22.rész

– Menjünk már! – ordítottam.

George nem szólt egy szót sem, hatalmas gázzal elindultunk végre.

Belenéztem a visszapillantóba, a terepjáró megállt, hogy Kapa is betuszkolja magát. Nyertünk pár perc előnyt. George önmagát is túlszárnyalva nyomta a gázt, pattogtak alattunk a kavicsok, nagyokat zökkent az autó minden egyes kátyúban.

– Innom kell valamit!

– De ilyenkor?? – botránkozott meg George.

– Vizet! – hörögtem.

– Sorry! Ott van hátul.

Hátranyúltam, az ülésen egy kis üveg víz feküdt. Meleg volt és valószínűleg több napos, de életemben ilyen jól nem esett még semmi.

Percenként néztem rá a kilométerórára, de még mindig nem akasztottuk ki. Éreztem, hogy jóval többet tudnék kihozni a kocsiból, de nem voltam benne biztos, jót tenne George egójának a sofőrcsere. Hátranéztem, a böszme járgány mögöttünk, percről percre közelebb ért.

Kicsit rásegítettem a lendületre.

– Mit csinálsz?

– Nyomom helyetted a gázt!

– De így nem lehet! Szállj le a lábamról! Neki megyünk valakinek!

Még erősebben nyomtam a tenyeremmel George azon lábát, ami a gázon volt.

Kiértünk az üdülőtelepről, elhagytuk a Normafát is, és a forgalom egyre nagyobb lett, lassítanunk kellett. Hátranéztem, a terepjáró vadul előzgetve, egyre közelebb ért hozzánk.

– Ez így nem lesz jó. Ezzel a nyugdíjas tempóval esélyünk nincs ellenük!

– Így is jócskán átléptük a sebességhatárt – morgott George.

– Mit számít? Taposs már a gázba!

Alex autója már majdnem beért minket, meg se kottyant neki a mi sebességünk, ráadásul pofátlanul tolták le az előttük haladó autókat.

– Nem tudsz még gyorsabban? Így akár busszal is mehetnénk!

George rám nézett és elmosolyodott.

– Darling. Zseni vagy. Hol van buszmegálló?

– Busszal akarsz menni? George, ezt nem komolyan mondtam– bámultam döbbenten.

– Kapcsold ki az öved.

– Mi? Miről beszélsz?

– Figyelj ide. Volt egy filmem, ahol úgy menekültem meg a rosszfiúk elől, hogy egy tömött metróra ugrottam fel. Most buszra fogunk. Ott egy megálló. Mögé állunk, és amikor szólok, kiugrunk és fölszállunk. Így nem lesz már idejük leállni, és a buszra nem fognak fölszállni annyi ember közé. Ott nem tehetnek semmit.

– És utána?

– Azt még nem tudom.

Az ötlet ugyan őrültnek tűnt, de még mindig több időt nyerünk vele, mint ha elénk vágnának, és kiszednének az autóból.

– Oké – adta meg magam.

– Ez a beszéd.

Tovább szlalomoztunk, a terepjáró már csak három autónyi különbséggel jött utánunk.

A Moszkva tér közelében voltunk már.

– Nézd, ott vannak buszok!

Lassítottunk. Láttam, ahogy épp fölszállni készültek a várakozók az egyik járatnál. Kicsatoltuk az övünket.

– Most beállok a mögé a busz mögé, és amikor mondom, ugrás!

Bólintottam. George hirtelen mozdulattal félrehúzta a kormányt, és lassítva gurult a megállóban. Tudtam, hogy csak az utolsó pillanatban fog megállni. A várakozók elkezdtek fölszállni, már csak egy pár ember állt az ajtóban. A lámpa még piros volt,   tehát a busz addig úgyis nyitva hagyja az ajtaját. Már közvetlenül a busz mögött voltunk, hátranéztem, Alexék is észbe kaptak, és próbáltak besorolni a buszmegállóba. A lámpa sárgára váltott.

– Ugrás!– kiáltotta George, majd hirtelen megállt.

Kivágtuk az ajtót, kiugrottunk, és rohantunk a busz ajtajához. Már mindenki fölszállt, a busz csilingelni kezdett. Az ajtók elkezdtek bezáródni, de George elkapta a hátsó ajtó egyik szárnyát és megtartotta, míg én felugrottam, majd ő is fellépett utánam. Sokan voltak, csak a lépcsőre fértünk föl. Bezáródtak az ajtók és a busz elindult. Páran morgolódni kezdtek, amiért feljebb nyomtuk a tömeget, de most valahogy hidegen hagyott. Csak az járt a fejemben, hogy megcsináltuk!

Ahogy lassan elhagyta a megállót a busz, még láttam, ahogy Kapa lohol utánunk, de egyre távolabb került.

George megszorította a kezem, aztán elkezdett húzni maga után. Beljebb nyomakodtunk, minél távolabb az ajtótól.

– És most mi lesz? Nem buszozhatunk egész nap, egyszer le kell szállnunk – mondtam.

– Le. És amint leszálltunk, valami gyors jármű kell, de azonnal.

– Tudsz motorozni?

– Tudok. De honnan szerezzünk most egy motort, ami pont ott vár majd, ahol leszállunk?

Én már tudtam. Csak valamiért nem akaródzott kimondanom.

– Ki van zárva – vágta rá George.

– De mi? – adtam az ártatlant.

– Nem hívjuk ide BB-t. Amióta nincs itt, újra férfinek érzem magam.

– Csak nem kisebbségi komplexusod van tőle?– vigyorogtam kajánul.

– Azt azért nem. De nehéz fölvenni a versenyt a tökéletes hímmel – húzta el a száját.

– De mért kéne versenyezned?

– Semmiért. Csak úgy mondtam…

– Mégis fel kéne hívnunk. Más nem fog tudni segíteni.

George nem válaszolt, inkább nézte, ahogy felszállt újabb pár ember az egyik megállóban.

– Na jó. Érzem, hogy fájni fog – nyögött.

Az én telefonom már régen lemerült a sok éjszakai világítástól, ezért George telefonján kezdtem bepötyögni BB számát. Éppen, amikor hívtam volna, csörögni kezdett, én pedig reflexből vettem fel.

– Tessék… nem… egy ismerőse vagyok. Hogy tudom-e adni?

Segélykérően George-ra néztem, és eltátogtam, hogy rendőrség keresi.

Hevesen integetett, hogy nincs ott. Naná.

– Sajnos nem tudom adni. Izé… szóval elment és nekem adta a telefonját.

A gyors hazugság ugyan gyors volt, viszont nem elég meggyőző. És bár a hatóság udvariasan elköszönt, éreztem, hogy nem hagyják ennyiben.

– Mért nem beszélsz velük?– kérdezte, miután lenyomtam a telefont.

– Egyszerűen nem akarok semmibe belefolyni. Így is épp elég bajom van.

– De mi van, ha Dolly került meg?

– Ha Dolly megkerül, arról mi fogunk először tudni. A rendőrség általában csak összekuszálja a dolgokat, és aki épp kéznél van, annak bonyolítják az életét.

– Látom, van tapasztalatod… – gúnyolódtam.

– Na jó, hagyjuk a faruhásokat.

– Fakabátosok.

– Na. Hívod a lovagod?

Mérgesen rá néztem, aztán hívni kezdtem BB-t.

Pár csörgés után felvette.

– Tessék.

– Szia BB, itt Lili. Nem rosszkor?

– Nem, mi újság? Meg lett a drága mama?

– Meg. De most megint eltűnt.

– Most hülyéskedsz?

– Nem, de nem is ezért hívtalak. Lenne egy kérésem…

– Ettől féltem. Lili, hogy van az, ha te felhívsz, biztos, hogy hamarosan lesz egy kérésed? Na jó, mesélj.

– Épp egy buszon vagyok, mögöttünk pedig autóval a maffia. Tudnál esetleg segíteni?

– Mondd, hogy csak viccelsz – hördült fel BB – Mondtam neked, hogy nem piti kis bűnözőkről van szó, nem?

Egy darabig csöndben volt, majd megadóan sóhajtott.

– Mi történt?

– Erre most nincs idő. Hamarosan meg fogják unni a száguldozást utánunk, és kitalálják, hogy szedjenek le innen minket. Előbb kell meglépnünk. Arra gondoltunk…

– … tunk?

– Igen. Itt van George is.

– Gondolhattam volna – morgott BB

– Szóval egy motor kellene nekünk.

– Nem is tudsz motorozni. Sőt, még csak nem is mersz.

– De George tud.

– Édesem. Megint nem gondolkozol. Egyszerre egyen tudok ülni, nem tudok még egyet vinni is. És ugye hárman lennénk. De van egy ötletem.

– Jaj de jó, mondjad!– lelkesedtem.

– Hagyjuk ott a lovagodat, és lépjünk meg – gonoszkodott BB

– Na menj a fenébe. Más ötlet?

– A haveromnak van egy busza. Abba beférnénk.

– De?

– De nem túl gyors. Úgy értem nem épp a legfrissebb gép.

– Jaj BB nem számít! Még így is többre megyünk vele, mintha futnunk kéne. El tudod hozni?

– Persze. Hol vagytok most?

– Valahol a Margit körútnál.

– Oké, akkor menjetek még egy kört, és a Nyugatinál szálljatok le. Ott leszek, látni fogtok.