K.P.K- Könnyed Pesti Kalandregény

Lebegtem. A víz tetején sodródtam, hagytam, hogy a lusta hullámok a hátukon lendítsenek tovább és tovább. Egyikről a másikra. Fel és le. Ahogy a könnyű kis tollpihék szállnak az égben, könnyedén, játékosan. Buborékok szálltak mellettem, apró pukkanással durrantak ki.

Fény vesz körül. Talán ez már az a fény? Lehet, hogy meg haltam. Sebaj. Jó nekem így, csak ne rángatnának. A buborékok pukkanását valami tompa morgás váltotta fel.

Egyre hangosabbnak hallottam a hangot, és lassan eljutott az agyamig, hogy talán nem haltam meg. Valaki rángat és beszél hozzám. Megint egy pofon. A fájdalom visszarángatott, de a szemem nem bírtam kinyitni.

A pofozkodóst viszont meg tudtam volna ölni. A másik percben éreztem, ahogy a kezemről letépte a ragasztót, én pedig ösztönösen ütöttem. Betalált. Jajgatás, amit nem értek. Újból emeltem a kezem, de az egy erős kéz lefogta.

– Lili!

Ismerős volt a hang, kábán nyitottam ki a szemem. George állt ott.

A francba, már képzelődöm is. Az igazi George-ot akartam, nem valami képzeletbelit.

– Lili. Darling…

Senki más nem tud így darlingozni. George volt, az igazi. Elöntött a boldogság, föl akartam ugrani, de az izmaim már nem engedelmeskedtek.

– Nyugalom, mindjárt kiszabadítalak. Csak maradj csöndben.

Letépte a számról is a ragasztót, fulladozva, rekedtes hangon szólaltam meg.

– Hogy… hogyan találtál meg? Úristen George. De jó, hogy itt vagy!

– Cssss… majd elmondom, most siessünk.

Most az egyszer szót fogadtam, hagytam, hogy leszedje rólam az összes szürke ragacsot. A hónom alá nyúlt, hogy fölállítson, de nem bírtam lábra állni. Menekülni akartam, de nem jött össze. Akár csak egy rémálomban, amikor futnék, de úgy érzem, ólomból van a lábam.

– A lábam! Nem tudok…

George lehajolt, és fölkapott a vállára, úgy lógtam rajta, mint valami rongybaba.

 – Hol van a nagyi?

– Dolly nincs itt! Azt hittem, veled van. Azt mondták Alexék, hogy megszökött, én azt hittem…

George döbbenten letett, én pedig elegáns mozdulattal összecsuklottam.

– Tessék?

– Elment.

– Köszönöm – sóhajtotta égnek emelt tekintettel. – De hol lehet most?

Szótlanul néztem rá a földről, kezdtem hülyén érezni magam, úgyhogy nekiálltam föltápászkodni.

– Na jó. Menjünk innen – mondta, majd újból fölnyalábolt.

Föntről valami zajt hallottam, mintha egy ajtócsapódás lett volna, mindketten megdermedtünk és vártunk.

– Siessünk! – suttogta George, majd lassan elindult velem kifelé.

Legszívesebben sikítoztam volna, annyira féltem. Féltem kimenni a pincéből, talán már ott vár az elmebeteg, aki majd egyetlen csapással intéz el mindkettőnket. Becsuktam a szemem, és imádkoztam. George megindult velem a lépcsőn fölfelé. Lassan ment, olyan lassan, hogy legszívesebben ráordítottam volna, hogy siessen már. Rossz érzésem volt. A lépcső tetején már a terasz volt. Talán ott áll már az egész rohadt banda. Futni akartam. Menekülni és minél előbb eltűnni innen.

– Engedj le, tudok menni – suttogtam.

– Nem, várj még. Gyenge vagy.

– Engedj le!

– Eszem ágában nincs. Maradj csöndben!

Csöndben maradtam. Lassan fölértünk a teraszra, és elhaladtunk a bejárati ajtó előtt. A szívem már úgy dobogott, hogy majdnem elájultam.

– Rosszul vagyok – suttogtam.

– Mi? Lili, most ne! Kérlek!

– Akkor engedj le. Nyomod a gyomrom!

George szitkozódott egy halkat, és lassan letett a lábamra. Csak úgy szaladgáltak a hangyák, de a zsibbadás ellenére megindultam előre. Már a kerítésnél jártunk, George halkan lenyomta a kilincset, és kinyitotta az kaput. Pár lépéssel kint termettünk, hátra sem néztem, úgy szedtem a lábam. Még sem lehettem elég gyors, mert George elkapta a kezem, és húzni kezdett maga után. Ahogy megéreztem az erdő friss illatát, a reménytől, hogy talán megúszom ezt, még hevesebben kalimpált a szívem.

 A fák ágai között foltokban sütött be a nap, az erdő most meleg, smaragdzöld volt, élénk és barátságos. A tegnap esti sötét és a félelmetes árnyak mind elillantak, szinte elképzelhetetlennek tűnt, mennyire féltem itt. Ahogy magunk mögött hagytuk a házat, és meghallottam a madarak vidám hangját, felcsillant némi remény is. A nap tavaszi, könnyű melege lassan fölszárította a párát, és mintha ezzel együtt fölszállt volna az összes borzalom és félelem is.

George felém fordult, és átfutott rajtam a tekintete, a lábamtól a fejem búbjáig.

– Jól vagy? Nem bántottak?

– Nem, semmi bajom. Csak kicsit elfáradtam a nagy semmittevésben – heherésztem, mint akinek meg se kottyant a dolog.

– Mért csináltad ezt? Szólhattál volna, hogy mire készülsz. Veled jöttem volna.

– Arra gondoltam, így a legegyszerűbb. Elegem volt a tervekből, és a sok beszédből. És… nem akartam, hogy olyat láss, amit esetleg rosszul viselnél.

George meglepődve nézett rám, majd elmosolyodott.

– Engem akartál megvédeni?

– Hát… valami olyasmi.

Mosolyogva megrázta a fejét.

– Nem ismered nagyit. Soha nem jön ki semmiből rosszul. Bár fogalmam sincs, hogy csinálja.

 – Értem. Akkor tehát potyára kockáztattam az életem. Jó tudni – motyogtam.

George megállt és mosolyogva rákoppintott az orromra.

– Nem potya. Te lenni hatalmas szív!

– Ne kezd el megint! – nevettem el magam. – Hogy találtál meg?

– Nehezen. De amikor megláttam, hogy nem vagy otthon, rögtön tudtam, hogy ide jöttél. Találtam egy autót is, ami még meleg volt. Pár órás bolyongás után megtaláltam az egyetlen házat, amiből fény szűrődött ki. Mellesleg, már amikor BB megemlítette Csillebércet, láttam az arcodon, hogy ezen jár az agyad. Hunyorítasz és rágod a szád olyankor – mosolygott.

Nem tudtam mit mondani. George úgy kezdte nézni a szám, hogy teljesen zavarba jöttem. Közel hajolt, éreztem az illatát, és átfutott az agyamon, hogy milyen szép is lenne, ha esetleg én is frissen és illatosan állhatnék itt, nem pedig kócosan és két napos ruhában, de hát ugye mindent nem akarhat az ember. Kezdett elgyengülni a lábam, de ezúttal nem a pincében töltött órák miatt. Becsuktam a szemem és vártam. Gyanúsan sokáig. Mivel az égvilágon semmi nem történt, kinyitottam a szemem. George vigyorogva nézett.

Egy perc alatt végigfutott rajtam a düh.

– Most mit vigyorogsz? Csak becsuktam a szemem, mert elfáradtam!

– Igen? Mert én úgy láttam, csücsörítesz.

– Rosszul láttad.

 Nevetni kezdett.

– Ugyan darling, valld be, hogy csókot vártál.

Valami zörgést hallottam, hátrakaptam a fejem.

– Jézusom George, fuss!

Kapa jelent meg, rezzenéstelen arccal és öles léptekkel került egyre közelebb hozzánk. George elkapta a csuklóm és úgy húzott, hogy majd kiszakadt a karom. A félelem jót tett a zsibbadt lábaimnak, mintha kicseréltek volna, úgy rohantam. Kapa nem kiabált utánunk, egy hang nem hagyta el a torkát, ijesztő volt, ahogy kifejezéstelen tekintettel menetelt. Monoton zihálását egyre közelebbről hallottuk. Elértük a hosszú lépcsősort, ami a szűk erdei utcából vezetett ki. Őrült tempóban rohantunk egymás után. George maga elé lökött, szinte repültünk fölfelé, kettesével szedve a keskeny kis fokokat. Elvétettem az egyik ugrást, és térdre estem.

– Gyerünk Lili, futás!

George felkapott a lépcsőről és lábra állított. Fájt mindenem és azt éreztem, kiszakad a tüdőm. Csak rohantunk fölfele, nagyjából a lépcsősor közepén lehettünk, mikor rázkódni kezdett a korlát. Hátranéztem, Kapa odaért a lépcsősorhoz, és megindult fölfelé, a korlátba kapaszkodva. Szúrni kezdett az oldalam, és pár perc múlva már annyira fájt, hogy hangosan jajgattam. George félretolt, hogy ő kerüljön elém, és elkezdett húzni fölfelé. Tisztán hallottam Kapa szuszogását. Szinte éreztem, ahogy elkapja a bokám, és húzni kezd lefele.

Felnéztem, már csak pár fok volt. George fölért, és nagyot rántott rajtam.

– Gyerünk a kocsihoz! – kiáltotta, és a közelben várakozó autóra mutatott.

– Várj, itt van Bogié, nem hagyhatjuk itt!

– Majd visszajövünk érte, hagyd a fenébe!

 Semmi mást nem láttam már, csak a kocsit. Ész nélkül futottunk át az úton, amikor a semmiből egy fekete terepjáró bukkant föl, majdnem elgázolva minket. Az autó csikorgó kerekekkel fékezett le az orrunk előtt. Barbara és Alex meglepődve bámult ránk. George elrántott és tovább rohantunk, míg el nem értük a kocsit. Kapa közben fölért a lépcsőn és mint egy veszett kutya, morogva indult meg felénk.

Beugrottunk és George már indított is. A fekete terepjáró megindult felénk, hatalmas sebességgel.

Az előbbi adrenalin löket nélkül elég gyorsan leeresztettem, és az izgalom helyét lassan átvette a kétségbeesés és a fáradtság. Ez már közel sem tűnt kalandosnak és viccesnek. Fáztam, éhes voltam, a karom és a lábam pedig már egyre jobban fájt.

Fentről beszélgetést hallottam, majd hirtelen egy ajtócsapódást. Megszűnt minden zaj, és teljes csönd lett. Valószínűleg elmentek valahova, azért is siettette őket a nő. Már csak az volt a kérdés, vajon a bamba fazon is elment-e, vagy őt itt hagyták nekem. Csak egy valahogy deríthettem ki.

Szétfeszítettem a lábam, amennyire csak a ragasztó engedte, és lassan székestül megpróbáltam felemelni magam. Mivel hosszú órák óta ültem összekötözve, az izmaim nem engedelmeskedtek. Újból megpróbáltam. Előredőltem, és combból próbáltam jobban kinyomni magam. Végre megemeltem a széket, amit hangos puffanással engedtem vissza a kőre. Egész jó volt. Újból előredőltem, és lassan kinyomtam magam, majd vissza. Még nagyobb csattanás. Újra és újra hozzácsaptam a széket a kőnek, de semmi nem történt. Ha Kapa itt van, és nem jön le a zajra, az csak azt jelentheti, hogy nem számít, amit csinálok. Mert közel s távol egyetlen lélek nincs, aki meghallhatná a csapkodásom. Abbahagytam, és próbáltam valami jobbat kitalálni.

Lassan az időérzékem kezdett cserbenhagyni, már azt sem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el azóta, hogy Alexék elmentek. Kezdtem szomjas is lenni, és ami aggasztó volt, hogy egyre többször jutott eszembe egy nagy pohár hideg víz. A szám lassan teljesen kiszáradt és már nyálam sem volt, úgy éreztem, mintha a számba valami smirglipapír lett volna. Eszembe jutott, hogy talán ha megpróbálhatnék sírni, az elég nedvesség lenne, ha a könnycseppek eljutnának a számig. De hiába sajnáltattam magam, és hiába képzeltem el, hogy többé a büdös életben nem talál meg senki, nem jöttek a könnyek. Kizárt volt, hogy napokig hagyjanak víz nélkül, hiszen azt mondták terveik vannak velem. De mi van, ha meggondolják magukat? A vörös nő elég kegyetlennek tűnt, még az is lehet, menet közben inkább úgy döntenek, ez a legegyszerűbb módja, hogy ne derüljön ki semmi.

Úgy döntöttem, próbálom hasznosan tölteni a következő órákat, és szépen lassan elkezdtem lazítani a kezemen lévő kötést. De hiába feszítettem szét a csuklóm, csak még jobban vágott a ragasztószalag. A lábammal próbálkoztam, a nadrágom legalább vastag volt, nem fájt annyira a bokám, ha megmozdítottam. Hosszú percekig feszegettem, de olyan erősen voltam összekötözve, hogy szinte semmit nem ért a szabadulási kísérletem.

Lassan eltűnt az ajtó melletti résből a nappali fény, valószínűleg este kilenc körül lehetett. Még mindig semmi hangot nem hallottam kintről. Rosszul voltam a gondolattól, hogy egész éjjel itt kell rostokolnom. Senki nem jött értem, se Dolly, se a rendőrség. Életemben először olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha. George és Dolly valószínűleg már útban vannak hazafelé, és BB sem tud arról, hogy eltűntem. Egyre álmosabb és fáradtabb voltam, de a lassan állandósuló fájdalomtól csak nehezen tudtam bóbiskolni. Hosszú volt az éjszaka, és akárhányszor elaludtam, mindig valami szörnyű rémálomra ébredtem, amitől csak még jobban kiszáradt a szám, és még jobban kívántam a folyadékot.

Lassan megjelent az apró fény a vasajtó mellől, hajnalodott. Ismét reménykedni kezdtem, már azt se bántam, ha Kapa jön vissza, csak jöjjön valaki, akinek szólhatok, hogy adjon vizet. Már másra sem tudtam gondolni. Talán Kapa végig itt volt. Talán most ébred fel és a homár agyával megfeledkezett rólam. Fölemeltem a fejem, összeszorítottam a fogam, és úgy döntöttem, azért sem halok itt meg. Megpróbáltam összeszedni minden erőmet és újból megpróbálkoztam a székkel való zajkeltéssel. Jóval nehezebb volt, mint amikor először próbálkoztam, a lábam már alig éreztem, és gyengének éreztem magam. Előredőltem, és lassan megemeltem a széket. Alig éreztem a lábam, de tudtam, hogy ha nem próbálkozom újra, lehet, hogy nem lesz több lehetőségem rá. A fejem egyre jobban fájt, tudtam, hogy ez a kiszáradás egyik jele. Hátranéztem, mögöttem lábasok és fazekak hevertek egymásba pakolva. Székestül hátratoltam magam, csak lassan, nehogy felboruljak, aztán előredőltem, megemeltem magam és szék hátsó lábaival löktem egyet a lábasokon. Hatalmas csattanással eldőltek, és szanaszét borultak. Sírni tudtam volna a fájdalomtól, mindenem sajgott.

Egyszer csak kattant a zár és valaki feltépte az ajtót. A hirtelen támadt erős fénytől szinte megvakultam, nem láttam semmit. Viszont a hatalmas pofont azonnal megéreztem, ami lerepült nekem.

 A könnyem is kicsordult, akkorát kaptam. Újból rám tört a harci hév, felemelkedtem székestül, és egy nagy lendülettel belefejeltem az óriás hasába.

Úgy pattantam le, hogy öröm volt látni. Székestül estem hátra, és elvágódtam a földön. Kapa fölém hajolt, és a változatosság kedvéért most a másik lábamba kaptam a szúrást. Pár másodperc múlva már rutinból vesztettem el az eszméletem. Az utolsó, amit még éreztem, ahogy egyetlen mozdulattal felkapott, és székestül visszahelyezett a kőre. Aztán megszűnt minden.

 

Egy perc alatt felmértem a helyzetet. Két férfi és egy nálam jóval magasabb és nagyobb darab nő. Az esélyeim a nullával voltak egyelőek. Pánikszerűen megfordultam, hogy kirohanjak az ajtón, amikor a nő elém állt, és felkacagott.

Megpróbáltam félretolni, de elkapta a karom. Ránéztem a kezemre, a nő vérvörös körmei belevájtak a csuklómba, de mire megmozdultam volna, egy apró szúrást éreztem a combomban. Hátra kaptam a fejem, az óriás állt mögöttem, furcsa féloldalas vigyorral az arcán, kezében egy injekciós tű.

Tompa zúgás töltötte be az agyam, és forogni a világ. Éreztem, ahogy elgyengül a lábam, még hallottam valami hangot a háttérből, majd egyszer csak elsötétült mindent, és összecsuklottam.

 

***

 

Egy hideg és sötét helyen tértem magamhoz, és az első, ami eljutott az agyamig, hogy a nyakam iszonyúan fáj. A következő pedig az volt, hogy egy székhez vagyok kötözve. Émelyegni kezdtem, és bár fogalmam sem volt, mivel vágtak így taccsra, a rám törő hányingert a combomba fecskendezett anyagnak tudtam be. Egy szürke ragasztószalaggal kötötték össze a kezem és a lábam, a testem pedig olyan szorosan rögzítették a székhez, hogy minden egyes levegővétel komoly küzdelmet okozott. A számon is hatalmas ragacs volt. Érdekes, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz levegőt venni az orromon, ha a szám be van ragasztva. Végigfutott az agyamon, hogy ezt vajon milyen szavakkal, jelzőkkel írnám le, és vajon eszembe fog-e jutni az érzés, ha majd végre vége lesz rémálomnak. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy én vagyok a jók oldalán, és még se győzzek.

Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, lassan kirajzolódott egy hosszú, téglalap alakú pince, aminek épp a közepén foglaltam helyet. Igazán megtisztelő volt.

Körülöttem csupa teljesen logikus tárgy volt, nagyjából minden, amit az ember egy pincébe bepakol. Műanyag asztal székekkel, kerti eszközök, egy halom poros virágosláda, polcok dugig pakolva lommal, és egy hatalmas öreg hűtő. Rég nem használhatták, mert a hűtő és a fal között vastag pókháló lengedezett, jókora pókkal a közepén.

Ahogy végigpásztáztam a tárgyakat, arra jutottam, hogy számtalan olyan dolog van itt, amivel levághatnám a ragasztót a kezemről. Viszont a penge éles agyammal arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy ezt megtegyem, minimum egy szabad kezemnek kéne lenni. Megpróbáltam odébb ugrálni székestül, de egy-két szánalmas próbálkozást követően feladtam. Nem ricsajozhatok, ha meghallják, valószínűleg a másik lábamba is kapok egy koktélt.

Be kellett látnom, hogy bizony csúfos kudarcot vallottam. A tökéletes tervem, miszerint kilopom Dollyt és elszelelünk, sajnos köddé vált. De vajon hol lehet Dolly? Lehet, hogy őt fent a házban tartják fogva? Lehetetlen, hiszen más szoba nem volt a házban azon kívül, ahol a terminátor és a díler volt.

Egyre dühösebb lettem. Nem létezik, hogy ilyesmi megtörténhet. Én nem vagyok bűnöző, sem alvilági figura. Nincsen bűnös múltam, még apró titkaim sem. Mondhatni bájosan unalmas vagyok. És az unalmas embereket nem kötözik egy székhez a pincébe. Viszont még nincs veszve minden. Ha ki akarnának nyírni, már nem élnék.

Vagy épp a síromat ássák a kertben, hogy élve temessenek el. Emlékszem, mennyire elborzasztott egy filmes jelenet, ahol Uma Thurmant élve ássák el egy fa koporsóban. Akkor arra gondoltam, hogy ennél szörnyűbb csak a vízbe fulladás lehet. Kifejezetten ideges lettem a gondolattól. Talán be kéne biztosítani magam, esetleg dughatnék valami szerszámot a nadrágom szára mögé.

Ha lenne hozzá kezem.

Fogalmam sem volt, mennyi idő lehetett, de az ajtó rése mögött halvány fény jelent meg, gondolom hajnalodott. Több órát ülhettem itt öntudatlanul. Hamarosan George felkel, és bosszúsan állapítja majd meg, hogy leléptem. Ha szerencsém van, pár órán belül leesik neki, hogy nem a boltba mentem. Talán elkezd kerestetni. Sajnos túl sok volt a talán és a ha.

Az agyam kezdett tisztulni, lassan elmúlt az émelygés, viszont cserébe már nem éreztem a lábam. Lassan próbáltam az izmaimat kicsit dolgoztatni, ha esetleg lenne lehetőségem kiszabadulni, legalább ne a szék előtt essek össze.

Hangokat hallottam kintről, majd lépteket. Kulcs zörrent, kinyílt az ajtó és beáradt az erős fény. Életemben nem esett még ilyen jól a reggel. De nem sokáig élvezhettem a nap sugarait, hatalmas árnyékot vetett rám az óriás, akitől a lábon szúrást kaptam. Az arca egyik fele furán lógott, mintha félig béna lenne. Hatalmas termete, tüske haja, óriás lapátkezei és üres tekintete volt. Nem vágytam rá, hogy megismerkedjünk. Mellette Alex állt meg, ugyanabban a kockás zakóban volt, mint amikor ajtót nyitott nekünk, ott a házban. Előkapott egy szövet zsebkendőt és törölgetni kezdte a homlokát. Kopasz halántékáról gyors mozdulatokkal itatta föl a verejtékcseppeket, majd bólintott egyet az óriásnak, aki hozzám lépett, és egyetlen mozdulattal tépte le a számról a ragasztót. Hatalmas levegőt vettem, a mellkasomon a ragasztó majd elrepedt.

Alex közelebb hajolt és beleszagolt a hajamba. A hideg rázott a manustól.

– Micsoda kis tündér – duruzsolta nyájas hangon. A szájából áradó kesernyés szagtól majdnem kidobtam a taccsot. Hogy a fenébe bírt Dolly ezzel az alakkal bármit is kezdeni?

Felegyenesedett, és elégedetten csettintett a nyelvével.

– Emlékszem ám rád. Dolly drága unokájának a kis barátnője vagy. Dolly jó bőr volt, bár nekem kicsit öregecske. De te aranyom… elsőrangú vagy – nevetett föl lelkesen Alex. – Ugye tudod, hogy irtó nagy bakit követtél el ott az ajtóm előtt? És az a futás… mintha a menekülés megoldana valamit. A menekülés csak arra jó, hogy tovább görgesd a problémát. Nem szeretem az ilyet. Látod, így is itt kötöttél ki… a sorsát úgy sem kerüli el senki. Még te sem tündérkém. Akár milyen okosnak hiszed magad.

– Kapja be.

A férfi hátravetette a fejét és gurgulázva nevetett fel.

– Hallod ezt Kapa? A kis barátnőnk úgy tűnik harcias kis nő. Ide figyelj drágám. Elmondok neked most valamit, jól figyelj.

Újból felém hajolt, az undortól elfordítottam a fejem.

– Nem tudom hogy kerülsz ide, de gondolom az öreglány után jöttél. De el kell, hogy mondjam, csúnyán bebuktad. Dolly nincs itt. Az első éjjel eltűnt, és bár épp rá akartam állítani pár jó barátom, hogy visszahozzák, most lemondok erről. Hisz itt vagy nekem te.

Szóval Dolly megint lelépett. Már meg se lepődtem, sportot űzött a szökésből. De legalább már jól van, és ez némiképp enyhített a fene nagy jókedvemen. Magamban gyorsan végigvettem a lehetőségeket, hogy ha Dolly nincs itt, vajon mit akar majd tőlem. A por nem volt nálam, így elképzelni nem tudtam, mit nyer azon, hogy itt vagyok.

– Látom, töröd a buksid, hogy akkor mit akarok. Elmondom neked drágaságom. A zacskót, akarom, amit lenyúltatok. Tudod Dolly-nál nem volt semmi. És addig fogsz itt csücsülni ebben a hideg és dohos pincében víz és étel nélkül, amíg csicseregni nem kezdesz. És hogy meggyorsítsuk az eseményeket, Barbarának már van is pár kiváló ötlete.

– Gondolom ő volt a vörös démon – húztam el a szám.

A férfi ismét felkacagott. Láthatólag igen jó kedve volt.

– Ó, hát igen! Micsoda találó kifejezés! Vörös démon! Bizony ám, még nem ismeritek egymást igazán, ő az én mindenem. Neki köszönhetem, hogy most itt vagy. Ha az éles eszével nem rakja össze azonnal, hogy ki álldogál az ebédlőben, valószínűleg már otthon aludnál.

Összeszorult a szívem erre a mondatra. Mit nem adtam volna azért, hogy most otthon lehessek. Mintha valami rossz álom lenne az egész, valami ködös, nyomasztó rémálom. Alex valószínűleg leolvasta az arcomról a hangulatváltozásom, mert elsötétült az arca és összeszorította az öklét.

– Ezzel nem érsz el semmit. Ilyen könnyen nem úszod meg. Eszem ágában nincs elengedni téged pár megható könnycsepp miatt.

Közben a monstrum bambán birizgálni kezdte kifinomult atléta trikóját, majd halkan felsóhajtott. Alex ránézett.

– Igazad van Kapa. Megint túlzásba viszem. Barbara ezt ügyesebben csinálja. Valahogy jobban összefoglalja a lényeget, mint én. Na, mindegy – legyintett Alex. – Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval drágám. Mivel szerencsésen megismerkedtünk, neked már köztünk a helyed. A mi kis családunkkal. Segíteni fogsz nekünk, aztán ha elköpted végre, amit tudni akarunk, mehetsz valamelyik barátomhoz ledolgozni a kis bakid árát.  Egy ilyen kis virágszálért sokat fizetnek ám.

– Keresni fognak – vágtam rá. – Dolly biztosan a rendőrség felé tart már, maguk pedig hamarosan a rácsot zörgetik majd valamelyik fogdában.

Blöfföltem. Hogy Dolly a rendőrségre megy-e, vagy épp hazafelé tartanak Angliába, az kétséges volt. Végül is semmi nyom nem fog arra utalni, hogy bajban vagyok. George örül majd, hogy Dolly megkerült és megkönnyebbülten ülnek fel majd a gépre. Néha még esetleg próbál majd felhívni, de aztán feladja. Nem tűnt rózsásnak a helyzetem.

– Hiába próbálkozol. Ha Dolly a rendőrségre ment volna, már rég itt lennének. Reggel hat óra van és több, mint egy napja tűnt el. Mondj le róla. A te Dollyd már boldogan éli az életét, és próbálja ezt a kis kalandot minél gyorsabban elfelejteni.

Magabiztos mosoly terült el fogvatartóm arcán, a két felső szemfoga, mint valami ragadozónak, úgy villant ki.

Kintről újabb cipőkopogást hallottam, majd az ajtóban a vörös hajú nő jelent meg. Dühösen nézett rám, majd Alexre.

– Mi tart ennyi ideig? Indulnunk kell, siessünk. Ragasszátok vissza a száját.

Kapa lomhán bólintott egyet, Alex pedig sajnálkozva nézett rám.

– Hát tündérkém, akkor eddig tartott a barátkozásunk. Te most itt maradsz még egy darabig. Remélem nem teszel semmi butaságot. Kapa nagyon zabos tud lenni, ha valakit engedetlenségen kap.  Tudod, ő Barbara öcsikéje. Kapa ölni tudna a nővéréért. És ezt veheted szó szerint – nevetett fel saját viccén.

– Másra úgy se képes a kutyátok.

A nő idegesen felhorkantott.

– Fogd be. Kapa gyerünk már!– fordult türelmetlenül a hegyomlás felé, aki szó nélkül odalépett hozzám, és egyetlen mozdulattal visszaragasztotta az arcomra a ragacsot. Alig kaptam levegőt, az egyik orrlyukamat félig eltakarta a tapasz. Elkapott a pánik, attól féltem, megfulladok. Rázni kezdtem a fejem és ordítani próbáltam, de csak tompa nyüszítést sikerült magamból kierőltetnem. Alex közelebb lépett, és megigazította a ragasztót. Lassan végigsimította az arcom, majd hátat fordított és kiment. A nő szinte rám se nézett, megigazította kosztümjét, intett Kapának, aki érdektelen arccal követte. Becsapódott az ajtó, kétszer ráfordították a zárat, és ismét ott maradtam a sötétben.

Pár perc múlva kinyílt az ajtó és az előbb látott vörös nő állt ott, tetőtől talpig fehérbe öltözve. Hatalmas feltupírozott haja úgy állt, mintha épp a fodrászszalonból lépett volna ki.

– Helló. Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, van egy perce? Fontos lenne…

A nő felvonta szépen ívelt szemöldökét.

– Mit akar?

– Maga itt lakik ugye? Nem látott valami szokatlant mostanában?

– Mire gondol?

– Tudja, keresek valakit. Egy idősebb hölgyet. És azt hiszem valahova ide hozták. Úgy értem…szóval biztos furcsán hangzik, de nem hallott mostanában sírást vagy kiabálást valahonnan?

A nő átható tekintettel mért végig, majd lassan azt mondta.

– De hallottam.

Annyira nem számítottam erre a válaszra, hogy a döbbenettől hirtelen megszólalni sem tudtam. Kellett pár másodperc, míg végre észhez tértem.

– Elmondaná kérem, mit hallott? És mikor?

– Persze. Tegnap este egy női hangot hallottam, ahogy kiabál és sír. Már majdnem elindultam, hogy megnézzem mi a baj, amikor hirtelen csönd lett. Csak nem elrabolták? – tágult ki a nő szeme.

– Nem tudja pontosan merről jött a hang? – próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést, nem szívesen avattam volna be a részletekbe.

– Hát, pontosan nem, de nagyjából azért be lehet lőni. Nem sok ház van már errefelé, és ilyen sötétben nehéz is lenne megtalálni, több irányba ágazik el az utca, de csak az egyik ágában vannak még lakóházak. Annyit esetleg tudok segíteni, hogy lerajzolom, merre menjen.

– Nagyon kedves, köszönöm!

Gondolni sem mertem arra a lehetőségre, hogy nem egy házból, hanem az erdőből jöttek a hangok. Ha Dollyt ott hagyták a sűrű növényzet közt, én biztosan nem találom meg éjjel.

Kitárta az ajtót, és én bementem. A ház elég egyszerű volt, egy étkezőbe léptem be, ahonnan egy kis nappali nyílt. Megálltam az ebédlőben, egy hosszúkás fa asztal mellett. A helység végében egy apró kis főzőfülke volt, kosz és por borította a konyhabútort, a polcok pedig üresen tátongtak.

– Jöjjön csak – tessékelt be – Ne haragudjon, nem túl barátságos a ház, tudja nem itt lakom.

– Ugyan – legyintettem.

A nő becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot a zárra, majd hatalmas tűsarkain a főzőfülke felé tipegett.

– Üljön le. Kér egy kávét? Instant ugyan, de azért nem olyan rossz.

– Nem köszönöm. Inkább legyen szívesen lerajzolni, merre menjek… tudja, sietnem kéne.

– Hát persze – mondta a nő, majd halványan elmosolyodott. – Azonnal jövök.

Percek óta vártam, és kezdtem türelmetlen lenni. Mi a fene tart eddig? Fölálltam és benéztem a nappaliba. Egy fehér ajtó nyílt a helységből, a nő biztosan oda ment be papírért. Közelebb mentem, és valami gyors duruzsolást hallottam. A nő nem volt egyedül, valószínűleg épp kikap a társától, amiért engem beengedett. Gyorsan megigazítottam a hajam, egy zsebkendővel megtöröltem a kisírt szemem, hátha lendít valamit a helyzeten és visszaültem az ebédlőbe. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és a nő jött ki.

– Jöjjön be… hogy is hívják, kedvesem?

– Lili vagyok.

– Jöjjön be Lili, elmagyarázom, merre menjen. Van egy kis térképem.

Felpattantam, és beléptem én is a nő után a szobába. Két férfi állt egy asztalnál. Az egyik hatalmas volt, mint valami hegyomlás, valami ízléstelen lyukacsos pólóban, mellette pedig egy kisebb termetű, vékonyabb. Ismerősnek tűnt, de hirtelen nem ugrott be, hol láthattam. A nő becsukta mögöttem az ajtót.

Újból az alacsonyabb férfira néztem, és egyszeriben bevillant. Csak egyszer találkoztunk. George-dzsal voltunk akkor, és a csomag port akartuk visszavinni.

Alex állt a szobában.

Nincs se fegyverem, se golyóálló mellényem, és több éves fegyveres kiképzés sincs a hátam mögött, de talán pont ez lesz a szerencsém.

Nem lesz csinnadratta, meg hangosbemondós fenyegetőzés. Egyszerűen csak odamegyek, valahogy bejutok, és kimenekítem Dollyt. A bejutás kérdésén ugyan még kellene dolgoznom, volt némi hiányosság ez ügyben, de inkább a spontán megoldások híve vagyok. Elhagytam a Déli pályaudvart is, az unottan várakozó taxisaival és az alvó vonataival. Egyre idegesebb lettem, és néha már az is átfutott az agyamon, hogy inkább hazamegyek és mint ha mi sem történt volna, bekucorodom az ágyamba, és a többit George-ra hagyom. De amint ez bevillant, magam előtt láttam őt, ahogy fájdalmas tekintettel nézi Dolly csomagjait a sarokban. Segítenem kell neki, ez a minimum.

  Keményen megmarkoltam a kormányt, vettem egy nagy levegőt, és nagyobb sebességre kapcsoltam. Megérkeztem a Normafához. Napközben hemzsegnének itt a kirándulók és a turisták, hosszú sorok kacskaringóznának a környék legjobb réteses bódéja előtt, és lassan kerülgethetném az úttesten átvágó bátor nyugdíjasokat. De most egy lélek sem volt, és a buszmegálló melletti erdő inkább tűnt rémisztőnek, mint barátságos kiránduló paradicsomnak. Félreálltam és újból tanulmányozni kezdtem a cetlit. Emlékeztem, hogy BB mindenféle cellákról magyarázott, amiket bemért a gépén, de amikor lefirkantotta ezeket a vonalakat, közel sem a teljes útvonalat rajzolta le. A ház valahol az üdülőtelepen lehetett, de onnantól semmi kapaszkodó. A cetlin ennyi állt még: Tatárvirág.

Lassan tovább haladtam a tábor mellett. Hatalmas erdős terület volt lekerítve, majd egy táblán a következő felirat volt látható: Csillebérci Szabadidő – , és Ifjúsági központ

Ez az – gondoltam. Gyerekkoromban voltam párszor itt, és ha jól emlékeztem, innen már csak egy köpésnyire van az utca, ahol le kellett térnem. Nem sokat láttam a sötétben, de nem is akartam magamra vonni a figyelmet a reflektorral, úgyhogy lekapcsoltam. Balra egy keskeny letérőt találtam, ahol egy kis táblán kacskaringózott a felirat: Üdülőtelep. Lekanyarodtam, az út egyik oldalán apró víkendházak sorakoztak, a kertekben giccses törpékkel. Nappal bizonyára mókásak lehetnek a kis faházak és a gyermek magasságú figurák, de így éjjel pont úgy néztek ki, mint valami C kategóriás horrorfilm díszletei. A törpék vicsorogtak rám a sötétben, felemelt kezükkel intettek, hogy kerüljek beljebb. Legszívesebben visszafordultam volna.

A másik oldalon az erdő sötétlett, komoran, mozdulatlanul álldogáltak a hatalmas fenyők. A hatalmas gaz szinte összenőtt a bokrokkal és a fákkal, így az egész valami félelmetes fekete massza volt. Ijesztő képek jelentek meg a lelki szemeim előtt, ahogy hörögve, vicsorogva ugrik neki valami szörnyeteg a kocsinak, vagy leáll az autó és itt maradok egyedül. Vettem pár mély levegőt, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

 Egy elágazáshoz érkeztem, ami egy kis térbe torkollott. Mehettem egyenesen, vagy balra. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, mintha valaki figyelne. Ebben a csöndben az autó dübörgése fülsértő volt, így lassan félreálltam, és leállítottam a motort. Életemben nem éreztem még ennyire magányosnak magam. Nevetségesnek tűnt a spray, mint egyetlen fegyver, ezért gyorsan átnéztem a kesztyűtartót, hátha tart valami fegyverként is funkcionálható tárgyat a kesztyűtartójában Bogi. Pár zsebkendőn és egy tollon kívül semmi mást nem találtam. Remek – gondoltam. Ha rám támad valaki, majd lerajzolom.

Eltettem a tollat, és halkan kinyitottam a kocsi ajtaját, a szívem pedig már olyan ütemben kalapált, hogy azt hittem itt ájulok el. És hogy az érzést megkoronázzam, csuklani kezdtem. Én marha. Soha nem láttam még csukló akcióhőst, aki minden egyes hukk után rácsap a szájára és káromkodik. Mivel se tizenhárom korty víz nem volt nálam, és fél lábon nem tudtam épp akkor ugrálni, fél perces csuklások közepette indultam neki, fölfedezni a környéket. Rövid, pár perces settenkedés, ólálkodás és csuklás után egy gigantikus táblához érkeztem, amin az üdülőtelep térképe volt. A vastábla helyenként már teljesen elrozsdásodott, és itt-ott megkoptak rajta a betűk is, de az én cetlimnél mindenképpen többet ért. A telefonom fényével megvilágítva kezdtem átböngészni a kis girbegurba utcácskákat. Pár pillanat után meg is találtam, amit kerestem. A Tatárvirág utca tulajdonképpen nem is volt messze tőlem, de a terep nem tűnt egyszerűnek. Elővettem a tollat és a papírt, és gyorsan fölvéstem a környező utcákat. Elindultam hát a szélesebb úton, ami egyre meredekebb lett, komolyan oda kellett figyelnem, hogy meg ne csússzak a murván. Ahogy haladtam előre, a környék egyre elhanyagoltabb lett. Öreg, roskadozó üdülők, kusza kertek sorakoztak egymás után, sokból szinte ki sem látszódott a ház a hatalmas ápolatlan gaztól.

Hirtelen jobbról valami zörgést hallottam, levelek reccsentek meg egészen közelről. Megmerevedtem és a hang irányába kaptam a fejem. Végigfutott az agyamon, hogy ha most valami bajom esik, soha az életben nem talál meg senki, és itt halok meg az erdőben. Hazudtam Boginak, és George-nak sem hagytam egy árva üzenetet sem. Meg se mertem moccanni, csak a szívem kalapálását hallottam és vártam, mikor lép elő valaki a sötétből. Megmarkoltam a zsebemben lévő kis flakont és lassan rá csúsztattam az ujjam a gombjára. Álltam remegő lábakkal, moccanni sem mertem. Egy ág reccsent meg, majd két világító sárga szempár jelent meg a bozótban. Miután egy egész szikla zuhant le a szívemről, pár percig még szemeztünk a horror macskával, majd lassan és kecsesen odébb állt. Csak amikor puha léptekkel ott hagyott, akkor jutott el az agyamig, hogy az ijedségtől úgy szorítottam a spray-t, hogy az már fájt. Lassan tovább indultam, minden egyes utcatáblát elolvasva, míg jobbra egy szűk kis lépcsősort láttam meg. Hosszú volt és nagyon meredek, de a papírom szerint ezen kell lemennem, hogy eljussak a Tatárvirág utcához. Egy rozsdás korlát húzódott végig a lépcső mellett, amibe óvatosan belekapaszkodtam, és elindultam lefelé. Csak lassan haladtam, nagyon kellett figyelnem a keskeny fokokra, minden egyes lépésemet megnéztem. Jó pár percig meneteltem, míg végre leértem az aljára. Egy keskeny földúton lyukadtam ki, és bár tavasz volt, a talajt vastagon borította be a félig elrothadt falevél, ami még a hó alatt lehetett pár hónapja. Egyre messzebb kerültem a biztonságérzetet adó főúttól. Úgy éreztem, mintha attól, hogy nincs a közelemben az autó, vagy nem látom az utcai lámpákat, valami nyomasztó köd telepedik rám, aminek csak valami szörnyűség lehet vége. Majdnem elbőgtem magam. Nem erre számítottam. Ha Dollyt ki is hozom abból a házból, hogy fogunk itt menekülni? Egy percre megfordult a fejemben, hogy felhívom George-ot, hogy jöjjön ide, de gyorsan el is vetettem az ötletet. Fogalmam sem volt, milyen állapotban lesz Dolly, ha megtalálom, de bármi is történik ott vele, nem akartam, hogy George is lássa, ami esetleg fogad majd. Talán tévedés az egész, és nincs is itt.

Elindultam az egyik irányba, utcatáblát keresve. Egy nagy és romos épületen meg is találtam a keresett táblát. Kezdtem fázni, és nagyon féltem. Próbáltam tiszta fejjel átgondolni hogyan tovább. Kocsival ide sehogy nem lehet eljutni, tehát hiába is keresnék keréknyomokat. Itt már nem álltak olyan sűrűn a házak, és sok telken még épület sem állt, csak a puszta föld, és a rengetek tölgy és fenyő suhogott halkan. A legtöbb épületen rögtön lehetett látni, hogy évek óta nem lakják. Kezdtem elveszíteni az időérzékem, csak gyalogoltam a sötétben, és figyeltem a házakat, hátha feltűnik valami. Eszembe jutottak azok a filmek, amelyekbe az áldozat apró jeleket hagyva maga után vezeti rá a keresőjét, hogy merre is menjen. Úgy tűnt az életben ez nem ilyen egyszerű.

Azon gondolkoztam, hogy talán vissza kéne fordulnom, mielőtt teljesen elfelejtem hogyan is kell visszajutni, amikor egy halvány fényre lettem figyelmes. Nem volt messze, pár lépésnyire csak, de olyan halvány volt, hogy csak nehezen fogtam föl, hogy bizony találtam valamit. Óvatosan közelebb mentem. Egy nagy barna faház ablakából szűrődött ki a fény. Megálltam és füleltem. Csönd volt. A kert elhagyatott volt, az egyetlen, ami nem pusztult el, az a sűrű borostyán volt, ami a ház falán kacskaringózott, egészen az ablakig. Lassan közelebb mentem, és hála a nedves leveleknek, szinte alig hallatszódtak a lépteim. Próbáltam Dollyra koncentrálni és nem a saját félelmemre.

A kapu öreg volt, egy vastag lánc volt a kerítésre akasztva egy rozsdás lakattal. Megfogtam a kilincset, és lassan betoltam a kaput. Halkan nyöszörgött a vas, mint akit ezer éves álmából ébresztenek föl. Beléptem a teraszra és megálltam. Most kéne visszafordulnom, mielőtt valami hatalmas bakit követek el. Talán csak egy idős ember lakik itt, aki jogosan kapna infarktust, ha szó nélkül benyitnék. Jesszusom– gondoltam– nem vagyok normális. Épeszű ember nem így intézi a dolgait. Gyorsan körülnéztem, hátha meglátok bármit, amiből ki tudom következtetni, kik lehetnek itt. De se egy elhajított játék a földön, se egy kerti szék, semmi, ami a lakókra utalna. A telek lépcsőzetes volt, fent a terasz és a ház, aminek az oldalában egy lépcsősor vezetett le a kertbe. Megindultam a fal mentén lefelé, majd egy zöld vasajtóhoz értem. Valószínűleg pince lehetett. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó meg se mozdult, ezért tovább mentem és a ház mögé jutottam. Csupasz bokrok és száraz gallyak között araszolgattam, míg a ház másik oldalához nem értem. Többnyire a földet néztem, nehogy valami száraz recsegős ágra lépjek. Már majdnem körbeértem, amikor az ijedségtől teljesen megdermedtem. Egy hatalmas ablak előtt sétáltam el majdnem. Gyorsan leguggoltam, és próbáltam egyenletesen és halkan venni a levegőt, de csak ziháltam és a szívem úgy dobogott, hogy majdnem kisakadt a mellkasomból. Felnéztem az ablakra, de a halvány fényben nem láttam se mozgást, se árnyékot. Négykézláb másztam el az ablak alatt, majd fölálltam, és egy gyors mozdulattal benéztem. Egy vörös hajú nő állt bent háttal és telefonált épp. Szóval bakot lőttem. Egy vadidegen telkére törtem be. Hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon. Hogy a megkönnyebbüléstől, mert semmi szörnyűség nem vár bent, vagy a csalódottságtól, hogy nem találtam meg Dollyt, nem tudom. Gyors mozdulattal letöröltem az arcom, leporoltam a farmerom, és megindultam a bejárati ajtó felé. Úgy döntöttem, bemegyek és megkérdezem, nem látott-e erre valami furcsát. Talán még nincs veszve minden.

Bekopogtam és vártam.

Miután BB elment, sűrű csöndbe burkolóztunk. Kezdtem nyomasztónak érezni, de nem tudtam mit mondani. Véget ér a dolog, és folyton az járt a fejemben, mi lehet most Dollyval. Durvábbnál durvább képek jelentek meg a lelki szemeim előtt. Például, hogy épp megkötözve ül valami hokedlin, és egy csapat maffiózó faggatja arról, hogy hol van a por. Vagy hogy ki tud még a dologról. Vagy hogy hogyan hallgattassák el Dollyt, és minket. Csak filmekben láttam ilyesmit, de hogy a való életben hogy folyik ez, arról fogalmam sem volt. Idegesített, hogy nem is jelentkezett még Dolly elrablója, pedig az lett volna logikus.

Talán már nem is él. Összeszorult a szívem, és olyan bűntudat tört rám, hogy rosszul lettem. Többször is lebeszéltem George-ot és Dollyt a rendőrség értesítéséről, ha nem játszom a kalandort, talán ez az egész meg sem történik.

Könnyek gyűltek a szemembe, de nem akartam, hogy George meglássa, ezért kisiettem a fürdőszobába. Ahogy belenéztem a tükörbe, egy riadt tekintetű, kócos nő nézett velem szemben. Össze kellett volna magam szedni, de egyre idegesebb lettem. Ahogy a vörös szemem törölgettem, valami zajt hallottam a nappaliból. Kisiettem, George épp a bőröndjét pakolta.

– Mit csinálsz?– kérdeztem döbbenten.

– Pakolok. Visszamegyek a szállodába és felhívom a követséget. Csak húzom az időt, ahelyett, hogy tennék végre valamit.

– Oké, de kérhetek valamit? Hívd fel itt őket. Csak hogy halljam, hogy minden rendben lesz. Kérlek.

George nagyot sóhajtott, és odaült a laptopom elé. Bőszen kattintgatott, míg meg nem találta a keresett elérhetőséget. Elővette a telefont, és felnézett.

– Megkérhetlek, hogy készíts nekem valamit enni? Addig beszélnék velük.

– Persze – mondtam, majd kisiettem. Nem akartam zavarni, bár megölt a kíváncsiság, éreztem, hogy most jobb, ha nem kötözködök vele.

Olyan halkan húzgáltam a fiókokat, amennyire csak tudtam, hátha kiszűrődik valami a beszélgetésből, de csak George folyamatos mormogását hallottam. Rekord gyorsasággal készítettem pár szendvicset, és siettem vissza. George épp letette a telefont és rám nézett. Csak úgy szikrázott a tekintete.

– Na?

– Azt mondják, ez az itteni rendőrkapitányág hatásköre, és hogy majd holnap fáradjak be, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet. Több órás adminisztráció, aztán ki tudja, mikor kezdenek vele ténylegesen foglalkozni. Több, mint két nap lesz, mire történik majd valami!

– Annyit nem várhatunk! George, valamit tennünk kell!

– Nem várok annyit. Holnap reggel bemegyek a rendőrségre, és azt mondom több napja tűnt el. Akkor talán elkezdik a nyomozást.

Bólintottam. Mi mást tehettem volna? Szívem szerint azonnal nekiindultam volna, de tudtam, mi lenne George véleménye. Jobbnak láttam ráhagyni. Persze csak látszólag. Itt volt az ideje, hogy a kezembe vegyem az eseményeket, és jóvátegyem, amit elrontottam.  

Nem sok mindent láttam a sötétben, és csak a mobiltelefonom fényével mertem világítani, nehogy George felébredjen. Halkan felöltöztem, és kimentem a konyhába. Kiborítottam a szemetes teljes tartalmát és minden undoromat félretéve kotorászni kezdtem a szemétben. Némi almacsutka maradvány és pár kenyérdarab alatt megtaláltam az értékes cetlit, zsebre vágtam, majd halkan kiosontam a lakásból.

 Az utak üresek voltak, teljes volt a csönd, csak az vézna utcai lámpák zúgtak versenyt egymással. Összehúztam a kabátom, hűvös volt, úgyhogy sietősen meggyorsítottam a lépteim. Utáltam ilyenkor egyedül kódorogni. A zsebemben szorongattam a féltve őrzött paprikaspray-met, amitől egy hajszálnyival bátrabbnak érezhettem magam. Régen kocsival jártam, nem kellett hozzászoknom az éjszakai flangáláshoz. És Bogi ugyan közel lakott, jobbnak láttam belehúzni a sétába. Nagyjából tíz perc rohanás után megérkeztem a Révész utca sötét panelrengetegébe. Egy hatalmas építkezés mellett kellett elmennem, amitől a hideg rázott. Figyeltem a rozzant falmaradványokat, repedező vakolatot, mikor lép elő valami sötét alak az egyik sitt halom mögül, vagy akár egy veszettül morgó vadállat, sárgán vicsorgó fogakkal. A kabátom ütemes suhogása szinte vízhangzott az utcában, hiába próbáltam szinte láthatatlan lenni. Feltűnt Bogi háza, és mint egy rossz álomban, szuggeráltam a kaput, mintha attól közelebb kerülnék hozzá, éreztem, ahogy a pánik hamarosan nyakon csíp. Senki nem volt se előttem, se mögöttem, de ettől valahogy még félelmetesebbnek tűnt a helyzet. Abban a pillanatban, ahogy odaértem a jól ismert házhoz, rácsaptam a kaputelefonra, és megkönnyebbülten hallgattam a berregést, ami valamivel közelebb hozott a realitáshoz. Recsegés, majd Bogi álmos hangja szólalt meg a kaputelefonban.

– Ha szórakozik, megölöm. Ki az?

– Én vagyok, Lili!

– Lili? Baj van?

– Nem dehogy! Csak egy kis szívesség kellene.

– Gyere fel!

– Most nem jó Bogi, csak a kocsidat vinném el. Ledobnád a kulcsot?

Csönd lett, az ujjam pedig kezdett görcsöt kapni a folyamatos gombnyomás miatt.

– Ha baj van, inkább gyere fel, és megbeszéljük.

Tudtam, hogy ügyesnek kell lennem, Bogi jól ismert már.

– Nincs baj, csak… izé… pasi ügy. Majd holnap elmesélem, jó?

– Pasi ügy? Hát mért nem ezzel kezdted egyetlenkém? Menj hátrébb, mindjárt ledobom! De aztán beszámolsz holnap.

– Naná. Dobhatod, és köszi!

Megszűnt a recsegés, és pár perc múlva már szálltam is be a kék kis Nissanba. A kocsi legnagyobb pozitívuma a jó fűtése és a halk motorja volt, úgyhogy jobbat kívánni se lehetett volna.

Előkotortam a zsebemből a kikukázott cetlit. Nem volt túl pontos a térkép, BB csak a lényeget rajzolta rá, de arra jó volt, hogy nagyjából odataláljak a környékre. Beindítottam az autót, és közben arra gondoltam, vajon mi lesz a nagy ötletemből.