K.P.K- Könnyed Pesti Kalandregény

– Mire gondolsz? – kérdezte George hátrafordulva.

– Arra, hogy megbántam ezt az egészet. Mindig azt hittem, hogy ilyesmi csak a filmekben történik. Bánom, hogy föladtam azt a hirdetést – mondtam keserűen.

George visszafordult és pár percig mereven nézett előre. Aztán halkan kérdezte.

– Tényleg megbántad?

– Tényleg. Vissza akarom kapni a régi nyugodt és unalmas életem.

– Értem.

Nem láttam az arcát, de a fagyos hangnemből rögtön tudtam, hogy valamivel sikerült bele vágnom nagy tőrt.

Megvontam a vállam és hátra dőltem. Nem volt se kedvem, se türelmem George érzelmi viharaival foglalkozni, így is túl sok minden kavargott bennem. De hiába próbáltam elhessegetni a rossz érzést, csak ott mocorgott bennem a kérdés, hogy mivel sikerült George-ot így megbántanom.

Talán félreértett, és azt hitte, azt is bánom, hogy találkoztunk? Nem. Ennyire nem ismerhet engem félre. George volt az egyetlen jó ebben az egész őrületben.

Szótlanul haladtunk tovább, egyre kevesebbet néztünk hátra. Úgy tűnt, nem tudtak utánunk jönni Alexék, de egyértelmű volt, hogy keresni fognak.

– Most mit csináljunk?- kérdeztem B.B-t.

– Hát az biztos, hogy le kell zárnunk ezt az egészet, különben sosem lesz nyugtunk. Meg kell szereznünk azt a csomagot, amit Dolly elrejtett nálunk. Aztán elvisszük a zsernyákoknak, és mindent elmondunk. Nincs jobb tervem.

– Hát jó. Szerintem is így lesz a legjobb. George?

George korábban még barátságos és meleg tekintete most üres volt és érdektelen.

– Ahogy akarjátok – mondta színtelen hangon.

– Akkor nem baj, ha a rendőrségre megyünk? Eddig mintha ódzkodtál volna az ötlettől….- mondtam meglepetten.

– Már nem. Tegyétek, ahogy jónak látjátok.

B.B hangosan felröhögött.

– Ez az cimbi. Látod, ha így kezdted volna kapcsolatunk elején is, már világi nagy spanok lennénk.

– Maradj már – szóltam B.B-re türelmetlenül.

Idegesített George viselkedése, nem értettem, mi a fene ütött belé. Ahelyett, hogy valami ötleten agyalna, hogyan másszunk ki ebből az egészből, felhúzza az orrát, mint valami taknyos kölök. Viszont B.B-vel kapcsolatban valami még csípte a csőröm. Meg kellett kérdeznem.

– Figyelj B.B. Nem akarok gonosz lenni, de nem tudom, megbízhatom-e benned. Úgy értem, még az is lehet, hogy ha megtalálom a csomagot, leütsz és eladod valamelyik agyas haverodnak. Szóval? Bízhatok benned?

– Attól függ, mi van benne – kacsintott B.B. – Tényleg bébi, mi lehet a csomagban?

Na, ez jellemző volt. A komoly kérdéseket mindig elhumorizálta.

– Fogalmam sincs. De nem válaszoltál.

– Ugyan bébi, hát úgy nézek én ki, mint akiben nem lehet megbízni?

– Úgy.

B.B George-ra nézett, és vigyorogva kérdezte.

– Figyelj George. A drága mama nem említette neked semmit a csomagról? Úgy értem korábban. Még otthon. Vagy nem kezdett hirtelen valami új dolog után érdeklődni?  

George rezzenéstelen arccal mondta.

– Ha így is lett volna, te lennél az utolsó valószínűleg, akivel ezt megosztanám.

– Ugyan George fiú, ne légy már ilyen. Hiszen egy csapat vagyunk, nem?

George elgondolkodva nézte B.B-t, majd megszólalt.

– Tudod, én nagyon is hiszek a csapatjátékban. De egészen meglepő, hogy sokaknál a betyárbecsület, – ahogy ti mondjátok, – csak addig tart, amíg az érdeketek úgy kívánja.

– Túl sok az elved haver. Ha itt élnél, hamar rájönnél, hogy az ember csak magára számíthat.

– Az csak tőled függ, számíthatsz-e másra is. Ez nem helyfüggő. Itt Magyarországon is csak azt kapod vissza, amit te adsz.

– Te csak tudod, nem? – kérdezte B.B gúnytól csöpögő hangon.

George elhallgatott, és kibámult az ablakon.

Nagyjából egy óra repesztés következett néma csöndben. Mindhárman a gondolatainkba merülve néztük az elsuhanó fákat. Kezdtem megnyugodni, sőt, már némi reménysugár is felcsillant, hogy talán ennyi volt. De a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, vajon mi lehet abban a csomagban, amit Dolly rejtegetett. Szívesen boncolgattam volna ezt a fiúkkal, de B.B csak komolytalankodni bírt, George pedig továbbra is a sértett primadonna szerepében leledzett. Úgy döntöttem, majd magamban elfantáziálgatok a titokzatos kincsről.

Nem sokáig jutottam, a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy elhanyagoltam az utóbbi napokban.

– A következő pihenőnél nézzünk valami éttermet. Kezdek éhen halni – nyögtem.

– Oké, a következő letérőnél megállunk- bólintott B.B

A kis túlzással, vendéglátó egységnek is nevezhető helység nem volt túl bizalomgerjesztő. Valaha pofás kis csárda lehetett, gulyással és körömpörkölttel, de mára csak egy lepukkant, rogyadozó épület maradt belőle. Egyetlen autó sem állt a parkolójában, ami azt jelentette, hogy legalább várnunk nem kell majd a kiszolgálásra.  

Benyitottam, halk kis csengettyű jelezte az érkezésünket. Megálltunk az ajtóban, és vártuk az ovációt, jöttünkre. Hiszen ilyen nehéz időben ugye minden vendég aranyat ér.

De nem úgy, mint itt! Se tulajdonos, se felszolgáló, se egy kisegítő személyzet. Csak a hangos légyzümmögés, ami egy méretes darabra utalt.

Ffelültünk a bárszékekre és vártunk. Időnként megtanítottunk repülni egy-egy szorgos kis hangyát, akik épp a pulton árválkodó kockacukrokra pályáztak.

Egyszer csak lépteket hallottunk a pult mögötti lengőajtótól, és egy húsz év körüli, topmodell kinézetű csinibaba tipegett ki elénk. Láthatólag nem értékelte, hogy vendége van. Rákönyökölt a pultra, mélyen dekoltált blúzából szinte kibuggyant a szilikontól duzzadó melle, amit mértani pontossággal helyezett az orrunk elé. Majdnem hangosan felröhögtem, de helyette inkább meredten nézni kezdtem a két darab ékességet. Ha már odatette.

George zavartan köhécselni kezdett, majd a plafont kezdte bámulni elmélyülten.  B.B-t viszont cseppet sem zavarta a látvány. Gátlástalanul legeltette a szemét a ritka csodán. A szőkeség előkotort szája rejtekéből egy rágót, és bőszen csámcsogni kezdett.

– Mit adhatok?- kérdezte unottan.

– Szeretne mi enni valami és egy jó kávé– mondta George udvarias mosollyal.

Rég hallottam már ahogy töri, szinte hiányzott. A mi szöszink azonban bizalmatlanul méregette George-ot, majd ezt csipogta:

– A konyhát már megszüntettük. Van szendvics. Hideg.

– Szendvics jó! Enni szendvics és iszom jó kávé. Maga egy csoda lenni drága hölgy! Nálunk nincsenek ilyen szexbomb nők. Maga lenni igazi csoda!

A drága hölgy szeme megcsillant, pinkre festett szája mosolyra húzódott, majd gyorsan megigazította miniszoknyáját, rákönyökölt a pultra és bizalmaskodva duruzsolta George-nak.

– Honnan jött cukipofa?

– Én jön Nagy-Britannia.

– Tudja mit, angolkám? Van ám még a hűtőben egy kis finomság, pont az ilyen dögös külföldieknek tartogatom ám. Máris hozom! – kuncogott, majd eltipegett.

– Te, George. Nem érzed hülyén magad ilyenkor? – kérdezte B.B egy fogvájóval a szájában.

– Csöppet sem. Ti csak egyétek a szendvicset, én elleszek a finomságokkal – kacsintott George.

– Ugyan már. Gondolod, hogy egy ilyen helyen van normális kaja is? – fintorgott B.B

– A hideg szendvicsnél bármi jobb- mondta, majd kényelembe helyezte magát.

Bájos felszolgálónk kivágta az ajtót és egy óriási tálcával tért vissza, amit nagy csattanással tett le George elé. Mindhárman a tálca fölé hajoltunk, és a nyál összefutott a szánkban a látványtól. Egy hatalmas darab füstölt sonka illatozott a tálcán, mellette pár szelet puha kenyér, újhagyma, friss paradicsom és paprika.

– Darling. Kényeztet teljesen el!

– Egyen csak. Magába nem kár!

Darling?? Nem hittem a fülemnek. Már bárki lehet darling? Mardosó féltékenység tört rám, ami még az éhséget is elnyomta. Ahogy a szöszi bámulta George-ot méteres szempilláival, legszívesebben mindkettőjüknek bevertem volna egyet.

– Hé! És velünk mi lesz? – méltatlankodott B.B

A szöszi nagy nehezen letépte tekintetét a mi angolunkról, és unottan mondta:

– Mondtam, van szendvics. Hozzam?

– Ha esetleg én is törném a magyart, kapnék hozzá sonkát?  – váltott gúnyos bűbájra B.B

– Seggfej – vágta rá a cicababa, és eltipegett.

Hamarosan már mi is nekiláthattunk a fejedelminek nem mondható ebédnek, és épp a kávénkat szürcsölgettük, amikor csilingelést hallottunk az ajtóból. Hátranéztem, egy harmincas, kemény kötésű fickó lépett be, apróra nyírt haja és bő oldalzsebes nadrágja pont olyan hatást keltett, amilyet B.B szokott kelteni. Kemény, harcos küllemű fenegyerek. Visszafordultam és tovább kortyolgattam. Az ajtó bevágódott, és B.B is hátranézett.

– Zsozsó! Tesó…te itt? – kérdezte B.B furcsa, erőltetett jókedvvel. Fogalmam sem volt, ki lehet Zsozsó, de a tekintetének villogásából rögtön lejött, hogy nem lehet kölcsönös a szerelem.

– Ne tesózzá’ bazze. Átvágtál – hörögte, majd messziről a pultra hajított egy csomagot. Ismerős volt, főleg a ragasztás a tetején. Mi ragasztottuk be anno George-dzsal, amikor azt hittük drog van benne.

Csuklani kezdtem, aztán a szendvics darabbal a torkom közepén fulladozni is.

– A kiscsajnak mi baja? – bökött felém a tesó.

B.B hátbavágott, én kiköptem a kenyérdarabot és tovább csuklottam.

– Semmi. Csak egy kis…izé…

– Ide figyelj B.B. Ugye tudod, hogy mi jár annak, aki hülyének néz engem? – tagolta lassan Zsozsó.

– Figyelj haver, az nem úgy volt. Fogalmam sem volt, hogy átvágás. Ennek a fazonnak a nagymuterje vágott át minket. Esküszöm!

– Nagymuter, mi? – röhögött fel gúnyosan a férfi. – Tudod mi jár annak, aki hülyének néz? – kérdezte fenyegető hangsúllyal.

– Kábé – nyögte B.B

– Akkor most megnézheted – vicsorogta Zsozsó, majd fenyegetően B.B fölé tornyosult.

– Figyeljen, a helyzet az, hogy a barátja tényleg nem tudott arról, mi van benne – hadarta George.

– Hé!! Cukipofa!! De hát te tudsz magyarul!  – kerekedett ki a szöszke szeme.

George, B.B és én egyszerre egymásra néztünk, és egyetlen pillanat alatt rádöbbentünk, hogy ennek csúnya vége lesz.

– Gyerünk! – kiáltotta B.B és mind a hárman leugrottunk a bárszékekről, és rohantunk kifelé. A székek nagy csattanással dőltek föl, az ősember félrerúgta a székeket, a szöszi sikítozni kezdett, mi pedig futni. Immáron sokadszorra.

Bevágódtunk a kocsiba, B.B pedig már másodszorra lehelt életet az autóba a kábelekkel. Csikorgó kerekekkel lőttünk ki, Zsozsó pedig motorra pattant, és utánunk.

– Drágám. Sajnálom, hogy így kell találkoznunk, hidd el, ha lehetett volna, Téged kihagytalak volna a dologból. Nem így terveztem.

– Nem esett bajod? Nem bántottak?

Dolly fölkacagott és ránézett Alexre, aki vigyorogva követte az eseményeket. Rossz érzésem lett. Dolly túlságosan felszabadult volt.

– Nem értem, mért nevetsz – mondta enyhén sértődötten George.

Én viszont már értettem.

– Azért nevet George, mert a te kedves nagymamád a rosszfiúk oldalán áll – mondtam.

– Mi??- George mereven nézte Dolly-t.

– Ugyan, Lili drágám. Nem kell ilyen sarkosan fogalmazni. Hogy éppen ki a rosszfiú, az mindig az körülményektől függ. Most éppen B.B barátotok a rosszfiú, aki ellopta a csomagot abban a hitben, hogy az övé az év fogása – nevetett fel.

– Miről beszél?- morogta B.B dühösen.

– Abban a csomagban porcukor van – kuncogott Dolly.

– De hát egész éjjel a hatása alatt álltál- mondta döbbenten George.

– Édes naiv kis unokám. Semminek nem voltam a hatása alatt, de mivel ti még az életben nem láttatok erősen bedrogozott embert, elég volt nektek egy kis mulatság, és máris elhittetek mindent.

– De mire volt ez jó? – kérdeztem.

– Na jó. Elmesélem, van még egy kis időnk. Igaz Alex drágám? – fordult Dolly Alex felé.

A férfi bólintott.

– A csomag, amit a táskámban megláttatok, nem azt tartalmazza, amire ti gondoltatok. Annál sokkal értékesebbet. A por csak a csomagolás része volt, hogy ne sérüljön az árú. De el kellett terelnem a figyelmeteket a csomagról, ezért éjszaka kicseréltem cukorra. Végig ez volt nálatok, és az igazi pedig még mindig ott kell, hogy legyen a lakásban.

– A csomagban, amit eladtam cukor volt?? – B.B tekintete csak úgy villámlott.

– Bizony ám! Mégpedig jó minőségű, finom porcukor! – kacarászott Dolly.

B.B nyelt egyet és rám nézett.

– Kinek adtad el??

– Egy havernak. Nem lesz túl barátságos.

– Ezt nem hiszem el – nyögtem.

– Legyen ez B.B baja. Megoldja. – nézett George élesen B.B-re.

– Hát ez igazán kedves – mondtam. – Ő is segített már nekünk.

– Darling. Nem tudom, észrevetted-e, de a te B.B lovagod majdnem megírta a halálos ítéletünket.

– De nem tette. Bárkivel előfordul, hogy hibázik.

– Te hibának nevezed, hogy valaki fogja, ellopja, majd eladja azt, amin az életünk múlhat? Mellesleg nem egy kiló kenyérről beszélünk, hanem kábítószerről.

– Hülyeséget csinált, de nem akart nekünk rosszat! Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te – dühöngtem.

 – Ez nem a tökéletességről szól. Egyszerűen nem akarsz szembenézni a ténnyel, hogy B.B simán elgázol bárkit, ha érdeke fűződik hozzá.

– Eltipor!!

Dolly egy darabig szó nélkül hallgatta a vitát, majd jelentőségteljesen ránézett Barbarára.

– Aranyom. Hagyjuk őket egy kicsit magukra, hátha megjavul a memóriájuk.

Barbara elhúzta a száját, majd rideg hangon mondta.

– Egy órát kapnak. Ha lejárt az óra, és nem tudjuk meg hol van a csomag, egyikük befejezi itteni pályafutását.

George keserűen nézte Dolly-t.

– Nagyi! De hát miért…?

A kérdést súlyos csönd követte, Dolly egy darabig nézte George-ot, majd megfordult és kiment a szobából. A többiek szó nélkül követték.

Fortyogtam a dühtől. George megint felvette a pókerarcát, B.B pedig mozdulatlanul feküdt továbbra is a földön.

– Egy óránk van. Megmondanátok, most mi legyen?- tettem föl a nagy kérdést.

B.B rám nézett, és gonosz mosoly csillant meg a tekintetében.

– Kérdezd meg a becsületesség bajnokát. Majd ő kivisz minket. Ha csak előbb én nem lépek le innen…

– Összebilincselt kézzel nem sokra jutsz terminátor – gúnyolódott George.

– Nektek még mindig bilincsben van a kezetek? Hát ez sajnálatos – mondta B.B, majd fölállt és ledobta a vasat.

– Jesszus B.B, ezt meg hogy a fenébe csináltad?? – hüledeztem.

– A benga Kapa nem csak benga, de elég mafla is. A kulcs végig a farzsebében volt. Csak a vak nem vette észre, amikor eltette –nevetett.

Leesett. B.B menekülési kísérlete nem egy kudarcba fulladt próbálkozás volt, hanem egy előre megtervezett kizsebelés.

– Csúcs vagy! – vigyorogtam.

– Naná. Ezért imádsz nem?

– Ezért imádsz, nem? Beképzelt pojáca – morogta George.

– Nyugalom George fiú, ha jól viselkedsz, téged is kimentelek.

– Állj! Nehogy elkezdjétek megint. Inkább vedd le rólam is ezt az izét – mondtam lelkesen.

– Te is letérdelhetnél elém – mondta kaján mosollyal B.B

– Ez neveletlenség volt. Már ne haragudj, de Lili nem a ….na mindegy – füstölgött George.

– Srácok. Húzzunk el innen!

B.B gyorsan levarázsolt rólam és George-ról is a bilincset, és amíg mi a csuklónkat ápolgattuk, B.B csöndben a kés hegyével, kattintott egyet az ajtó zárán. Hátranézett, majd halkan mondta.

– Figyeljetek. Fogalmam sincs, mi vár ott kint minket, nem láttam a házat. Nagyjából húsz lépés balra, majd jobbra kell fordulnunk, pár lépés, és ha jól emlékszem, ott a bejárati ajtó. Próbáljatok levegőt sem venni, nincs lihegés és sutyorgás. Értve vagyok?

Bólintottunk. Majd kiugrott a szívem a helyéről. Ha most elkapnak minket, tuti nem megyünk többet haza.

B.B résnyire nyitotta az ajtót, várt egy kicsit, majd kinézett. Mutatta, hogy indulhatunk, majd kisurrant. Iszonyúan féltem, folyton azt éreztem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz.

– Talán ha itt maradnánk, megúsznánk élve. Nekik úgyis csak a csomag kell. Majd átnézik újra a lakást, és biztosan megtalálják. Maradjunk inkább- suttogtam George-nak.

– Megint beszari vagy. Te akartál kalandor lenni, nem? Akkor indulás!- mondta George és finoman megtaszított.

A franc sem kívánta már a kalandokat. Otthon akartam lenni és nyalogatni a sebeimet.

B.B a falhoz simulva várt, majd amikor végre kiléptünk dühös tekintettel húzta el az úját a torka előtt, jelezvén a véleményét a tökölésünkről.

Valahonnan Dolly jellegzetes dobhártyaszaggató kacaját hallottuk. Elképesztő, hogy bírt ezekkel a bűnözőkkel így lepaktálni. Ha vége lesz egyszer a kis kalandunknak, a pszichiátereknek lesz dolguk George lelkével. Már ha túléljük.

Tovább osontunk B.B mögött, aki olyan hangtalanul lépkedett, hogy mellette, mint egy megtermett elefánt, úgy éreztem magam.

Egy keskeny fa lépcső mellett mentünk el, ami az emeletre vezetett föl. Mindenképpen el kellett mennünk előtte ahhoz, hogy az ajtóhoz jussunk, de egyértelmű volt, hogy ha épp kilépnek, azonnal meglátnak minket. Egyetlen percünk sem lesz elrejtőzni. Lépteket hallottunk a fejünk fölött, B.B hátranézett, és mutatta, hogy álljunk meg.

Éreztem, ahogy kezd feltörni belőlem a vihogás. Tudtam, hogy az életünkbe kerülhet egy apró kuncogás is, de egyszerűen nem tudtam fékezni magam. Mindig is utáltam, amikor a kiélezett helyzetekben vihogógörcs jött rám, de ez most rosszabb volt bármelyiknél. Tágultak a szemeim, szorítottam a fogam, majd kibuggyant az első hisztérikus halk kis bugyborékolás.

B.B és George egyszerre fordultak felém, majd két hatalmas kéz csapódott a számra úgy, hogy egyből elment a kedvem a nevetéstől. Nyeltem egy nagyot és mutattam nekik, hogy megjavultam. B.B dühösen ingatta a fejét, majd újra fölfelé koncentrált. Mögöttem George halkan felsóhajtott.

Lassan tovább lépkedtünk, míg el nem értük a fordulót jobbra.

Föntről ajtónyikorgást hallottunk, és beszédfoszlányokat. Barbara és Dolly hangja szűrődött le, B.B pedig elkapta a csuklóm és begyorsított. Közelebbről hallottuk a hangokat, de már láttuk az ajtót. Éreztem, ahogy a pánik elhatalmasodik rajtam, úgyhogy belendültem, hogy futni kezdjek, de B.B szorosan fogott.

Egyre közelebb kerültünk az ajtóhoz, már csak pár lépés választott el minket a szabadulástól.

Abban a pillanatban Alex hangát hallottuk.

– Kapa! Kint vannak!

Hirtelen lábdobogást hallottunk, de mást már nem, B.B felrántotta az ajtót és futni kezdtünk. Nem mertem hátranézni, de hallottam, ahogy Barbara kiabál Kapának.

A ház előtt parkolt a fekete terepjáró. B.B ért oda először, megrántotta az ajtót, de az nem mozdult. Mire odaértünk, bevágta be az ablaküveget, majd villámgyorsan benyúlt és kinyitotta az ajtót. Beugrott, George mellé, én pedig bevágódtam hátra. Rácsaptam a zárra, mind a négy ajtó egyszerre kattant. Láttam, ahogy Alex és Kapa rohan felénk, pár lépésen múlt, hogy a kocsihoz érjenek.

– Gyerünk B.B, indíts már!!

B.B lehajolt és egyetlen mozdulattal törte le a műszerfal alját, majd megfogott két vezetéket és gyakorlott mozdulattal érintette össze. A motor beindult, én pedig minden idegszálammal koncentráltam, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt az egészet. Kapa ért először az autóhoz, rángatni kezdte az ajtót, majd benyúlt a betört ablaküvegen és elkapta George nyakát.

Előre lendültem, és amekkorát csak tudtam, beleharaptam Kapa karjába.

Meg se kottyant neki. George fulladozva próbálta lefejteni Kapa karját, én pedig még erősebben vájtam a fogam a karjába. Kapa morogva lerázott, majd hátralökött az ülésre. Feltápászkodtam és B.B-re kiabáltam.

– Mi lesz már, induljunk!!

George már fuldoklott, de egyszerűen nem tudtam Kapának fájdalmat okozni.

Láttam, ahogy B.B összetekerte a vezetékeket, majd felegyenesedett.

– Mit gondolsz George, induljunk? – kérdezte ártatlan arccal.

George hörögve mutogatta, hogy menjünk már, Kapa pedig kezdett benyomulni az utastérbe.

– B.B!! – kiáltottam. Legszívesebben én fojtottam volna meg az ex emberemet, hogy még ilyenkor is kihasználja az időt arra, hogy George-ot szekálja.

B.B nevetve rálépett a gázra, a kocsi meglódult. Kapát még egy darabig húztuk magunkkal, majd nem bírta tovább bent tartani magát és kirepült az autóból. Ordítva puffant a földön. Hátranéztem, a ház kapujában ott állt Dolly. Félrehajtott fejjel nézte, ahogy eltávolodunk. Ezennel elmaradt a hahotázó kacaj.

– Jézusom, simán elnézted volna, hogy fojtogat ez az állat??  – kérdezte George, miközben a vörös kéznyommal mintázott nyakát simogatta.

– Simán – vonta meg a vállát B.B

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

Nem voltam benne biztos, nagyjából mennyit utazhattam itt zsákkal a fejemen, de egy másfél órát biztosan.

– Ki fog derülni. Próbálok valami főútvonalat találni – mondta B.B

Egy darabig még néztem a tájat, majd megpillantottam az ismerős vonatpályaudvart. A hatalmas táblán ott állt a felirat: Széplak felső

– Balatonon vagyunk– mondtam.

Jó pár éve jártam itt utoljára, anno minden nyarat a környéken töltöttem a családommal. Nem gondoltam, hogy egyszer ilyen körülmények között látom újra gyerekkorom kedvenc nyaralóhelyeit.

Szép lassan elmúlt a rettegés, amit a házból való kijutáskor éreztem és a helyébe súlyos búskomorság költözött. Próbáltam megfejteni, mitől lombozódtam le úgy, de valami folyamatosan motoszkált bennem. Dolly jutott eszembe, ahogy állt az ajtóban. Sem dühöt, sem felháborodást nem láttam az arcán. Vajon milyen érzés lehet ez most George-nak? Mi lesz, ha lezárul ez az egész? Dolly rács mögé kerül?

Rájöttem mi zavart. Ez itt nem egy vígjáték. Vagy egy kalandfilm. És nem feltétlenül lesz happy end a vége. George mindenképpen rosszul jár, vagy lecsukják Dolly-t, vagy megússza, de akkor bujkálhat élete végéig. És B.B azt mondta, Alexék valami bűnszövetkezet részei, így ha most nem is kapnak el, egész életemben retteghetek, hogy egyszer nem vágják-e el a nyakam egy koszos sikátorban.

Kibámultam az ablakon és néztem, ahogy elhagyjuk a több tucatnyi camping és  Zimmer frei feliratot. Az emberek jókedvűen tolták a bicikliket, pár kertben már a tavaszi munka folyt, fűnyírók és locsolók, fehér kerti asztalkák és székek kerültek ki. Irigyeltem a kertekben szorgoskodókat.

– Úristen, George! B.B!

Megindultam feléjük, mire Alex nevetni kezdett, majd elkapta a bilincset a kezemen, és úgy húzott vissza, mint egy kutyát.

– Jól van aranyom, csak nyugalom.

–  Azonnal engedje el őket!

Amint kimondtam éreztem, hogy sületlenség. Barbara és Alex hangosan kacagni kezdtek. Még a tompa Kapa arcán is átvillant egy bárgyú mosoly.

– Hát persze mucikám, máris! – hahotázott Alex.

George és B.B vadul ráncigálták a karjukat.

– Egy kis társaság neked. Hát nem csodálatos? Hogy ne félj úgy, mint a múltkor a pincében. A kis barátaid egymáshoz simulva utaztak a csomagtartóban, így most biztosan morcosak egy kicsit – nézett Alex mosolyogva a fiúkra.

– De mit akar tőlünk?- kérdeztem.

– Jó kérdés. Drágám? –fordult a nő felé Alex.

– Időben meg fogjátok tudni. De most elég a műsorból. Menjünk.

Csak úgy potyogtak a jégcsapok a hangjából, majd intett Kapának, és mind a hárman kimentek. Alex még vigyorogva vissza nézett rám, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Odasiettem George-hoz és B.B-hez.

– Térdre! – mondtam gyorsan.

– Bébi, ne most. Bár nekem is hiányzol, komolyan, de így??

– Levenném a szájatokról a ragasztót – mondtam türelmetlenül. – Gyerünk már!

Mindketten térdre ereszkedtek, én pedig beálltam eléjük, háttal. Hátranéztem, láttam, hogy George odahajol a kezemhez, elkezdtem lassan lehúzni a ragasztót. Hirtelen elrántotta a fejét, és a ragacs azonnal lejött.

Hatalmasat sóhajtott, majd felállt.

– Jól vagy?- kérdeztem.

– Jól. Kiválóan. Azt leszámítva, hogy órákon keresztül feküdt rajtam a barátod. Ráférne egy kis fogyókúra.

– Már azt hittem, itt ragadok örökre. Ha nem kapnak el titeket is, az életben nem találtatok volna meg – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Megtaláltunk volna darling. Bár így most valóban egyszerűbb a helyzet. Nem bántottak?

– Nem, semmi bajom. De majdnem eladtak ágymelegítőnek.

– Ezt még meg tudnám érteni. Csinos ágymelegítő lennél. De vajon én mire kellek nekik?

– Vannak ám dúsgazdag idősödő nők is, akik szívesen vesznek némi szerelmet.

– Na ne. Gondolod, hogy csak a testem kell nekik?- kérdezte George tettetett felháborodással.

– Mi más?- mosolyogtam.

George elvigyorodott és reflexből rántott egyet a karján, hogy megöleljen.

– Na jó. A romantika ezennel elmarad – húzta el a száját.

Hangosan nyöszörgésre lettünk figyelmesek, majd lenéztünk B.B-re.

A vállával próbálta ledörzsölni a szájáról a ragasztót.

– Jaj, ne haragudj – mondtam gyorsan, majd beálltam elé is, és lehúztam a szájáról.

– Kösz bébi, megtisztelő, hogy én is eszedbe jutottam- morogta. – Ki kell jutnunk innen, még mielőtt visszajönnek.

– Hívjuk fel a konzulátust!

George és B.B fintorogva összenéztek.

– Nincs telefonunk, elvették. Sőt a késemet is lenyúlták a szarháziak. Bár összebilincselt kézzel amúgy sem lenne túl sok esélyünk a csevejre – mondta dühösen B.B.

George az egyik székhez sétált, és laza eleganciával leült. Mint aki csak kedvtelésből tartja hátul a kezét. Éppen hogy csak nem kezdett el fütyörészni.

– Jól érzed magad, drága testvérem? – kérdezte gúnytól csöpögő hangon B.B

– Soha jobban – bólintott George.

– Örömmel hallom. És mondd, hogy fogunk innen kiszabadulni?

– Azt hiszem sehogy. Várnunk kell. Meg kell tudnunk, hogy mit akarnak tőlünk. Aztán ha tudunk, meglépünk. Csak figyelni kell az alkalomra.

– Gondolom ezt is valamelyik filmedből vetted, ugye?

– Nem, ez a tiszta…akarom mondani józan paraszti ész.

B.B dühödten megindult felé.

– Figyelj faszikám, ne akarj engem kioktatni, jó?

– Hé! Befejezni! Erre is csak ti vagytok képesek! Nyakig ülünk a pácban, ti pedig megint egymással vagytok elfoglalva. Az eszem megáll!

Mindketten egymásra néztek, majd B.B is lehuppant.

George érdeklődve nézett körül, szinte gyermeki csodálattal adózott a tigriscsíkok és a mű lángok előtt. A kövér angyalka azonban már neki is sok volt. Elhűlve nyögött egy „hű!”-t. Majdnem elnevettem magam, de amikor ránéztem B.B-re, máris visszazökkentem. A lehetséges menekülési útvonalat kereshette, mert a tekintete ide-oda ugrált.

– Na? Esély?- kérdeztem.

B.B fölállt és először az ajtóhoz ment. Vállával picit benyomta, majd a zárat kezdte el vizslatni. Pár perc után átment az ablakhoz, amin a redőny le volt húzva.

– Ki tudjuk nyitni?- próbálkoztam újra.

– Magasan van a kilincs.

– És ha fölállok valamelyikőtökre?

– Azt lehet, de akkor sem tudsz felnyúlni háttal ilyen magasra.

Sokáig ültünk a szobában szótlanul, George néha pozitúrát váltott, B.B pedig tíz percenként felugrott, és újra átvizsgálta a szobát, majd fel alá kezdett járkálni.

George egy darabig nézte, majd udvarias mosollyal megkérdezte:

– Esetleg megtennéd, hogy leülsz? Csak egy kicsit.

B.B odakapta a fejét.

– És aztán? Jópofáskodjak én is Lilivel, amíg vissza nem jönnek?

Kulcszörgést hallottunk és kinyílt az ajtó. Alex sétált be, mögötte pedig Kapa.

Abban a pillanatban B.B egy lendületes bukfenccel az ajtónál termett, félrelökve Kapát, majd ugyanezzel a lendülettel dobott egy hátast. Kapa ütésének ereje megreccsentette B.B álkapcsát, aki hangos nyögéssel terült el.

Alex hahotázni kezdett.

– Ugyan– ugyan, barátom! Csak nem gondolod, hogy innen kijuthatsz? Sajnos, amíg nem daloltok nekünk, senki nem megy sehova.

B.B dühösen a földre köpött.

Felugrottam, George pedig mellém ugrott és intett a fejével, hogy maradjak nyugton.

– Nos – nézett ránk Alex. – A nagy helyzet az, hogy még mindig nálatok van valami, ami a miénk. És mivel a leendő tulajdonosa ragaszkodik hozzá, sajnos ti most itt maradtok addig, amíg el nem mondjátok, hová rejtettétek.

Erőltetni kezdtem az agyam, hogy vajon mi történt a csomaggal, de nem rémlett hová tettem. A táskámat valahol a szobában dobtam le, amikor felforgatva találtuk a lakást, majd amikor rendet csináltunk, úgy emlékszem, behajítottam valamelyik szekrénybe.

Ha a lakásba van, meg fogják találni és végre vége lehet ennek az őrületnek.

– A lakásomban van. Nem tudom pontosan hol, de gondolom nem okoz gondot felforgatni. Elsőre sem okozott gondot…-tettem hozzá halkan.

Közben belépett Barbara és odasúgott valamit Alexnek. A férfi arca elsötétült és rám nézett.

– Kezdek morcos lenni. Nem szeretem, ha hazudnak nekem.  

George felháborodva megszólalt.

– Hogy gondolja? Lili nem hazudik.  Emlékszem a csomagra, ott van még mindig valahol a szobában. Mért nem mennek el megkeresni?

– Azért barátom, mert már voltunk ott. És a csomag nincs sehol – felelte kimérten Alex.

– Mi?? Az nem lehet! Nem nézték meg jól – vágtam rá harciasan.

– Na elég ebből. Látom még mindig nem vesztek komolyan. Akkor elmondok most valamit. Ha nem mesélitek el villámgyorsan, hová tettétek, egyikőtök csúnyán végzi. Mondjuk te cicám.

Mire leesett volna, hogy mi következik, Kapa mögém lépett, és a nyakamhoz szorított egy kést. Nem volt kicsi. Megmoccanni sem mertem, attól féltem, ha csak eltüsszentem magam, Kapa egyetlen mozdulattal elvágja a torkom. B.B összeszorította a száját, és engem nézett. Láttam, hogy gondolkodik valamin és reméltem, hogy hamarosan kitalál valamit.

– Azonnal engedjék el – sziszegte George.

– Mert különben? – mosolygott Alex.

– A csomag kell maguknak. Menjünk vissza a lakásba és Lilivel mi megkeressük.

– Teljesen hülyének nézel. Nem adok újabb alkalmat arra, hogy megszökjetek. És most számolok. Öt…négy…

Éreztem, ahogy Kapa jobban szorítja a kést, de hiába gyöngyözött a homlokom is már, semmit nem tudtam mondani.

-…három…kettő…egy. Kapa! Öld meg!

– Ne! Én tudom! – kiáltott föl B.B

Döbbenten néztem B.B-re. Képes hazudni értem? Ha kiderül, hogy nem mondd igazat, biztosan megölik.

– B.B ne csináld. Miattam ne.

Keserűen felnevetett.

– Miattad? Nem bébi, ennek most kivételesen semmi köze hozzád.

Alex intett Kapának, aki elvette a nyakamról a kést. Vajon, ha tökön rúgom összegörnyed, vagy leüt? Ötlet elvetve.

– Na, akkor mesélj keményfiú. Szóval?- kérdezte Alex.

B.B lassan szólalt meg.

– Eladtam.

– De hát én azt elrejtettem a konyhában! – mondtam döbbenten.

– Mi?? Én ezt nem a konyhában találtam. – mondta B.B.

– Semmit nem értek! – mondtam dühösen. Kezdett elegem lenni az átkozott csomagból.

– Mindkettőtöknek igaza van, ugyanis két csomag van – hangzott az ajtóból.

George döbbenten kiáltott fel.

– Nagyi!

A földön landoltam, Kapa fölrántott és vonszolni kezdett maga után. A következő percben már a terepjáró hátsó ülésén feküdtem. Láttam, ahogy George és B.B fut felém, aztán egyszer csak mindketten eltűntek.

A fejemre ugyanis egy vastag zsák került, a kezemre pedig bilincs. Még éreztem a nő fullasztóan édeskés, émelyítő illatát, amit lassan felváltott a zsák áporodott szaga. Meleg és fülledt volt, a kinti zajokat is csak alig hallottam. Éreztem, ahogy hirtelen elindul az autó, és mivel nem lökdöstek odébb, arra következtettem, a fiúk megúszták. Talán elmenekültek, és majd követnek valahogy.

Hangokat hallottam, majd egy erős férfikéz durván lenyomott a lábrészhez. Mivel a hely egészen kicsi volt, összekuporodva térdeltem a földön. Másodszorra kaptak el, így az esély arra, hogy ezt túlélem, a nullával voltak egyenlő. Sokáig zötykölődtünk, a hátam és a karom egyre jobban fájt. A nyakamnál lazábbra hagyták a zsákot, ezért lassan elkezdtem jobbra-balra forgatni a fejem, míg egy egészen tűrhető kis rést sikerült összehoznom a zsák szájára.

Hallottam, ahogy Alex valamit mond, amire Barbara vad kacagása volt a válasz. Megdermedtem, attól féltem, velem akarnak valamit tenni. Pár percig még levegőt is alig mertem venni, nehogy magamra vonjam a figyelmüket, de nem nyúltak hozzám.

Ha legalább George is itt lenne velem…- gondoltam bánatosan. Biztos, hogy nem követnek. Annyi idő alatt ugyanis, nem volt lehetőségük arra, hogy autót szerezzenek a busz helyett. Dolly-ra sem számíthatok. Fogalma sincs ugyanis arról, mi történt közben velünk, ezért valószínűleg már a sebeit nyalogatja valamelyik barátjánál.

Senkire nem számíthattam. Az arcom és a hajam már úszott a verejtékben, a leheletem bepárásította azt a pici levegőt is, ami alulról jött.

Hallottam, ahogy Alex és Barbara beszélget egymással, amibe néha Kapa mély, öblös hangja is becsatlakozott, egy-egy szó erejéig. Fogalmam sem volt, mire számítsak, és ez volt a legfélelmetesebb. Nem tudtam milyenek, mivel lehet hatni rájuk, vagy mi az, amitől bepöccennek. Vagy, hogy mennyire kíméletlenek, vagy lehet-e rájuk hatni észérvekkel. Csupán Kapáról volt némi ködös benyomásom, az biztos volt, hogy nem egy észlény. Parancsokat teljesít, gondolkodás nélkül. Rá biztosan nem fogok tudni hatni, ha esetleg kettesben maradnánk.

De a legtutibb mégis az lenne, ha el sem jutnék odáig, hogy kettesben maradjunk. Vajon mit csinálnának most azok, akik nem ennyire gyávák, mint én? Bevillantak a nagy regényhősnők, akik mindent kockáztatva, bátran küzdötték ki magukat a fogságból, majd a végén megharcolva a gonosszal, győztesen tértek haza.

Hát, úgy tűnik, ezeket a nőket nem rólam mintázták. Én momentán megmozdulni sem voltam képes, sőt, ha választanom kellene, hogy küzdhessek vagy maradjak, én az utóbbit választanám. Talán magától megoldódnak majd a dolgok. Lehet, hogy egyszerűen sodródni kéne csak az árral, és majd úgyis minden rendbe jön.

Hirtelen zökkent egyet az autó és megállt. Ajtócsapódásokat hallottam, majd a fejemnél is feltépték az ajtót és valaki a hónaljamnál fogva húzott ki a kocsiból. Valószínűleg Kapa lehetett, a hatalmas kezéhez volt már szerencsém párszor.

– Drágám, vedd le róla- hallottam Alex hangját egészen közelről.

– Vigyük be előbb. Nem kell, hogy lássa, hol vagyunk – mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem volt egyszerű sötétben, ismeretlen terepen, lökdösődés közben, összebilincselt kézzel haladni, de legalább már értettem mit mondanak.

– Alig várom már, hogy találkozzanak – hallottam Alex kuncogását. Mint valami izgatott gyerek, úgy nevetgélt.

Egy házban lehettünk, hallottam Barbara cipőjének kopogását a parkettán, majd ajtónyitódás és valaki lerántotta a fejemről a zsákot.

Körülnéztem. Egy szobában voltam, ami olyan giccses volt, amelyet ritkán látni. A plafonról kristályokkal ékesített csillár lógott, faragott trónhoz hasonlító székek álltak egy hatalmas aranyozott szélű üvegasztal körül. Tigriscsíkos szőnyeg díszítette a parkettát és hatalmas komor állatfejek néztek le rám a falról. Elképesztően ronda volt a helység, még egy kandalló is állt a sarokban, nevetséges mű tűzzel. A tetején kövér aranyozott angyalkák mosolyogtak bárgyún, hatalmas pocakkal és göndör aranyló fürtökkel. Elég furán mutatott a sok tigriscsík mellett. Az ízléstelenség csodálatraméltó volt. Ha lakberendező lennék, kiváló kínzóhelység lett volna.

– Hozzuk be a többieket – mondta Barbara, majd intett a fejével Kapának.

A melák bólintott, elengedte a karomat és elindult kifelé.

– Milyen többieket?- kérdeztem döbbenten.

– Mindjárt meglátod – válaszolta a nő. Unottan nézegetni kezdte tökéletes körmeit, Alex pedig izgatottan figyelt engem.

Kinyílt az ajtó, Kapa belökött az ajtón két férfit, mindkettőnek le volt ragasztva a szája, és mindkettőnek villámlott a tekintete.

George és B.B volt.

Egy óra múlva immáron másodszorra kanyarodtunk a nyugati pályaudvarhoz, szóltam George-nak, hogy készüljön. A furgon vagy négy autóval maradt le utánunk, épp elég idő volt arra, hogy átpattanjunk BB „gépére”.

Ahogy lassítani kezdtünk, közelebb nyomakodtunk az ajtóhoz, de csak annyira, hogy az utolsó leszállót követve mi is leugorhassunk.

Hatalmas nyöszörgéssel és nyikorgással állt meg az öreg járgány, nekem meg már kezdtek fehéredni az ujjaim a kapaszkodástól. Iszonyúan izgultam, és folyamatosan néztem a megállót, hol állhat BB.

Végre megláttam. Rá néztem George-ra, és mutattam neki, hol áll a leendő megmentőnk. Bólintott és megmarkolta a kezem.

Amint kinyílt az ajtó, elkezdtek lefelé ömleni az emberek. Hátranéztem, láttam, hogy a fekete furgon kicsit odébb félreállt, és remélhetőleg azon tanakodtak, hogy hány kört megyünk még.

Már csak két ember állt előttünk, alig bírtam kivárni, hogy végre lekászálódjanak. Abban a pillanatban leugrottunk, és futottunk BB felé. Meglátott minket, majd ő is sietni kezdett a felüljáróhoz, ami alatt sorban parkoltak az autók. Valami nagy dobozos böszme járgányt kerestem a tekintetemmel, de azt nem találtam. BB közben odaért valamihez, amiről hirtelen nem tudtam megállapítani, hogy valami vicc, vagy tényleg ezt szánja nekünk, mint menekülési lehetőség. Fel tudtam volna robbanni.

A „gép” ugyanis, egy cirka ötven éves bogár busz volt, narancssárga peace and love felirattal, több tucat virággal az oldalán és kis helyes kerekekkel.

Hátranéztem, láttam, hogy üldözőink észbe kapnak, és megindulnak autójukkal a parkoló felé. Nem volt idő a kétségbeesésre, beugrottunk, és BB beindította az oldtimert.

És ha még esetleg nem vett volna észre minket a fél Budapest, a busz hatalmas robajára már biztosan felfigyelt kis lakosságunk összes tagja.

– Te velük vagy? – kérdezte George fogcsikorgatva.

– Hogy mi? – nézett rá B.B

– Azt kérdeztem, hogy velük vagy-e. Gondolom azért szereztél egy matuzsálem korú járgányt, hogy nyakon tudjanak csípni.

– Ne hisztizz. Ez van.

– Ha hisztizni kezdek, azt észre fogod venni. Ezzel így pár perc alatt beérnek és leszorítanak.

–  Oké George fiú. És volt jobb ötleted?

– Ha tudom, hogy egy ilyennel jössz, lett volna.

Felsóhajtottam. Biztos voltam benne, hogy balhézni kezdenek, amint lesz rá lehetőségük, és lám, cirka két és fél percig bírták. Kénytelen voltam beavatkozni.

– George, azért nem olyan vészes ez. Motorral nem tudtuk volna megoldani, így hárman.

– Dehogynem. Mondjuk, elhozza a motorját és átadja.

B.B tekintete szikrát szórt, láttam már ilyennek, úgy tűnt, ha nem kéne a kormányt fognia, már George nyakát szorongatná.

– Ide figyelj úrifiú. Nem fogom Lilit egy mesefilm hősre bízni. Egyelőre nem tudom a teljes sztorit, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy eddig nem az ágyában alukált. Nem tudsz rá vigyázni öcsi, ez a nagy helyzet.

– Ha jól emlékszem, te léptél le, miután megtudtad, hogy kikkel állunk szemben. Vérkommandós – fújtatott megvetően George. – Tudod Lili valóban nem az ágyában alukált. Három elmeháborodott pincéjében csücsült összekötözve. De kettőnk közül én voltam az, aki kihozta onnan.

– Ami olyannyira jól sikerült, hogy most két autóval mögöttünk döngetnek. Esetleg megoldhattad volna úgyis, hogy pár óráig még ne vegyék észre.

– Hé, fiúk! Hagyjátok abba – szóltam rájuk. –  Ezzel most nem segítünk a helyzeten. George, szerintem örüljünk, hogy nem gyalog vagyunk. B.B nélkül talán még mindig a busszal keringnénk.

– Ó. Szóval szerinted B.B-nek köszönhetjük, hogy még élünk? Nekem úgy tűnt ott az erdőben, hogy igen csak meg voltál kötözve.

– Hogy jön ez most ide??

Kezdtem bedühödni. Az erdőben úgy tűnt egy csapat vagyunk, ehhez képest most megjátssza itt az akcióhőst.

– Úgy jön ez most ide darling, hogy ahelyett, hogy elalélnál B.B nagyszerűségétől, inkább elgondolkozhatnál azon, hogy nem kerültünk-e így még nagyobb…

– Szarba. Mondd ki öreg. Egyszer az életben – vigyorgott B.B

– Tudod, mit George? Te még mindig leléphetsz. Szépen fölszállsz a repülőre és hazamész. Ilyen egyszerű.

George úgy nézett rám, mint akit arcon csaptak.

– Te is tudod, hogy nem hagynálak magadra. Talán te megtennéd, de én biztosan nem – mondta tompa hangon.

– Hogy én megtenném?? Mégis ki ment el a nagymamádért?

– Hé. Mindjárt itt vannak a nyakunkon. Nem tudok gyorsabban menni. – mondta B.B feszülten.

– Erről beszéltem – bólintott George.

 Rátapadtunk a hátsó ablakra és számoltuk vissza a perceket. Kattogott az agyam, hátha eszembe jut valami menekülési lehetőség, de a félelemtől teljesen leblokkoltam.

George előre mászott B.B mellé.

– Nem tudod ide hívni valamelyik barátodat, hogy eltérítsék őket? Tudod, valami trükkel. Állítólag te vagy a szakember.

– Milyen trükkel baszki? Ez nem egy hollywoodi üldözős jelenet, itt nem mindig a jó győz! Egyébként is, mire ideérnének, mi már valamelyik árokban feküdnénk.

– Oké, van jobb ötleted?

– Csak azt tudom, hogy itt kell cirkálnunk a városban, ahol nem csinálhatnak nagy jelenetet. Ha kimegyünk valamelyik autóútra, nekünk annyi.

– Jó, de nem körözhetünk itt napokig! Valamit ki kell találnunk!- mondtam idegesen.

– Akkor törd a buksid kislány, mert nekem momentán nincs ötletem.

Elhallgattunk. B.B kerülgette az autókat, én pedig imádkoztam, hogy valamelyikünk végre rácsapjon a homlokára a nagy ötlettel. Pirosat kaptunk, a mögöttünk lévő autó pedig átsorolt a belső sávba. Egy nagy fekete terepjáró gurult mögénk.

– Nézz hátra – mondtam George-nak.

Alex integetett nekünk kéjes mosollyal.

– Menj át egy másik sávba!- mondta George.

– Nem tudok. Ezek a rohadékok mostantól a seggünkben lesznek.

Zöldre váltott a lámpa, B.B rátaposott a gázra. A busz ugrott egyet, a motorja felhördült, majd hirtelen csönd lett. B.B újból elfordított a kulcsot, de a motor csak halkan nyöszörgött.

– Az istenit! Ez bekrepált!- csapott rá a kormányra B.B

Hiába próbálta újraéleszteni a buszt, meg se moccant. Mögöttünk dudálni kezdtek, majd felhangzottak egy első anyázások is. Hátranéztem, Alex leállította a motort és mosolyogva hátradőlt. Barbara és Kapa is minket nézett. Az autók elkezdtek átsorolni a másik sávba, és kezdett elfogyni a sor. Már csak mi álltunk ott.

– Na jó. Futás van srácok. Ha szólok, kipattanunk, és rohanunk az autók között. Én leszek elől, Lili te gyere közénk, és George zárja a sort. Érthető vagyok?- kérdezte B.B.

Bólintottunk. Gyorsan végigvettem a lehetőségeket magamban. A nő talán most is tűsarkúban van, őt biztosan le tudom hagyni. Alex sem tűnt sportembernek, egyedül Kapa a kétséges. Az erdőben nem rohant utánunk, de ki tudja, mire képes, ha fel van pörögve.

– Készüljetek…most!- kiáltotta B.B és kipattant a buszból. George utána, én pedig megrángattam a tolóajtót, ami meg se moccant. Láttam, ahogy futni kezdenek. Két kézzel markoltam meg a fogantyút, és ráncigálni kezdtem, de egy centit sem tudtam rajta mozdítani.

– George!!- sikítottam, miközben próbáltam előre mászni. Abban a pillanatban kinyílt az első ajtó és valaki elkapta a csuklóm, majd egyetlen mozdulattal kirántott a buszból.

– Menjünk már! – ordítottam.

George nem szólt egy szót sem, hatalmas gázzal elindultunk végre.

Belenéztem a visszapillantóba, a terepjáró megállt, hogy Kapa is betuszkolja magát. Nyertünk pár perc előnyt. George önmagát is túlszárnyalva nyomta a gázt, pattogtak alattunk a kavicsok, nagyokat zökkent az autó minden egyes kátyúban.

– Innom kell valamit!

– De ilyenkor?? – botránkozott meg George.

– Vizet! – hörögtem.

– Sorry! Ott van hátul.

Hátranyúltam, az ülésen egy kis üveg víz feküdt. Meleg volt és valószínűleg több napos, de életemben ilyen jól nem esett még semmi.

Percenként néztem rá a kilométerórára, de még mindig nem akasztottuk ki. Éreztem, hogy jóval többet tudnék kihozni a kocsiból, de nem voltam benne biztos, jót tenne George egójának a sofőrcsere. Hátranéztem, a böszme járgány mögöttünk, percről percre közelebb ért.

Kicsit rásegítettem a lendületre.

– Mit csinálsz?

– Nyomom helyetted a gázt!

– De így nem lehet! Szállj le a lábamról! Neki megyünk valakinek!

Még erősebben nyomtam a tenyeremmel George azon lábát, ami a gázon volt.

Kiértünk az üdülőtelepről, elhagytuk a Normafát is, és a forgalom egyre nagyobb lett, lassítanunk kellett. Hátranéztem, a terepjáró vadul előzgetve, egyre közelebb ért hozzánk.

– Ez így nem lesz jó. Ezzel a nyugdíjas tempóval esélyünk nincs ellenük!

– Így is jócskán átléptük a sebességhatárt – morgott George.

– Mit számít? Taposs már a gázba!

Alex autója már majdnem beért minket, meg se kottyant neki a mi sebességünk, ráadásul pofátlanul tolták le az előttük haladó autókat.

– Nem tudsz még gyorsabban? Így akár busszal is mehetnénk!

George rám nézett és elmosolyodott.

– Darling. Zseni vagy. Hol van buszmegálló?

– Busszal akarsz menni? George, ezt nem komolyan mondtam– bámultam döbbenten.

– Kapcsold ki az öved.

– Mi? Miről beszélsz?

– Figyelj ide. Volt egy filmem, ahol úgy menekültem meg a rosszfiúk elől, hogy egy tömött metróra ugrottam fel. Most buszra fogunk. Ott egy megálló. Mögé állunk, és amikor szólok, kiugrunk és fölszállunk. Így nem lesz már idejük leállni, és a buszra nem fognak fölszállni annyi ember közé. Ott nem tehetnek semmit.

– És utána?

– Azt még nem tudom.

Az ötlet ugyan őrültnek tűnt, de még mindig több időt nyerünk vele, mint ha elénk vágnának, és kiszednének az autóból.

– Oké – adta meg magam.

– Ez a beszéd.

Tovább szlalomoztunk, a terepjáró már csak három autónyi különbséggel jött utánunk.

A Moszkva tér közelében voltunk már.

– Nézd, ott vannak buszok!

Lassítottunk. Láttam, ahogy épp fölszállni készültek a várakozók az egyik járatnál. Kicsatoltuk az övünket.

– Most beállok a mögé a busz mögé, és amikor mondom, ugrás!

Bólintottam. George hirtelen mozdulattal félrehúzta a kormányt, és lassítva gurult a megállóban. Tudtam, hogy csak az utolsó pillanatban fog megállni. A várakozók elkezdtek fölszállni, már csak egy pár ember állt az ajtóban. A lámpa még piros volt,   tehát a busz addig úgyis nyitva hagyja az ajtaját. Már közvetlenül a busz mögött voltunk, hátranéztem, Alexék is észbe kaptak, és próbáltak besorolni a buszmegállóba. A lámpa sárgára váltott.

– Ugrás!– kiáltotta George, majd hirtelen megállt.

Kivágtuk az ajtót, kiugrottunk, és rohantunk a busz ajtajához. Már mindenki fölszállt, a busz csilingelni kezdett. Az ajtók elkezdtek bezáródni, de George elkapta a hátsó ajtó egyik szárnyát és megtartotta, míg én felugrottam, majd ő is fellépett utánam. Sokan voltak, csak a lépcsőre fértünk föl. Bezáródtak az ajtók és a busz elindult. Páran morgolódni kezdtek, amiért feljebb nyomtuk a tömeget, de most valahogy hidegen hagyott. Csak az járt a fejemben, hogy megcsináltuk!

Ahogy lassan elhagyta a megállót a busz, még láttam, ahogy Kapa lohol utánunk, de egyre távolabb került.

George megszorította a kezem, aztán elkezdett húzni maga után. Beljebb nyomakodtunk, minél távolabb az ajtótól.

– És most mi lesz? Nem buszozhatunk egész nap, egyszer le kell szállnunk – mondtam.

– Le. És amint leszálltunk, valami gyors jármű kell, de azonnal.

– Tudsz motorozni?

– Tudok. De honnan szerezzünk most egy motort, ami pont ott vár majd, ahol leszállunk?

Én már tudtam. Csak valamiért nem akaródzott kimondanom.

– Ki van zárva – vágta rá George.

– De mi? – adtam az ártatlant.

– Nem hívjuk ide BB-t. Amióta nincs itt, újra férfinek érzem magam.

– Csak nem kisebbségi komplexusod van tőle?– vigyorogtam kajánul.

– Azt azért nem. De nehéz fölvenni a versenyt a tökéletes hímmel – húzta el a száját.

– De mért kéne versenyezned?

– Semmiért. Csak úgy mondtam…

– Mégis fel kéne hívnunk. Más nem fog tudni segíteni.

George nem válaszolt, inkább nézte, ahogy felszállt újabb pár ember az egyik megállóban.

– Na jó. Érzem, hogy fájni fog – nyögött.

Az én telefonom már régen lemerült a sok éjszakai világítástól, ezért George telefonján kezdtem bepötyögni BB számát. Éppen, amikor hívtam volna, csörögni kezdett, én pedig reflexből vettem fel.

– Tessék… nem… egy ismerőse vagyok. Hogy tudom-e adni?

Segélykérően George-ra néztem, és eltátogtam, hogy rendőrség keresi.

Hevesen integetett, hogy nincs ott. Naná.

– Sajnos nem tudom adni. Izé… szóval elment és nekem adta a telefonját.

A gyors hazugság ugyan gyors volt, viszont nem elég meggyőző. És bár a hatóság udvariasan elköszönt, éreztem, hogy nem hagyják ennyiben.

– Mért nem beszélsz velük?– kérdezte, miután lenyomtam a telefont.

– Egyszerűen nem akarok semmibe belefolyni. Így is épp elég bajom van.

– De mi van, ha Dolly került meg?

– Ha Dolly megkerül, arról mi fogunk először tudni. A rendőrség általában csak összekuszálja a dolgokat, és aki épp kéznél van, annak bonyolítják az életét.

– Látom, van tapasztalatod… – gúnyolódtam.

– Na jó, hagyjuk a faruhásokat.

– Fakabátosok.

– Na. Hívod a lovagod?

Mérgesen rá néztem, aztán hívni kezdtem BB-t.

Pár csörgés után felvette.

– Tessék.

– Szia BB, itt Lili. Nem rosszkor?

– Nem, mi újság? Meg lett a drága mama?

– Meg. De most megint eltűnt.

– Most hülyéskedsz?

– Nem, de nem is ezért hívtalak. Lenne egy kérésem…

– Ettől féltem. Lili, hogy van az, ha te felhívsz, biztos, hogy hamarosan lesz egy kérésed? Na jó, mesélj.

– Épp egy buszon vagyok, mögöttünk pedig autóval a maffia. Tudnál esetleg segíteni?

– Mondd, hogy csak viccelsz – hördült fel BB – Mondtam neked, hogy nem piti kis bűnözőkről van szó, nem?

Egy darabig csöndben volt, majd megadóan sóhajtott.

– Mi történt?

– Erre most nincs idő. Hamarosan meg fogják unni a száguldozást utánunk, és kitalálják, hogy szedjenek le innen minket. Előbb kell meglépnünk. Arra gondoltunk…

– … tunk?

– Igen. Itt van George is.

– Gondolhattam volna – morgott BB

– Szóval egy motor kellene nekünk.

– Nem is tudsz motorozni. Sőt, még csak nem is mersz.

– De George tud.

– Édesem. Megint nem gondolkozol. Egyszerre egyen tudok ülni, nem tudok még egyet vinni is. És ugye hárman lennénk. De van egy ötletem.

– Jaj de jó, mondjad!– lelkesedtem.

– Hagyjuk ott a lovagodat, és lépjünk meg – gonoszkodott BB

– Na menj a fenébe. Más ötlet?

– A haveromnak van egy busza. Abba beférnénk.

– De?

– De nem túl gyors. Úgy értem nem épp a legfrissebb gép.

– Jaj BB nem számít! Még így is többre megyünk vele, mintha futnunk kéne. El tudod hozni?

– Persze. Hol vagytok most?

– Valahol a Margit körútnál.

– Oké, akkor menjetek még egy kört, és a Nyugatinál szálljatok le. Ott leszek, látni fogtok.

Lebegtem. A víz tetején sodródtam, hagytam, hogy a lusta hullámok a hátukon lendítsenek tovább és tovább. Egyikről a másikra. Fel és le. Ahogy a könnyű kis tollpihék szállnak az égben, könnyedén, játékosan. Buborékok szálltak mellettem, apró pukkanással durrantak ki.

Fény vesz körül. Talán ez már az a fény? Lehet, hogy meg haltam. Sebaj. Jó nekem így, csak ne rángatnának. A buborékok pukkanását valami tompa morgás váltotta fel.

Egyre hangosabbnak hallottam a hangot, és lassan eljutott az agyamig, hogy talán nem haltam meg. Valaki rángat és beszél hozzám. Megint egy pofon. A fájdalom visszarángatott, de a szemem nem bírtam kinyitni.

A pofozkodóst viszont meg tudtam volna ölni. A másik percben éreztem, ahogy a kezemről letépte a ragasztót, én pedig ösztönösen ütöttem. Betalált. Jajgatás, amit nem értek. Újból emeltem a kezem, de az egy erős kéz lefogta.

– Lili!

Ismerős volt a hang, kábán nyitottam ki a szemem. George állt ott.

A francba, már képzelődöm is. Az igazi George-ot akartam, nem valami képzeletbelit.

– Lili. Darling…

Senki más nem tud így darlingozni. George volt, az igazi. Elöntött a boldogság, föl akartam ugrani, de az izmaim már nem engedelmeskedtek.

– Nyugalom, mindjárt kiszabadítalak. Csak maradj csöndben.

Letépte a számról is a ragasztót, fulladozva, rekedtes hangon szólaltam meg.

– Hogy… hogyan találtál meg? Úristen George. De jó, hogy itt vagy!

– Cssss… majd elmondom, most siessünk.

Most az egyszer szót fogadtam, hagytam, hogy leszedje rólam az összes szürke ragacsot. A hónom alá nyúlt, hogy fölállítson, de nem bírtam lábra állni. Menekülni akartam, de nem jött össze. Akár csak egy rémálomban, amikor futnék, de úgy érzem, ólomból van a lábam.

– A lábam! Nem tudok…

George lehajolt, és fölkapott a vállára, úgy lógtam rajta, mint valami rongybaba.

 – Hol van a nagyi?

– Dolly nincs itt! Azt hittem, veled van. Azt mondták Alexék, hogy megszökött, én azt hittem…

George döbbenten letett, én pedig elegáns mozdulattal összecsuklottam.

– Tessék?

– Elment.

– Köszönöm – sóhajtotta égnek emelt tekintettel. – De hol lehet most?

Szótlanul néztem rá a földről, kezdtem hülyén érezni magam, úgyhogy nekiálltam föltápászkodni.

– Na jó. Menjünk innen – mondta, majd újból fölnyalábolt.

Föntről valami zajt hallottam, mintha egy ajtócsapódás lett volna, mindketten megdermedtünk és vártunk.

– Siessünk! – suttogta George, majd lassan elindult velem kifelé.

Legszívesebben sikítoztam volna, annyira féltem. Féltem kimenni a pincéből, talán már ott vár az elmebeteg, aki majd egyetlen csapással intéz el mindkettőnket. Becsuktam a szemem, és imádkoztam. George megindult velem a lépcsőn fölfelé. Lassan ment, olyan lassan, hogy legszívesebben ráordítottam volna, hogy siessen már. Rossz érzésem volt. A lépcső tetején már a terasz volt. Talán ott áll már az egész rohadt banda. Futni akartam. Menekülni és minél előbb eltűnni innen.

– Engedj le, tudok menni – suttogtam.

– Nem, várj még. Gyenge vagy.

– Engedj le!

– Eszem ágában nincs. Maradj csöndben!

Csöndben maradtam. Lassan fölértünk a teraszra, és elhaladtunk a bejárati ajtó előtt. A szívem már úgy dobogott, hogy majdnem elájultam.

– Rosszul vagyok – suttogtam.

– Mi? Lili, most ne! Kérlek!

– Akkor engedj le. Nyomod a gyomrom!

George szitkozódott egy halkat, és lassan letett a lábamra. Csak úgy szaladgáltak a hangyák, de a zsibbadás ellenére megindultam előre. Már a kerítésnél jártunk, George halkan lenyomta a kilincset, és kinyitotta az kaput. Pár lépéssel kint termettünk, hátra sem néztem, úgy szedtem a lábam. Még sem lehettem elég gyors, mert George elkapta a kezem, és húzni kezdett maga után. Ahogy megéreztem az erdő friss illatát, a reménytől, hogy talán megúszom ezt, még hevesebben kalimpált a szívem.

 A fák ágai között foltokban sütött be a nap, az erdő most meleg, smaragdzöld volt, élénk és barátságos. A tegnap esti sötét és a félelmetes árnyak mind elillantak, szinte elképzelhetetlennek tűnt, mennyire féltem itt. Ahogy magunk mögött hagytuk a házat, és meghallottam a madarak vidám hangját, felcsillant némi remény is. A nap tavaszi, könnyű melege lassan fölszárította a párát, és mintha ezzel együtt fölszállt volna az összes borzalom és félelem is.

George felém fordult, és átfutott rajtam a tekintete, a lábamtól a fejem búbjáig.

– Jól vagy? Nem bántottak?

– Nem, semmi bajom. Csak kicsit elfáradtam a nagy semmittevésben – heherésztem, mint akinek meg se kottyant a dolog.

– Mért csináltad ezt? Szólhattál volna, hogy mire készülsz. Veled jöttem volna.

– Arra gondoltam, így a legegyszerűbb. Elegem volt a tervekből, és a sok beszédből. És… nem akartam, hogy olyat láss, amit esetleg rosszul viselnél.

George meglepődve nézett rám, majd elmosolyodott.

– Engem akartál megvédeni?

– Hát… valami olyasmi.

Mosolyogva megrázta a fejét.

– Nem ismered nagyit. Soha nem jön ki semmiből rosszul. Bár fogalmam sincs, hogy csinálja.

 – Értem. Akkor tehát potyára kockáztattam az életem. Jó tudni – motyogtam.

George megállt és mosolyogva rákoppintott az orromra.

– Nem potya. Te lenni hatalmas szív!

– Ne kezd el megint! – nevettem el magam. – Hogy találtál meg?

– Nehezen. De amikor megláttam, hogy nem vagy otthon, rögtön tudtam, hogy ide jöttél. Találtam egy autót is, ami még meleg volt. Pár órás bolyongás után megtaláltam az egyetlen házat, amiből fény szűrődött ki. Mellesleg, már amikor BB megemlítette Csillebércet, láttam az arcodon, hogy ezen jár az agyad. Hunyorítasz és rágod a szád olyankor – mosolygott.

Nem tudtam mit mondani. George úgy kezdte nézni a szám, hogy teljesen zavarba jöttem. Közel hajolt, éreztem az illatát, és átfutott az agyamon, hogy milyen szép is lenne, ha esetleg én is frissen és illatosan állhatnék itt, nem pedig kócosan és két napos ruhában, de hát ugye mindent nem akarhat az ember. Kezdett elgyengülni a lábam, de ezúttal nem a pincében töltött órák miatt. Becsuktam a szemem és vártam. Gyanúsan sokáig. Mivel az égvilágon semmi nem történt, kinyitottam a szemem. George vigyorogva nézett.

Egy perc alatt végigfutott rajtam a düh.

– Most mit vigyorogsz? Csak becsuktam a szemem, mert elfáradtam!

– Igen? Mert én úgy láttam, csücsörítesz.

– Rosszul láttad.

 Nevetni kezdett.

– Ugyan darling, valld be, hogy csókot vártál.

Valami zörgést hallottam, hátrakaptam a fejem.

– Jézusom George, fuss!

Kapa jelent meg, rezzenéstelen arccal és öles léptekkel került egyre közelebb hozzánk. George elkapta a csuklóm és úgy húzott, hogy majd kiszakadt a karom. A félelem jót tett a zsibbadt lábaimnak, mintha kicseréltek volna, úgy rohantam. Kapa nem kiabált utánunk, egy hang nem hagyta el a torkát, ijesztő volt, ahogy kifejezéstelen tekintettel menetelt. Monoton zihálását egyre közelebbről hallottuk. Elértük a hosszú lépcsősort, ami a szűk erdei utcából vezetett ki. Őrült tempóban rohantunk egymás után. George maga elé lökött, szinte repültünk fölfelé, kettesével szedve a keskeny kis fokokat. Elvétettem az egyik ugrást, és térdre estem.

– Gyerünk Lili, futás!

George felkapott a lépcsőről és lábra állított. Fájt mindenem és azt éreztem, kiszakad a tüdőm. Csak rohantunk fölfele, nagyjából a lépcsősor közepén lehettünk, mikor rázkódni kezdett a korlát. Hátranéztem, Kapa odaért a lépcsősorhoz, és megindult fölfelé, a korlátba kapaszkodva. Szúrni kezdett az oldalam, és pár perc múlva már annyira fájt, hogy hangosan jajgattam. George félretolt, hogy ő kerüljön elém, és elkezdett húzni fölfelé. Tisztán hallottam Kapa szuszogását. Szinte éreztem, ahogy elkapja a bokám, és húzni kezd lefele.

Felnéztem, már csak pár fok volt. George fölért, és nagyot rántott rajtam.

– Gyerünk a kocsihoz! – kiáltotta, és a közelben várakozó autóra mutatott.

– Várj, itt van Bogié, nem hagyhatjuk itt!

– Majd visszajövünk érte, hagyd a fenébe!

 Semmi mást nem láttam már, csak a kocsit. Ész nélkül futottunk át az úton, amikor a semmiből egy fekete terepjáró bukkant föl, majdnem elgázolva minket. Az autó csikorgó kerekekkel fékezett le az orrunk előtt. Barbara és Alex meglepődve bámult ránk. George elrántott és tovább rohantunk, míg el nem értük a kocsit. Kapa közben fölért a lépcsőn és mint egy veszett kutya, morogva indult meg felénk.

Beugrottunk és George már indított is. A fekete terepjáró megindult felénk, hatalmas sebességgel.

Az előbbi adrenalin löket nélkül elég gyorsan leeresztettem, és az izgalom helyét lassan átvette a kétségbeesés és a fáradtság. Ez már közel sem tűnt kalandosnak és viccesnek. Fáztam, éhes voltam, a karom és a lábam pedig már egyre jobban fájt.

Fentről beszélgetést hallottam, majd hirtelen egy ajtócsapódást. Megszűnt minden zaj, és teljes csönd lett. Valószínűleg elmentek valahova, azért is siettette őket a nő. Már csak az volt a kérdés, vajon a bamba fazon is elment-e, vagy őt itt hagyták nekem. Csak egy valahogy deríthettem ki.

Szétfeszítettem a lábam, amennyire csak a ragasztó engedte, és lassan székestül megpróbáltam felemelni magam. Mivel hosszú órák óta ültem összekötözve, az izmaim nem engedelmeskedtek. Újból megpróbáltam. Előredőltem, és combból próbáltam jobban kinyomni magam. Végre megemeltem a széket, amit hangos puffanással engedtem vissza a kőre. Egész jó volt. Újból előredőltem, és lassan kinyomtam magam, majd vissza. Még nagyobb csattanás. Újra és újra hozzácsaptam a széket a kőnek, de semmi nem történt. Ha Kapa itt van, és nem jön le a zajra, az csak azt jelentheti, hogy nem számít, amit csinálok. Mert közel s távol egyetlen lélek nincs, aki meghallhatná a csapkodásom. Abbahagytam, és próbáltam valami jobbat kitalálni.

Lassan az időérzékem kezdett cserbenhagyni, már azt sem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el azóta, hogy Alexék elmentek. Kezdtem szomjas is lenni, és ami aggasztó volt, hogy egyre többször jutott eszembe egy nagy pohár hideg víz. A szám lassan teljesen kiszáradt és már nyálam sem volt, úgy éreztem, mintha a számba valami smirglipapír lett volna. Eszembe jutott, hogy talán ha megpróbálhatnék sírni, az elég nedvesség lenne, ha a könnycseppek eljutnának a számig. De hiába sajnáltattam magam, és hiába képzeltem el, hogy többé a büdös életben nem talál meg senki, nem jöttek a könnyek. Kizárt volt, hogy napokig hagyjanak víz nélkül, hiszen azt mondták terveik vannak velem. De mi van, ha meggondolják magukat? A vörös nő elég kegyetlennek tűnt, még az is lehet, menet közben inkább úgy döntenek, ez a legegyszerűbb módja, hogy ne derüljön ki semmi.

Úgy döntöttem, próbálom hasznosan tölteni a következő órákat, és szépen lassan elkezdtem lazítani a kezemen lévő kötést. De hiába feszítettem szét a csuklóm, csak még jobban vágott a ragasztószalag. A lábammal próbálkoztam, a nadrágom legalább vastag volt, nem fájt annyira a bokám, ha megmozdítottam. Hosszú percekig feszegettem, de olyan erősen voltam összekötözve, hogy szinte semmit nem ért a szabadulási kísérletem.

Lassan eltűnt az ajtó melletti résből a nappali fény, valószínűleg este kilenc körül lehetett. Még mindig semmi hangot nem hallottam kintről. Rosszul voltam a gondolattól, hogy egész éjjel itt kell rostokolnom. Senki nem jött értem, se Dolly, se a rendőrség. Életemben először olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha. George és Dolly valószínűleg már útban vannak hazafelé, és BB sem tud arról, hogy eltűntem. Egyre álmosabb és fáradtabb voltam, de a lassan állandósuló fájdalomtól csak nehezen tudtam bóbiskolni. Hosszú volt az éjszaka, és akárhányszor elaludtam, mindig valami szörnyű rémálomra ébredtem, amitől csak még jobban kiszáradt a szám, és még jobban kívántam a folyadékot.

Lassan megjelent az apró fény a vasajtó mellől, hajnalodott. Ismét reménykedni kezdtem, már azt se bántam, ha Kapa jön vissza, csak jöjjön valaki, akinek szólhatok, hogy adjon vizet. Már másra sem tudtam gondolni. Talán Kapa végig itt volt. Talán most ébred fel és a homár agyával megfeledkezett rólam. Fölemeltem a fejem, összeszorítottam a fogam, és úgy döntöttem, azért sem halok itt meg. Megpróbáltam összeszedni minden erőmet és újból megpróbálkoztam a székkel való zajkeltéssel. Jóval nehezebb volt, mint amikor először próbálkoztam, a lábam már alig éreztem, és gyengének éreztem magam. Előredőltem, és lassan megemeltem a széket. Alig éreztem a lábam, de tudtam, hogy ha nem próbálkozom újra, lehet, hogy nem lesz több lehetőségem rá. A fejem egyre jobban fájt, tudtam, hogy ez a kiszáradás egyik jele. Hátranéztem, mögöttem lábasok és fazekak hevertek egymásba pakolva. Székestül hátratoltam magam, csak lassan, nehogy felboruljak, aztán előredőltem, megemeltem magam és szék hátsó lábaival löktem egyet a lábasokon. Hatalmas csattanással eldőltek, és szanaszét borultak. Sírni tudtam volna a fájdalomtól, mindenem sajgott.

Egyszer csak kattant a zár és valaki feltépte az ajtót. A hirtelen támadt erős fénytől szinte megvakultam, nem láttam semmit. Viszont a hatalmas pofont azonnal megéreztem, ami lerepült nekem.

 A könnyem is kicsordult, akkorát kaptam. Újból rám tört a harci hév, felemelkedtem székestül, és egy nagy lendülettel belefejeltem az óriás hasába.

Úgy pattantam le, hogy öröm volt látni. Székestül estem hátra, és elvágódtam a földön. Kapa fölém hajolt, és a változatosság kedvéért most a másik lábamba kaptam a szúrást. Pár másodperc múlva már rutinból vesztettem el az eszméletem. Az utolsó, amit még éreztem, ahogy egyetlen mozdulattal felkapott, és székestül visszahelyezett a kőre. Aztán megszűnt minden.

Egy perc alatt felmértem a helyzetet. Két férfi és egy nálam jóval magasabb és nagyobb darab nő. Az esélyeim a nullával voltak egyelőek. Pánikszerűen megfordultam, hogy kirohanjak az ajtón, amikor a nő elém állt, és felkacagott.

Megpróbáltam félretolni, de elkapta a karom. Ránéztem a kezemre, a nő vérvörös körmei belevájtak a csuklómba, de mire megmozdultam volna, egy apró szúrást éreztem a combomban. Hátra kaptam a fejem, az óriás állt mögöttem, furcsa féloldalas vigyorral az arcán, kezében egy injekciós tű.

Tompa zúgás töltötte be az agyam, és forogni a világ. Éreztem, ahogy elgyengül a lábam, még hallottam valami hangot a háttérből, majd egyszer csak elsötétült mindent, és összecsuklottam.

***

Egy hideg és sötét helyen tértem magamhoz, és az első, ami eljutott az agyamig, hogy a nyakam iszonyúan fáj. A következő pedig az volt, hogy egy székhez vagyok kötözve. Émelyegni kezdtem, és bár fogalmam sem volt, mivel vágtak így taccsra, a rám törő hányingert a combomba fecskendezett anyagnak tudtam be. Egy szürke ragasztószalaggal kötötték össze a kezem és a lábam, a testem pedig olyan szorosan rögzítették a székhez, hogy minden egyes levegővétel komoly küzdelmet okozott. A számon is hatalmas ragacs volt. Érdekes, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz levegőt venni az orromon, ha a szám be van ragasztva. Végigfutott az agyamon, hogy ezt vajon milyen szavakkal, jelzőkkel írnám le, és vajon eszembe fog-e jutni az érzés, ha majd végre vége lesz rémálomnak. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy én vagyok a jók oldalán, és még se győzzek.

Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, lassan kirajzolódott egy hosszú, téglalap alakú pince, aminek épp a közepén foglaltam helyet. Igazán megtisztelő volt.

Körülöttem csupa teljesen logikus tárgy volt, nagyjából minden, amit az ember egy pincébe bepakol. Műanyag asztal székekkel, kerti eszközök, egy halom poros virágosláda, polcok dugig pakolva lommal, és egy hatalmas öreg hűtő. Rég nem használhatták, mert a hűtő és a fal között vastag pókháló lengedezett, jókora pókkal a közepén.

Ahogy végigpásztáztam a tárgyakat, arra jutottam, hogy számtalan olyan dolog van itt, amivel levághatnám a ragasztót a kezemről. Viszont a penge éles agyammal arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy ezt megtegyem, minimum egy szabad kezemnek kéne lenni. Megpróbáltam odébb ugrálni székestül, de egy-két szánalmas próbálkozást követően feladtam. Nem ricsajozhatok, ha meghallják, valószínűleg a másik lábamba is kapok egy koktélt.

Be kellett látnom, hogy bizony csúfos kudarcot vallottam. A tökéletes tervem, miszerint kilopom Dollyt és elszelelünk, sajnos köddé vált. De vajon hol lehet Dolly? Lehet, hogy őt fent a házban tartják fogva? Lehetetlen, hiszen más szoba nem volt a házban azon kívül, ahol a terminátor és a díler volt.

Egyre dühösebb lettem. Nem létezik, hogy ilyesmi megtörténhet. Én nem vagyok bűnöző, sem alvilági figura. Nincsen bűnös múltam, még apró titkaim sem. Mondhatni bájosan unalmas vagyok. És az unalmas embereket nem kötözik egy székhez a pincébe. Viszont még nincs veszve minden. Ha ki akarnának nyírni, már nem élnék.

Vagy épp a síromat ássák a kertben, hogy élve temessenek el. Emlékszem, mennyire elborzasztott egy filmes jelenet, ahol Uma Thurmant élve ássák el egy fa koporsóban. Akkor arra gondoltam, hogy ennél szörnyűbb csak a vízbe fulladás lehet. Kifejezetten ideges lettem a gondolattól. Talán be kéne biztosítani magam, esetleg dughatnék valami szerszámot a nadrágom szára mögé.

Ha lenne hozzá kezem.

Fogalmam sem volt, mennyi idő lehetett, de az ajtó rése mögött halvány fény jelent meg, gondolom hajnalodott. Több órát ülhettem itt öntudatlanul. Hamarosan George felkel, és bosszúsan állapítja majd meg, hogy leléptem. Ha szerencsém van, pár órán belül leesik neki, hogy nem a boltba mentem. Talán elkezd kerestetni. Sajnos túl sok volt a talán és a ha.

Az agyam kezdett tisztulni, lassan elmúlt az émelygés, viszont cserébe már nem éreztem a lábam. Lassan próbáltam az izmaimat kicsit dolgoztatni, ha esetleg lenne lehetőségem kiszabadulni, legalább ne a szék előtt essek össze.

Hangokat hallottam kintről, majd lépteket. Kulcs zörrent, kinyílt az ajtó és beáradt az erős fény. Életemben nem esett még ilyen jól a reggel. De nem sokáig élvezhettem a nap sugarait, hatalmas árnyékot vetett rám az óriás, akitől a lábon szúrást kaptam. Az arca egyik fele furán lógott, mintha félig béna lenne. Hatalmas termete, tüske haja, óriás lapátkezei és üres tekintete volt. Nem vágytam rá, hogy megismerkedjünk. Mellette Alex állt meg, ugyanabban a kockás zakóban volt, mint amikor ajtót nyitott nekünk, ott a házban. Előkapott egy szövet zsebkendőt és törölgetni kezdte a homlokát. Kopasz halántékáról gyors mozdulatokkal itatta föl a verejtékcseppeket, majd bólintott egyet az óriásnak, aki hozzám lépett, és egyetlen mozdulattal tépte le a számról a ragasztót. Hatalmas levegőt vettem, a mellkasomon a ragasztó majd elrepedt.

Alex közelebb hajolt és beleszagolt a hajamba. A hideg rázott a manustól.

– Micsoda kis tündér – duruzsolta nyájas hangon. A szájából áradó kesernyés szagtól majdnem kidobtam a taccsot. Hogy a fenébe bírt Dolly ezzel az alakkal bármit is kezdeni?

Felegyenesedett, és elégedetten csettintett a nyelvével.

– Emlékszem ám rád. Dolly drága unokájának a kis barátnője vagy. Dolly jó bőr volt, bár nekem kicsit öregecske. De te aranyom… elsőrangú vagy – nevetett föl lelkesen Alex. – Ugye tudod, hogy irtó nagy bakit követtél el ott az ajtóm előtt? És az a futás… mintha a menekülés megoldana valamit. A menekülés csak arra jó, hogy tovább görgesd a problémát. Nem szeretem az ilyet. Látod, így is itt kötöttél ki… a sorsát úgy sem kerüli el senki. Még te sem tündérkém. Akár milyen okosnak hiszed magad.

– Kapja be.

A férfi hátravetette a fejét és gurgulázva nevetett fel.

– Hallod ezt Kapa? A kis barátnőnk úgy tűnik harcias kis nő. Ide figyelj drágám. Elmondok neked most valamit, jól figyelj.

Újból felém hajolt, az undortól elfordítottam a fejem.

– Nem tudom hogy kerülsz ide, de gondolom az öreglány után jöttél. De el kell, hogy mondjam, csúnyán bebuktad. Dolly nincs itt. Az első éjjel eltűnt, és bár épp rá akartam állítani pár jó barátom, hogy visszahozzák, most lemondok erről. Hisz itt vagy nekem te.

Szóval Dolly megint lelépett. Már meg se lepődtem, sportot űzött a szökésből. De legalább már jól van, és ez némiképp enyhített a fene nagy jókedvemen. Magamban gyorsan végigvettem a lehetőségeket, hogy ha Dolly nincs itt, vajon mit akar majd tőlem. A por nem volt nálam, így elképzelni nem tudtam, mit nyer azon, hogy itt vagyok.

– Látom, töröd a buksid, hogy akkor mit akarok. Elmondom neked drágaságom. A zacskót, akarom, amit lenyúltatok. Tudod Dolly-nál nem volt semmi. És addig fogsz itt csücsülni ebben a hideg és dohos pincében víz és étel nélkül, amíg csicseregni nem kezdesz. És hogy meggyorsítsuk az eseményeket, Barbarának már van is pár kiváló ötlete.

– Gondolom ő volt a vörös démon – húztam el a szám.

A férfi ismét felkacagott. Láthatólag igen jó kedve volt.

– Ó, hát igen! Micsoda találó kifejezés! Vörös démon! Bizony ám, még nem ismeritek egymást igazán, ő az én mindenem. Neki köszönhetem, hogy most itt vagy. Ha az éles eszével nem rakja össze azonnal, hogy ki álldogál az ebédlőben, valószínűleg már otthon aludnál.

Összeszorult a szívem erre a mondatra. Mit nem adtam volna azért, hogy most otthon lehessek. Mintha valami rossz álom lenne az egész, valami ködös, nyomasztó rémálom. Alex valószínűleg leolvasta az arcomról a hangulatváltozásom, mert elsötétült az arca és összeszorította az öklét.

– Ezzel nem érsz el semmit. Ilyen könnyen nem úszod meg. Eszem ágában nincs elengedni téged pár megható könnycsepp miatt.

Közben a monstrum bambán birizgálni kezdte kifinomult atléta trikóját, majd halkan felsóhajtott. Alex ránézett.

– Igazad van Kapa. Megint túlzásba viszem. Barbara ezt ügyesebben csinálja. Valahogy jobban összefoglalja a lényeget, mint én. Na, mindegy – legyintett Alex. – Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval drágám. Mivel szerencsésen megismerkedtünk, neked már köztünk a helyed. A mi kis családunkkal. Segíteni fogsz nekünk, aztán ha elköpted végre, amit tudni akarunk, mehetsz valamelyik barátomhoz ledolgozni a kis bakid árát.  Egy ilyen kis virágszálért sokat fizetnek ám.

– Keresni fognak – vágtam rá. – Dolly biztosan a rendőrség felé tart már, maguk pedig hamarosan a rácsot zörgetik majd valamelyik fogdában.

Blöfföltem. Hogy Dolly a rendőrségre megy-e, vagy épp hazafelé tartanak Angliába, az kétséges volt. Végül is semmi nyom nem fog arra utalni, hogy bajban vagyok. George örül majd, hogy Dolly megkerült és megkönnyebbülten ülnek fel majd a gépre. Néha még esetleg próbál majd felhívni, de aztán feladja. Nem tűnt rózsásnak a helyzetem.

– Hiába próbálkozol. Ha Dolly a rendőrségre ment volna, már rég itt lennének. Reggel hat óra van és több, mint egy napja tűnt el. Mondj le róla. A te Dollyd már boldogan éli az életét, és próbálja ezt a kis kalandot minél gyorsabban elfelejteni.

Magabiztos mosoly terült el fogvatartóm arcán, a két felső szemfoga, mint valami ragadozónak, úgy villant ki.

Kintről újabb cipőkopogást hallottam, majd az ajtóban a vörös hajú nő jelent meg. Dühösen nézett rám, majd Alexre.

– Mi tart ennyi ideig? Indulnunk kell, siessünk. Ragasszátok vissza a száját.

Kapa lomhán bólintott egyet, Alex pedig sajnálkozva nézett rám.

– Hát tündérkém, akkor eddig tartott a barátkozásunk. Te most itt maradsz még egy darabig. Remélem nem teszel semmi butaságot. Kapa nagyon zabos tud lenni, ha valakit engedetlenségen kap.  Tudod, ő Barbara öcsikéje. Kapa ölni tudna a nővéréért. És ezt veheted szó szerint – nevetett fel saját viccén.

– Másra úgy se képes a kutyátok.

A nő idegesen felhorkantott.

– Fogd be. Kapa gyerünk már!– fordult türelmetlenül a hegyomlás felé, aki szó nélkül odalépett hozzám, és egyetlen mozdulattal visszaragasztotta az arcomra a ragacsot. Alig kaptam levegőt, az egyik orrlyukamat félig eltakarta a tapasz. Elkapott a pánik, attól féltem, megfulladok. Rázni kezdtem a fejem és ordítani próbáltam, de csak tompa nyüszítést sikerült magamból kierőltetnem. Alex közelebb lépett, és megigazította a ragasztót. Lassan végigsimította az arcom, majd hátat fordított és kiment. A nő szinte rám se nézett, megigazította kosztümjét, intett Kapának, aki érdektelen arccal követte. Becsapódott az ajtó, kétszer ráfordították a zárat, és ismét ott maradtam a sötétben.

Pár perc múlva kinyílt az ajtó és az előbb látott vörös nő állt ott, tetőtől talpig fehérbe öltözve. Hatalmas feltupírozott haja úgy állt, mintha épp a fodrászszalonból lépett volna ki.

– Helló. Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, van egy perce? Fontos lenne…

A nő felvonta szépen ívelt szemöldökét.

– Mit akar?

– Maga itt lakik ugye? Nem látott valami szokatlant mostanában?

– Mire gondol?

– Tudja, keresek valakit. Egy idősebb hölgyet. És azt hiszem valahova ide hozták. Úgy értem…szóval biztos furcsán hangzik, de nem hallott mostanában sírást vagy kiabálást valahonnan?

A nő átható tekintettel mért végig, majd lassan azt mondta.

– De hallottam.

Annyira nem számítottam erre a válaszra, hogy a döbbenettől hirtelen megszólalni sem tudtam. Kellett pár másodperc, míg végre észhez tértem.

– Elmondaná kérem, mit hallott? És mikor?

– Persze. Tegnap este egy női hangot hallottam, ahogy kiabál és sír. Már majdnem elindultam, hogy megnézzem mi a baj, amikor hirtelen csönd lett. Csak nem elrabolták? – tágult ki a nő szeme.

– Nem tudja pontosan merről jött a hang? – próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést, nem szívesen avattam volna be a részletekbe.

– Hát, pontosan nem, de nagyjából azért be lehet lőni. Nem sok ház van már errefelé, és ilyen sötétben nehéz is lenne megtalálni, több irányba ágazik el az utca, de csak az egyik ágában vannak még lakóházak. Annyit esetleg tudok segíteni, hogy lerajzolom, merre menjen.

– Nagyon kedves, köszönöm!

Gondolni sem mertem arra a lehetőségre, hogy nem egy házból, hanem az erdőből jöttek a hangok. Ha Dollyt ott hagyták a sűrű növényzet közt, én biztosan nem találom meg éjjel.

Kitárta az ajtót, és én bementem. A ház elég egyszerű volt, egy étkezőbe léptem be, ahonnan egy kis nappali nyílt. Megálltam az ebédlőben, egy hosszúkás fa asztal mellett. A helység végében egy apró kis főzőfülke volt, kosz és por borította a konyhabútort, a polcok pedig üresen tátongtak.

– Jöjjön csak – tessékelt be – Ne haragudjon, nem túl barátságos a ház, tudja nem itt lakom.

– Ugyan – legyintettem.

A nő becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot a zárra, majd hatalmas tűsarkain a főzőfülke felé tipegett.

– Üljön le. Kér egy kávét? Instant ugyan, de azért nem olyan rossz.

– Nem köszönöm. Inkább legyen szívesen lerajzolni, merre menjek… tudja, sietnem kéne.

– Hát persze – mondta a nő, majd halványan elmosolyodott. – Azonnal jövök.

Percek óta vártam, és kezdtem türelmetlen lenni. Mi a fene tart eddig? Fölálltam és benéztem a nappaliba. Egy fehér ajtó nyílt a helységből, a nő biztosan oda ment be papírért. Közelebb mentem, és valami gyors duruzsolást hallottam. A nő nem volt egyedül, valószínűleg épp kikap a társától, amiért engem beengedett. Gyorsan megigazítottam a hajam, egy zsebkendővel megtöröltem a kisírt szemem, hátha lendít valamit a helyzeten és visszaültem az ebédlőbe. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és a nő jött ki.

– Jöjjön be… hogy is hívják, kedvesem?

– Lili vagyok.

– Jöjjön be Lili, elmagyarázom, merre menjen. Van egy kis térképem.

Felpattantam, és beléptem én is a nő után a szobába. Két férfi állt egy asztalnál. Az egyik hatalmas volt, mint valami hegyomlás, valami ízléstelen lyukacsos pólóban, mellette pedig egy kisebb termetű, vékonyabb. Ismerősnek tűnt, de hirtelen nem ugrott be, hol láthattam. A nő becsukta mögöttem az ajtót.

Újból az alacsonyabb férfira néztem, és egyszeriben bevillant. Csak egyszer találkoztunk. George-dzsal voltunk akkor, és a csomag port akartuk visszavinni.

Alex állt a szobában.