10.rész

– Szerintem koptassuk le a dílert, és felejtsük el a rendőrséget – bólintottam határozottan.

– Ez a beszéd, kislány!– tapsikolt örömében Dolly.

George egy darabig méregetett, majd lemondó sóhajjal közölte.

– Akkor akár indulhatunk is a szállodába.

– Gyerekek, nekem még van egy kis elintéznivalóm, de ti csak menjetek. Majd ott találkozunk.

George kissé feszülten túrt bele a hajába, majd erőltetett nyugalommal kérdezte:

– Nagyi. Milyen elintéznivalód van pont ilyenkor?

– Jaj, drágám, egy kis meglepetés csak! – trillázta.

– Nem szeretem a meglepetéseidet. Mondd meg, vagy nem mehetsz sehova.

Dolly lebiggyesztette a száját, majd bánatosan hüppögte:

– Nem bízol bennem. Pedig én csak nektek akarok örömet okozni. De hát úgy tűnik, Dolly nagyi szeretetére már nincs szükség…

Bambi, az édes és ártatlan őzike lófütty volt ahhoz képest, amit Dolly alakított. És úgy tűnt, teljes tudatában van színészi tehetségének, ugyanis George-ot azonnal megfőzte.

– Ugyan már – morogta. – Na jó. Akkor Lilivel elmegyünk összepakolni, veled pedig itt találkozunk.

– Édesem… inkább majd ott találkozunk, a szálloda előtt, jó?

Dolly bűbájosan mosolygott, a csatát ugyanis egyértelműen megnyerte.

Már az autóban ültünk, George épp a frissen bérelt kocsi navigációjával hadakozott. Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem.

– George, te nem félsz, hogy Dolly épp Alexhez tart, hogy jól megmossa a fejét?

George csodálkozva tekintett rám.

– Mért mosná meg Alex haját a nagyim?

– Úgy értem… mindegy. Ez csak egy mondás. Szóval biztos, hogy csak valami meglepetést akar nekünk okozni? Mi van, ha hozzá megy?

– Nekem is megfordult fejemben, de szerintem nem mer kockáztatni. Ne aggódj Lili, valószínűleg csak valami finomságot akar csak nekünk venni. Tudod, még mindig imádja a gondomat viselni.

Oké – vontam meg a vállam.

George gázt adott, és elindult. Vártam, hogy legalább az indulási sebességet végre elhagyjuk, de nem igazán sikerült. Egy dögös, ötszáz lóerős autó volt alattunk, amivel az én jamesbondom képes volt nagyjából ötvenes tempóval haladni. Azt is fütyörészve.

– Átvegyem? – kérdeztem reménykedve.

– Nem, köszönöm, boldogulok.

– Biztos? Csak mert itt hetven a megengedett sebesség.

– Ezeken a köveken nem lehet száguldozni, mert rögtön szétmegy a szászpensön. A kátyák pedig itt roppant mélyek.
– Kátyák? Mi van?
– Olyan kisebb árkok. Gödrök. Kutyuk.

– A kátyúk roppant mélyek? – nevettem. – Mi máshogy szoktunk fogalmazni.

Lassan bár, de megérkeztünk a szállodához. Rá sem néztünk a recepciós hölgyre, elhúztunk előtte. Úgy tűnt, nincs probléma, a nő épp csak ránk pillantott, majd sürgős telefonálásba kezdett. Amikor felértünk a lakosztályokhoz, George a kulcskártyájával benyitott, és előre engedett.

– Segítsek pakolni?

– Köszönöm, de nem szükséges. Inkább helyezd magad kényelembe, azonnal összepakolok.

– Nem fárasztó ennyire udvariasnak lenni?

Kezdett bosszantani George távolságtartása.

– Udvariasnak lenni természetes. Nem lehet fárasztó.

– De nem lenne egyszerűbb azt mondani, oké, Lili, pakoljunk együtt. Csak úgy lazán.

– Nem kérhetem, hogy zoknimat, borotvámat tapogasd. Az nem lenne… illendő.

– Értem. És mi van az ingeiddel? Azokat megfoghatom?

– Nem. Az ingeim is tabu.

– Oké. Akkor mit lehet nekem is megfognom?

George elvigyorodott.

– Azt nem illendő kimondani.

Bingó. Elvörösödtem, átmentem a minibárhoz, hogy mérgemben leigyam magam. De hiába készültem, összesen két ásványvíz, egy üveg tonik és valami gyanús eredetű barna ital várakozott ott. Becsaptam az ajtaját, és visszaduzzogtam magam George-hoz. Éppen az utolsó fiók tartalmát rakta el, amikor leültem a kanapéra. Rám nézett, a tekintetében újra megvillant a nevetés. Az előbbi csúfos vereség okán úgy döntöttem, csöndben leszek. A hosszadalmas pakolás és hajtogatást követően megállt az ajtóban és rám nézett.

– Mehetünk, darling?

Meg tudtam volna fojtani.

Szó nélkül mentünk le a recepciós pulthoz. George elővette a kulcskártyát, és megvártuk, míg az előttünk álló hölgy elpanaszolja, hogy a reggeli tojásrántottája száraz és sótlan volt, a takarítónő pedig hanyag. Éppen mi következtünk volna, amikor gyors mozgásra lettem figyelmes.

– George! – suttogtam, majd a fejemmel a két rendőr felé böktem, akik épp felénk tartottak.

Igazából azt vártam, hogy krimibe illő módon kapja el a csuklóm, és száguldjunk kifelé, ehelyett George laza eleganciával a pultra dobta a kártyáját, felvette a bőröndjét, és mérsékelt tempóval megindult kifelé, maga után húzva engem. Gyorsan hátranéztem, még láttam, ahogy a két rendőr összenéz, és kiabálni kezdenek.

– Uram! Álljon meg, kérem!

George hátra sem nézve, hatalmas léptekkel haladt a kapu felé, bőröndjének görgői pattogva próbálták tartani az iramot, velem együtt.

Szinte már éreztem a bőrömön, ahogy a rendőrök elkapják a karom, úgyhogy gyorsan megszaporáztam a lépteim, és siettem George után. És bár semmi rosszat nem követtem el, igazán nem örültem volna, ha kiderül, mit tartalmaz a táskám. Ugyanis akkor jutott csak eszembe, hogy a csomag nálam maradt. Ettől a gondolattól aztán végképp kivert a víz, egy pillanat alatt megelőztem George-ot, és beléptem a forgóajtóba. Ahogy kiértünk az utcára, igyekeztünk visszaváltani normál tempóra. Hátranéztem, épp a forgóajtót próbálták megtolni kis barátaink, mikor dudálásra lettünk figyelmesek. Egy hatalmas fekete Volvo állt meg előttünk, a járda mellett, és a sofőrje őrült mód nyomta a dudát. Az ablaküveg sötétített volt, így nem láttuk, ki ül benne, de gyanítottam, hogy Alex jött utánunk. Dönthettünk. Vagy beugrunk a maffiózó kocsijába, és imádkozunk, hogy élve megússzuk, vagy tovább sietünk, hátha a rendőrség kap el. George-dzsal egymásra néztünk, és egyszerre kezdtünk futni a sötét autóhoz. Odaértünk, felrántottuk az ajtót, George behajította a bőröndöt és beugrottunk mi is. A sofőrülésről Dolly kacagott ránk.