19.rész

Egy perc alatt felmértem a helyzetet. Két férfi és egy nálam jóval magasabb és nagyobb darab nő. Az esélyeim a nullával voltak egyelőek. Pánikszerűen megfordultam, hogy kirohanjak az ajtón, amikor a nő elém állt, és felkacagott.

Megpróbáltam félretolni, de elkapta a karom. Ránéztem a kezemre, a nő vérvörös körmei belevájtak a csuklómba, de mire megmozdultam volna, egy apró szúrást éreztem a combomban. Hátra kaptam a fejem, az óriás állt mögöttem, furcsa féloldalas vigyorral az arcán, kezében egy injekciós tű.

Tompa zúgás töltötte be az agyam, és forogni a világ. Éreztem, ahogy elgyengül a lábam, még hallottam valami hangot a háttérből, majd egyszer csak elsötétült mindent, és összecsuklottam.

***

Egy hideg és sötét helyen tértem magamhoz, és az első, ami eljutott az agyamig, hogy a nyakam iszonyúan fáj. A következő pedig az volt, hogy egy székhez vagyok kötözve. Émelyegni kezdtem, és bár fogalmam sem volt, mivel vágtak így taccsra, a rám törő hányingert a combomba fecskendezett anyagnak tudtam be. Egy szürke ragasztószalaggal kötötték össze a kezem és a lábam, a testem pedig olyan szorosan rögzítették a székhez, hogy minden egyes levegővétel komoly küzdelmet okozott. A számon is hatalmas ragacs volt. Érdekes, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz levegőt venni az orromon, ha a szám be van ragasztva. Végigfutott az agyamon, hogy ezt vajon milyen szavakkal, jelzőkkel írnám le, és vajon eszembe fog-e jutni az érzés, ha majd végre vége lesz rémálomnak. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy én vagyok a jók oldalán, és még se győzzek.

Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, lassan kirajzolódott egy hosszú, téglalap alakú pince, aminek épp a közepén foglaltam helyet. Igazán megtisztelő volt.

Körülöttem csupa teljesen logikus tárgy volt, nagyjából minden, amit az ember egy pincébe bepakol. Műanyag asztal székekkel, kerti eszközök, egy halom poros virágosláda, polcok dugig pakolva lommal, és egy hatalmas öreg hűtő. Rég nem használhatták, mert a hűtő és a fal között vastag pókháló lengedezett, jókora pókkal a közepén.

Ahogy végigpásztáztam a tárgyakat, arra jutottam, hogy számtalan olyan dolog van itt, amivel levághatnám a ragasztót a kezemről. Viszont a penge éles agyammal arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy ezt megtegyem, minimum egy szabad kezemnek kéne lenni. Megpróbáltam odébb ugrálni székestül, de egy-két szánalmas próbálkozást követően feladtam. Nem ricsajozhatok, ha meghallják, valószínűleg a másik lábamba is kapok egy koktélt.

Be kellett látnom, hogy bizony csúfos kudarcot vallottam. A tökéletes tervem, miszerint kilopom Dollyt és elszelelünk, sajnos köddé vált. De vajon hol lehet Dolly? Lehet, hogy őt fent a házban tartják fogva? Lehetetlen, hiszen más szoba nem volt a házban azon kívül, ahol a terminátor és a díler volt.

Egyre dühösebb lettem. Nem létezik, hogy ilyesmi megtörténhet. Én nem vagyok bűnöző, sem alvilági figura. Nincsen bűnös múltam, még apró titkaim sem. Mondhatni bájosan unalmas vagyok. És az unalmas embereket nem kötözik egy székhez a pincébe. Viszont még nincs veszve minden. Ha ki akarnának nyírni, már nem élnék.

Vagy épp a síromat ássák a kertben, hogy élve temessenek el. Emlékszem, mennyire elborzasztott egy filmes jelenet, ahol Uma Thurmant élve ássák el egy fa koporsóban. Akkor arra gondoltam, hogy ennél szörnyűbb csak a vízbe fulladás lehet. Kifejezetten ideges lettem a gondolattól. Talán be kéne biztosítani magam, esetleg dughatnék valami szerszámot a nadrágom szára mögé.

Ha lenne hozzá kezem.

Fogalmam sem volt, mennyi idő lehetett, de az ajtó rése mögött halvány fény jelent meg, gondolom hajnalodott. Több órát ülhettem itt öntudatlanul. Hamarosan George felkel, és bosszúsan állapítja majd meg, hogy leléptem. Ha szerencsém van, pár órán belül leesik neki, hogy nem a boltba mentem. Talán elkezd kerestetni. Sajnos túl sok volt a talán és a ha.

Az agyam kezdett tisztulni, lassan elmúlt az émelygés, viszont cserébe már nem éreztem a lábam. Lassan próbáltam az izmaimat kicsit dolgoztatni, ha esetleg lenne lehetőségem kiszabadulni, legalább ne a szék előtt essek össze.

Hangokat hallottam kintről, majd lépteket. Kulcs zörrent, kinyílt az ajtó és beáradt az erős fény. Életemben nem esett még ilyen jól a reggel. De nem sokáig élvezhettem a nap sugarait, hatalmas árnyékot vetett rám az óriás, akitől a lábon szúrást kaptam. Az arca egyik fele furán lógott, mintha félig béna lenne. Hatalmas termete, tüske haja, óriás lapátkezei és üres tekintete volt. Nem vágytam rá, hogy megismerkedjünk. Mellette Alex állt meg, ugyanabban a kockás zakóban volt, mint amikor ajtót nyitott nekünk, ott a házban. Előkapott egy szövet zsebkendőt és törölgetni kezdte a homlokát. Kopasz halántékáról gyors mozdulatokkal itatta föl a verejtékcseppeket, majd bólintott egyet az óriásnak, aki hozzám lépett, és egyetlen mozdulattal tépte le a számról a ragasztót. Hatalmas levegőt vettem, a mellkasomon a ragasztó majd elrepedt.

Alex közelebb hajolt és beleszagolt a hajamba. A hideg rázott a manustól.

– Micsoda kis tündér – duruzsolta nyájas hangon. A szájából áradó kesernyés szagtól majdnem kidobtam a taccsot. Hogy a fenébe bírt Dolly ezzel az alakkal bármit is kezdeni?

Felegyenesedett, és elégedetten csettintett a nyelvével.

– Emlékszem ám rád. Dolly drága unokájának a kis barátnője vagy. Dolly jó bőr volt, bár nekem kicsit öregecske. De te aranyom… elsőrangú vagy – nevetett föl lelkesen Alex. – Ugye tudod, hogy irtó nagy bakit követtél el ott az ajtóm előtt? És az a futás… mintha a menekülés megoldana valamit. A menekülés csak arra jó, hogy tovább görgesd a problémát. Nem szeretem az ilyet. Látod, így is itt kötöttél ki… a sorsát úgy sem kerüli el senki. Még te sem tündérkém. Akár milyen okosnak hiszed magad.

– Kapja be.

A férfi hátravetette a fejét és gurgulázva nevetett fel.

– Hallod ezt Kapa? A kis barátnőnk úgy tűnik harcias kis nő. Ide figyelj drágám. Elmondok neked most valamit, jól figyelj.

Újból felém hajolt, az undortól elfordítottam a fejem.

– Nem tudom hogy kerülsz ide, de gondolom az öreglány után jöttél. De el kell, hogy mondjam, csúnyán bebuktad. Dolly nincs itt. Az első éjjel eltűnt, és bár épp rá akartam állítani pár jó barátom, hogy visszahozzák, most lemondok erről. Hisz itt vagy nekem te.

Szóval Dolly megint lelépett. Már meg se lepődtem, sportot űzött a szökésből. De legalább már jól van, és ez némiképp enyhített a fene nagy jókedvemen. Magamban gyorsan végigvettem a lehetőségeket, hogy ha Dolly nincs itt, vajon mit akar majd tőlem. A por nem volt nálam, így elképzelni nem tudtam, mit nyer azon, hogy itt vagyok.

– Látom, töröd a buksid, hogy akkor mit akarok. Elmondom neked drágaságom. A zacskót, akarom, amit lenyúltatok. Tudod Dolly-nál nem volt semmi. És addig fogsz itt csücsülni ebben a hideg és dohos pincében víz és étel nélkül, amíg csicseregni nem kezdesz. És hogy meggyorsítsuk az eseményeket, Barbarának már van is pár kiváló ötlete.

– Gondolom ő volt a vörös démon – húztam el a szám.

A férfi ismét felkacagott. Láthatólag igen jó kedve volt.

– Ó, hát igen! Micsoda találó kifejezés! Vörös démon! Bizony ám, még nem ismeritek egymást igazán, ő az én mindenem. Neki köszönhetem, hogy most itt vagy. Ha az éles eszével nem rakja össze azonnal, hogy ki álldogál az ebédlőben, valószínűleg már otthon aludnál.

Összeszorult a szívem erre a mondatra. Mit nem adtam volna azért, hogy most otthon lehessek. Mintha valami rossz álom lenne az egész, valami ködös, nyomasztó rémálom. Alex valószínűleg leolvasta az arcomról a hangulatváltozásom, mert elsötétült az arca és összeszorította az öklét.

– Ezzel nem érsz el semmit. Ilyen könnyen nem úszod meg. Eszem ágában nincs elengedni téged pár megható könnycsepp miatt.

Közben a monstrum bambán birizgálni kezdte kifinomult atléta trikóját, majd halkan felsóhajtott. Alex ránézett.

– Igazad van Kapa. Megint túlzásba viszem. Barbara ezt ügyesebben csinálja. Valahogy jobban összefoglalja a lényeget, mint én. Na, mindegy – legyintett Alex. – Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval drágám. Mivel szerencsésen megismerkedtünk, neked már köztünk a helyed. A mi kis családunkkal. Segíteni fogsz nekünk, aztán ha elköpted végre, amit tudni akarunk, mehetsz valamelyik barátomhoz ledolgozni a kis bakid árát.  Egy ilyen kis virágszálért sokat fizetnek ám.

– Keresni fognak – vágtam rá. – Dolly biztosan a rendőrség felé tart már, maguk pedig hamarosan a rácsot zörgetik majd valamelyik fogdában.

Blöfföltem. Hogy Dolly a rendőrségre megy-e, vagy épp hazafelé tartanak Angliába, az kétséges volt. Végül is semmi nyom nem fog arra utalni, hogy bajban vagyok. George örül majd, hogy Dolly megkerült és megkönnyebbülten ülnek fel majd a gépre. Néha még esetleg próbál majd felhívni, de aztán feladja. Nem tűnt rózsásnak a helyzetem.

– Hiába próbálkozol. Ha Dolly a rendőrségre ment volna, már rég itt lennének. Reggel hat óra van és több, mint egy napja tűnt el. Mondj le róla. A te Dollyd már boldogan éli az életét, és próbálja ezt a kis kalandot minél gyorsabban elfelejteni.

Magabiztos mosoly terült el fogvatartóm arcán, a két felső szemfoga, mint valami ragadozónak, úgy villant ki.

Kintről újabb cipőkopogást hallottam, majd az ajtóban a vörös hajú nő jelent meg. Dühösen nézett rám, majd Alexre.

– Mi tart ennyi ideig? Indulnunk kell, siessünk. Ragasszátok vissza a száját.

Kapa lomhán bólintott egyet, Alex pedig sajnálkozva nézett rám.

– Hát tündérkém, akkor eddig tartott a barátkozásunk. Te most itt maradsz még egy darabig. Remélem nem teszel semmi butaságot. Kapa nagyon zabos tud lenni, ha valakit engedetlenségen kap.  Tudod, ő Barbara öcsikéje. Kapa ölni tudna a nővéréért. És ezt veheted szó szerint – nevetett fel saját viccén.

– Másra úgy se képes a kutyátok.

A nő idegesen felhorkantott.

– Fogd be. Kapa gyerünk már!– fordult türelmetlenül a hegyomlás felé, aki szó nélkül odalépett hozzám, és egyetlen mozdulattal visszaragasztotta az arcomra a ragacsot. Alig kaptam levegőt, az egyik orrlyukamat félig eltakarta a tapasz. Elkapott a pánik, attól féltem, megfulladok. Rázni kezdtem a fejem és ordítani próbáltam, de csak tompa nyüszítést sikerült magamból kierőltetnem. Alex közelebb lépett, és megigazította a ragasztót. Lassan végigsimította az arcom, majd hátat fordított és kiment. A nő szinte rám se nézett, megigazította kosztümjét, intett Kapának, aki érdektelen arccal követte. Becsapódott az ajtó, kétszer ráfordították a zárat, és ismét ott maradtam a sötétben.