le innen minket. Előbb kell meglépnünk. Arra gondoltunk…

– … tunk?

– Igen. Itt van George is.

– Gondolhattam volna – morgott BB

– Szóval egy motor kellene nekünk.

– Nem is tudsz motorozni. Sőt, még csak nem is mersz.

– De George tud.

– Édesem. Megint nem gondolkozol. Egyszerre egyen tudok ülni, nem tudok még egyet vinni is. És ugye hárman lennénk. De van egy ötletem.

– Jaj de jó, mondjad!– lelkesedtem.

– Hagyjuk ott a lovagodat, és lépjünk meg – gonoszkodott BB

– Na menj a fenébe. Más ötlet?

– A haveromnak van egy busza. Abba beférnénk.

– De?

– De nem túl gyors. Úgy értem nem épp a legfrissebb gép.

– Jaj BB nem számít! Még így is többre megyünk vele, mintha futnunk kéne. El tudod hozni?

– Persze. Hol vagytok most?

– Valahol a Margit körútnál.

– Oké, akkor menjetek még egy kört, és a Nyugatinál szálljatok le. Ott leszek, látni fogtok.