8.rész

Furcsák ezek az álmok. Az ember nem kérdez, nem csodálkozik, csak úgy egyszerűen belepottyan a helyzetbe és elfogadja, ami ott van.

Mint ahogy én is a sivár és havas környéket. Egy-egy kisebb domb vagy bucka törte meg csupán a hófehér vakító végtelenséget, mint valami sivatag, amit véletlenül fehérre pingáltak. Csak gyalogoltam a hidegben, és egyre jobban fáztam. Valami meleg és száraz helyre akartam jutni, minél előbb. Magányosnak és fáradtnak éreztem magam, emberekre, hangokra, beszédre vágytam, de csak a cipőm csikordult a puha hóban. Az ég olyan világos volt, hogy szinte egybeolvadt a táj fehérségével, csillogó és tiszta volt, mintha ezernyi apró kristály csillogna a levegőben és a földön.

Egyszer csak valahonnan kacagás, gurgulázó jókedv áradt felém, amikor megláttam az apró pontot, ami felém haladt. Megszaporáztam a lépteim, alig vártam, hogy végre odaérjek a hang forrásához. Egyre közelebbről hallottam a nevetést, és lassan kivettem a körvonalakból egy női alakot. Dolly volt. Bő fehér ruhában, szőke haja vastag loknikban repdesett az arca körül, amit pirosra csípett a hideg. Mezítláb jött, lakkozott körmei, mint egy-egy apró vércsepp, vöröslöttek a rideg fehérben. Siettem Dolly felé, és közben hevesen magyaráztam, hogy vigyázzon, mert meg fog fagyni a lába. Mondott valamit, de nem értettem. Elkezdtem futni, attól féltem, hogy egy-két perc, és megfagy, de amikor már elég közel voltam, megértettem mit mond.

– Ne félj, drágám, ez nem hó! Ez nem hó!

Megdermedtem, egyszerűen nem értettem miért mondja. Lenéztem a lábam elé, lehajoltam, és megfogtam egy adag havat. Furcsa mód nem éreztem a hidegét, és ahogy szétnyitottam az újam, homokként peregtek ki a szemek, majd kavarogni kezdtek a levegőben. Dolly még hangosabban nevetett és újra azt kiabálta:

– Ez nem hó! Ez nem hó! Ez nem hó!

Felébredtem. De hiába tűnt el a fehérség és a kacagás, a kántálás megmaradt. Leugrottam a kanapéról, és ahogy siettem a hang felé, menetközben megböktem a halkan hortyogó George-ot. Hirtelen felült, és körülnézett. Szerintem fogalma nem volt róla, hol van.

– George. Ébredjen. Valami történik, jöjjön!

A nemhó! nemhó!még mindig hangos volt, és a konyhából jött. Kisiettünk, majd döbbenten álltunk meg az ajtóban.

Az asztalon kinyitva pihent a drogos zacskó, szája tátva, és vékony csíkban folyt ki a tartalma. A konyhában minden összetörve és felborogatva, vizes szalvétagombócok a plafonon, a lámpáról csöpögött valami gyanús eredetű folyadék, a székek pedig többnyire felfordítva, lábbal felfelé. És Dolly… Dolly kacagva szaladgált az asztal körül hálóingben, kibontott, lobogó hajjal, mint valami félőrült szellem, és kiabálta, hogy nemhó. Ránéztem George-ra, aki megkövült arccal, kigúvadt tekintettel bámulta a drága mamát, aki immáron a mosogatógép tetejére próbált felmászni.

George odaugrott, hogy leszedje, amitől még hangosabb vihogásba kezdett.

– A megmentőm! Hihihi! Ó maga egy igaz úr! Huhh! Sajnálom, de vissza kell mennem, ott látom az estélyi ruhám! Ne! Kérem!

Én eközben fogtam a zacskót, és a kezemmel söpörtem vissza az asztalról port, hogy nagyjából lássam, mennyit tett magáévá Dolly. Valószínűleg nem sokat, viszont a földre szóródott anyag átnedvesedett a plafonról lecsöpögő folyadéktól, így aztán guszta ragacsként nehéz lett volna visszasöpörni a zacskóba. És bár Dollynak nem kell majd nagy valószínűség szerint a detoxikálóban kikötnie, ha vissza akarjuk vinni a vihogtatót, ki kell pótolnunk majd valamivel.

George segélykérőn nézett rám.

– Lili, csinálna nekem kávét, nagyinak pedig adna egy nagy pohár vizet?

– Persze – mondtam, majd gyorsan elfordultam, nehogy meglássa a fene nagy empátiát az arcomon.

Közben két pohár repült kis ívben a padlóra, amitől George halk és elegáns káromkodásba kezdett, sőt, azokhoz képest, amiket én szoktam mondani, ez inkább csak tényközlés volt. Miközben pedig egy kézzel tartotta a hadakozó nagymamáját, a másik kezével próbálta visszatolni a terítőt az asztalra, hátranézett, majd elegánsan közölte.

– Holnap összeverem Alexet.

– Feltétlenül. Maga szerint meddig tart a hatás?

George nagy nehezen leültette a folyamatosan nevetgélő és kurjongató nagyit, én pedig nekiláttam óvatosan felcsipegetni az üvegszilánkokat.

– Fogalmam sincs. Én eddig csak füves cigit ismertem, ez valami nagyon durva.

Elnézve Dolly szemét, hosszú éjszakának néztünk elébe. Sok-sok könyörgés, rábeszélés, nevetés, zsarolás és veszekedés után Dollyba diktáltunk pár pohár vizet, hátha hígítunk valamit a helyzeten. A következő pár óra Dolly megfékezésével telt, időnként valamelyik bútorról kellett leszedni, vagy a különböző önmagára és ránk is veszélyes tárgyakat koboztuk el.

Olyan hajnali öt óra körül Dolly feje az asztalon koppant, mi pedig felsóhajtottunk. Túlélte, nem kapott rohamot, és a szíve sem mondta fel a szolgálatot. George becipelte a hálószobába, én pedig nekiálltam eltakarítani a romokat. Mikor visszaért, épp a partvis nyelével próbáltam a galacsinokat lekotorni a plafonról.

– Azt hiszem, itt az ideje tegeződnünk, Lili. Soha senkivel nem szedtem még drogot a földről, hálóruhában – biccentett elismerően.

Végignéztem George-on, igazán meggyőző volt a huncut ördögös bokszeralsója, a térdig felhúzott zoknival. Szinte én is együtt kuncogtam volna az ördögökkel. Szinte.

– Én is úgy érzem, hogy mélyült a kapcsolatunk.– bólintottam egyetértőn. – És most menjünk aludni. A mamának köszönhetően holnap komoly feladatunk lesz.

George visszanyelt egy ásítást, majd bólintott, hogy menjünk. Nagyjából tíz perc múlva már mindhárman aludtunk.

***

Irtózatos éneklésre ébredtem. Párnát szorítottam a fejemre, hátha használ, de a hamis hangok még így is eljutottak a fülembe. Egyébként is rosszul viselem a reggeleket, de a pár órás alvás és Dolly ámokfutása után ez kicsit sok volt.

Kimásztam az ágyból, és kitapogatóztam a konyhába. Az asztalnál ott ült George, épp a kávéját kortyolgatva, mosolyogva hallgatta az áriázó Dollyt. Mindketten rám néztek, mikor kiértem, majd Dolly jókedvűen csiripelni kezdett.

– Szép jó reggelt drága virágom! Jól aludtál?

Nem akartam hinni a fülemnek.

– Nem, nem aludtam jól. Hát te?

– Kiválóan csillagom! Tudod, a fiatalság titka a hosszú és pihentető alvás.

Visszafordult és dudorászott tovább.

Leültem George mellé, akit láthatólag kifejezetten mulattatott a párbeszéd.

– Semmire nem emlékszik? – súgtam George-nak.

– Nem. Megvártalak, Egy nő valahogy mindig jobban tudja közölni a rossz híreket.

– Jesszus. Nem kellett volna megvárnod.

Valószínűleg hatalmas dráma és sírás lesz, ha elmeséljük az éjszaka történteket, jobb lett volna kimaradni belőle.

– Na, jó – sóhajtottam –, essünk túl rajta.

George hálás tekintettel öntött nekem egy bögre kávét, gondolom, ez azt akarta jelenteni, hogy kezdjem én. Beszari – gondoltam, és odafordultam Dollyhoz.

– Tudod az éjszaka nem volt ám olyan pihentető. Nem emlékszel semmire?

Dolly letett egy tál péksüteményt az asztalra, majd rám nézett.

– Mire kéne emlékeznem?

Felálltam és elővettem az éjjel eldugott fehér poros zacskót.

 – Hát erre! – mondtam, majd meglengettem az orra előtt.

– Édesem, de hát mit csinálsz te azzal? És mért van kiszakítva? Drágáim, mi a csodát műveltetek ti itt éjjel?

– Nagyi, ezt te művelted éjjel. Itt találtunk a konyhában, szétszedted a berendezést, kiabáltál, és ebből is hiányzott – bökött a zacskó felé George.

Dolly elsápadt és sűrű pihegésbe kezdett.

– Mi? Hogy én? Jaj a szívem! Le kell ülnöm!

George-dzsal egymásra néztünk, hirtelen egyikünk sem tudta, vajon ez csak a szokásos, vagy esetleg hamarosan újra kell majd élesztenünk.

– Nagyi, ne aggódj, semmi baj. Csak egy kicsit… khm… jól érezted magad, nem nagy ügy – próbálta George menteni a menthetőt.

– Igaza van George-nak, nem nagy ügy. Biztosan az anyag miatt nem emlékszel semmire. Jól vagy? – kérdeztem gyanakodva. Dolly ugyanis furcsa mód, egészen hirtelen lenyugodott, majd összeráncolt homlokkal közölte.

– Igen. Tényleg becuccoltam.

Összeszorította a száját, ledobta a kötényét a székre, majd elviharzott.

Döbbenten néztünk utána. Nem is reméltük, hogy megússzuk könnyek és drámai sikolyok nélkül.