Pár perc múlva kinyílt az ajtó és az előbb látott vörös nő állt ott, tetőtől talpig fehérbe öltözve. Hatalmas feltupírozott haja úgy állt, mintha épp a fodrászszalonból lépett volna ki.
– Helló. Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, van egy perce? Fontos lenne…
A nő felvonta szépen ívelt szemöldökét.
– Mit akar?
– Maga itt lakik ugye? Nem látott valami szokatlant mostanában?
– Mire gondol?
– Tudja, keresek valakit. Egy idősebb hölgyet. És azt hiszem valahova ide hozták. Úgy értem…szóval biztos furcsán hangzik, de nem hallott mostanában sírást vagy kiabálást valahonnan?
A nő átható tekintettel mért végig, majd lassan azt mondta.
– De hallottam.
Annyira nem számítottam erre a válaszra, hogy a döbbenettől hirtelen megszólalni sem tudtam. Kellett pár másodperc, míg végre észhez tértem.
– Elmondaná kérem, mit hallott? És mikor?
– Persze. Tegnap este egy női hangot hallottam, ahogy kiabál és sír. Már majdnem elindultam, hogy megnézzem mi a baj, amikor hirtelen csönd lett. Csak nem elrabolták? – tágult ki a nő szeme.
– Nem tudja pontosan merről jött a hang? – próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést, nem szívesen avattam volna be a részletekbe.
– Hát, pontosan nem, de nagyjából azért be lehet lőni. Nem sok ház van már errefelé, és ilyen sötétben nehéz is lenne megtalálni, több irányba ágazik el az utca, de csak az egyik ágában vannak még lakóházak. Annyit esetleg tudok segíteni, hogy lerajzolom, merre menjen.
– Nagyon kedves, köszönöm!
Gondolni sem mertem arra a lehetőségre, hogy nem egy házból, hanem az erdőből jöttek a hangok. Ha Dollyt ott hagyták a sűrű növényzet közt, én biztosan nem találom meg éjjel.
Kitárta az ajtót, és én bementem. A ház elég egyszerű volt, egy étkezőbe léptem be, ahonnan egy kis nappali nyílt. Megálltam az ebédlőben, egy hosszúkás fa asztal mellett. A helység végében egy apró kis főzőfülke volt, kosz és por borította a konyhabútort, a polcok pedig üresen tátongtak.
– Jöjjön csak – tessékelt be – Ne haragudjon, nem túl barátságos a ház, tudja nem itt lakom.
– Ugyan – legyintettem.
A nő becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot a zárra, majd hatalmas tűsarkain a főzőfülke felé tipegett.
– Üljön le. Kér egy kávét? Instant ugyan, de azért nem olyan rossz.
– Nem köszönöm. Inkább legyen szívesen lerajzolni, merre menjek… tudja, sietnem kéne.
– Hát persze – mondta a nő, majd halványan elmosolyodott. – Azonnal jövök.
Percek óta vártam, és kezdtem türelmetlen lenni. Mi a fene tart eddig? Fölálltam és benéztem a nappaliba. Egy fehér ajtó nyílt a helységből, a nő biztosan oda ment be papírért. Közelebb mentem, és valami gyors duruzsolást hallottam. A nő nem volt egyedül, valószínűleg épp kikap a társától, amiért engem beengedett. Gyorsan megigazítottam a hajam, egy zsebkendővel megtöröltem a kisírt szemem, hátha lendít valamit a helyzeten és visszaültem az ebédlőbe. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és a nő jött ki.
– Jöjjön be… hogy is hívják, kedvesem?
– Lili vagyok.
– Jöjjön be Lili, elmagyarázom, merre menjen. Van egy kis térképem.
Felpattantam, és beléptem én is a nő után a szobába. Két férfi állt egy asztalnál. Az egyik hatalmas volt, mint valami hegyomlás, valami ízléstelen lyukacsos pólóban, mellette pedig egy kisebb termetű, vékonyabb. Ismerősnek tűnt, de hirtelen nem ugrott be, hol láthattam. A nő becsukta mögöttem az ajtót.
Újból az alacsonyabb férfira néztem, és egyszeriben bevillant. Csak egyszer találkoztunk. George-dzsal voltunk akkor, és a csomag port akartuk visszavinni.
Alex állt a szobában.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: