K.P.K- Könnyed Pesti Kalandregény

Izgatottan kezdtem túrni a táskámban, volt valahol egy gyilkos paprikaspray-m, soha nem használtam még, éreztem, hogy most lesz itt az ideje.

– Te mit csinálsz?– kérdezte gyanakodva BB

– Nekem is kell valami fegyver – mondtam.

BB röhögése nagyjából egyértelművé tette, hogy még sem jött el az ideje a spray-nek.

– Lökött spiné. Felejtsd el, amúgy is holnap este megyünk.

– Tessék? – kérdezte George.

– Van még egy kis dolgunk előtte. Kell pár játékszer a túszmentéshez. A haverjaim összeszedik, de ahhoz pénz és egy kis idő kell.

– Milyen játékszerről beszél?

– Éjszaka próbáljuk az öreglányt kiszedni, ezért kell éjjellátó szemüveg, és nem ártana egy golyóálló mellény is nektek. Franc tudja, milyen fölszerelés van az ilyen muksóknál. Azon kívül kell egy jó autó, mert ha motorral megyünk, felverjük az egész kerületet.

– És pisztoly? – kérdeztem reménykedve. Tudtam, hogy BB-nek több tucat fegyvere van, de soha nem volt hajlandó megmutatni nekem, ez is része volt az állandó titkolózásának.

– Az elég, ha nekem van. Ti ne hadonásszatok ilyesmivel, még bokán lövitek magatokat.

– Tudok lőni – mondta George felháborodva.

– Fasza. Akkor sem kaptok.

– Akkor mit csinálhatunk?– érdeklődtem.

– Figyelj bébi. Értékelem a lelkesedést, de nem kockáztatunk – zárta rövidre B.B

Nem tetszett ez így nekem. Hiába volt Dolly kimentése a cél, a bestseller reménye még mindig ott lebegett a szemem előtt.

– És ha rám lő? Teljesen védtelen leszek így. Megígérem, hogy nem használom, csak ha tényleg szükséges. Csak hogy egy kis izgalom velem is történjen… Na BB, kérlek!

Ex emberem rám nézett, szinte láttam, ahogy megvilágosodik.

– Egy kis izgalom, mi?– BB elhallgatott egy pillanatra.– Könyvhöz kell az egész, mi?

– Nem. Azaz hogy nem csak. De tudod, ez sokat segítene… ha esetleg kicsit jobban bevonnál…

BB hangosan felnevetett.

– Ó! Szóval innen fúj a szél! Szóval csak az írói válságod motivál. Én meg már azt hittem, az öreglányt sajnálod ennyire. Te képmutató! Mindig is az írás után következett nálad minden. Már majdnem elfelejtettem – kacagott BB jóízűen.

– Nem vagyok képmutató. És igenis érdekel Dolly sorsa. De ha már ilyen helyzetbe kerültünk, mért baj, ha továbbra is foglalkoztat a könyvem? Végül is ezzel kezdődött az egész, nem?

– Ezzel. De azóta egy őrült elrabolta a nagyit. Hogy jut eszedbe ilyenkor is a saját sikered? – kérdezte megbotránkozva George.

– Ez csak gyakorlatiasság. Természetesen én is aggódom Dolly miatt, de nem tehetek róla, hogy más is eszembe jut közben.

Mindketten kétkedve néztek rám, George tekintetében még némi sértődöttség is megvillant.

Éreztem, hogy megbántottam, de gyorsan elhessegettem a bennem mocorgó rossz érzést.

BB megfogta a vállam, közelebb hajolt és azt mondta:

– Eszedbe ne jusson akció közben hősködni. Ha nem azt csinálod, amit megbeszélünk, inkább hagyjuk az egészet. Nem kockáztatom a seggem háromszáz oldalnyi rizsáért. Csak szívességet teszek, nekem tök mindegy hol van az öreglány. Értve vagyok?

– Ja. Értve – morogtam.

– Örülök. Na. Akkor most mindenki elmegy szunyálni, és holnap reggel pedig kidolgozzuk a tervet. És most húzok.

BB nyújtózkodott egyet, majd felkapta a táskáját és elment.

Késő volt, és a sok izgalom megtette a hatását. Hullafáradtak voltunk, George ledőlt a kanapéra, én pedig beköltöztem a hálószobába. De hiába a fáradság, csak nem jött álom a szememre. Szerettem volna még átbeszélni a történteket, de a szomszéd szobából csak a vaskos csönd áradt. Halkan fölkeltem, és benyitottam a nappaliba. George a plafont bámulta.

– Bejöhetek?– suttogtam.

– Persze.

Leültem törökülésbe a fotelbe és pár percig csak hallgattam.

– George. Szerinted mi lehet most Dollyval?

– Nem tudom…De idegölő már ez a várakozás.

– Szerinted bántja?

– Inkább a nagyi a dílert – mosolyodott el halványan George. – De nem lesz baj, meglátod. A kommandós barátoddal holnap kihozzuk. Mondd darling, mit eszel ezen a tuskón?

– Már semmit – vontam meg a vállam – Azt hiszem vonzott a keményfiú stílus. De aztán unalmas lett. Azért nem rossz ember, most is segít.

– Úgy beszél veled, mint valami… hogy mondjátok? Macával.

Elnevettem magam. George szájából ezek a magyar szlengek furcsán hangzottak.

– Hát nem is volt hosszú életű a kapcsolatunk. Jobban szereti a könnyebb eseteket.

– Hát az nem te vagy.

– Azt hiszem nem. George, mi lesz, ha nem sikerül az akció holnap? Ha valamelyikünk megsérül. Vagy Dollynak lesz baja. Vagy mondjuk Alex rájön, hogy nincs meg a hiányzó anyag.

– Hárman leszünk. Csak jégre tudjuk tenni, nem?

– Hidegre. Tudod, mi a furcsa? Úgy beszélsz Dollyról, mintha nem egy hetven éves nyugdíjas lenne, hanem valami vad kamikaze.

– Mert az is. Nem láttad még mérgesen. Nagyon talpraesett. Régen mesélt pár történet, nagy világjáró volt. Olyan helyeken is élt, ahol kemény az élet, és valahogy bármi történt vele, mindig mindent elsimított. Megtanult okosan bánni mindenféle emberrel. Ismeri ezt a Alexet is. Amíg meg nem kapja a maradék port, biztosan nem bántja.

– És ha nincs egyedül a fickó?

– Ezért van szükségünk erre a BB-re. De most aludjunk, te is pihenj darling, holnap nehéz napunk lesz.

– Jó éjt.

– Lili!

– Igen? – fordultam vissza az ajtóban.

– Jó pizsama – mosolygott George.

Végignéztem magamon. Bő kockás pizsama alsó, fehér trikó, és egy hatalmas krokodilfej papucs. Oké, hát ez nem valami királylányos. Gyorsan megköszöntem a bókot, ha az volt, és kisiettem a szobából.

Fáradtan zuhantam az ágyamba, éreztem, ahogy kezd lassulni az agyam, és pár perc múlva már süllyedtem is bele valami mély és zavaros álomba.

 Másnap reggel folyamatos duruzsolásra ébredtem.

A konyhában BB és George ült, egyszerre kapták fel a fejüket, ahogy beléptem.

– Sziasztok. Mi a duruzsolás tárgya?– kérdeztem.

– Reggel itt járt a rendőrség, és George-ot keresték. De mivel én nyitottam ajtót, és én nem tudok semmit egy George Smith nevű férfiről, elhajtottam őket. Tényleg George. Komoly, hogy Smith vagy? – kérdezte kaján vigyorral BB.

– Nem. Fogalmam sincs, honnan vették a Smith nevet. George Hailey a nevem.

– Hát izé… azt én találtam ki, mert jobb nem jutott az eszembe– mondtam.

– És mért keres a rendőrség?– fordult George felé BB.

– Valószínűleg félreértés lehet.

– Ühüm. Na mindegy, jobb ha nem tudok semmiről. Viszont van egy rossz hírem. Kicsit utánajártam, ki lehet ez az ürge. A kedves mama jókora szarba tenyerelt. A fazon listáján van már minden. Testi sértés, önbíráskodás, kábítószerrel való visszaélés, fegyvercsempészet, pénzhamisítás és lopás. Aztán egy időre úgy tűnt jó útra tért, de ez csak a látszat volt. Betársult egy őrző-védő kft-be, amit pár nagymenő irányított, a szervezett bűnözés fejei. Az ipse valószínűleg valami kis csicska, de az ilyenek mögött nagykutyák állnak, így jobb lesz vigyázni vele. Megmondom őszintén, én már nem vagyok annyira lelkes.

– De hát azt mondtad, tudsz segíteni.

– Akkor még arról volt szó, valami kis piti drogossal van dolgunk. E mögött a fazon mögött egy egész maffia áll. Kevés vagyok én ehhez egyedül.

– Mióta beszél így egy kommandós? – hüledeztem.

– Ugyan bébi. Egyrészt már nem vagyok az, másrészt az akciókat soha nem egyedül hajtjuk végre. Ha belemászunk valamibe, egyedül nem tudom elcsípni az egész bandát.

– De nem hagyhatjuk őt ott, ki kell hoznunk! – csattant fel George.

– Oké angolkám, csakhogy ezen a szinten ez már inkább öngyilkosság.

– Kérlek BB! – néztem rá könyörögve.

Rám nézett, majd az arca elsötétült.

– Na jó. Tegyük fel, hogy esetleg jól sül el a dolog, és kihozzuk a nénit. Mit gondolsz, utána úgy éltek majd, mintha mi sem történt volna? Még akkor sem lennétek biztonságban, ha visszatennétek érintetlenül a szajrét. De így? Nem lesz egy nyugodt percetek sem. Minden egyes kopogtatásra összerezzensz majd, és éjjel-nappal attól fogsz rettegni majd, mikor rontanak rád. Arra pedig gondolni sem merek, hogy mi lesz, ha nem sikerül az akció. Az angol barátaid majd szépen hazautaznak, és elfelejtik ezt a kis kalandot. És veled mi lesz? Belegondoltál már?

 Hát nem. Az igazat megvallva, ezen még nem gondolkodtam. És nem is hangzott túl bíztatóan. Úgy tűnt, George is osztja BB borúlátását, mert összeráncolt homlokkal nézett engem.

– Most mi van?– csattantam fel.

– Az van darling, hogy itt a vége. Igaza van BB-nek. Túl kockázatos.

– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen Dollyról van szó!

– Felhívjuk a konzulátust, és elmondjuk nekik. Innentől ez már nem vicc.

– George. Te is tudod, hogy ha elmondjuk, nem csak, hogy mi is bajba kerülünk, de ki tudja, mikorra lenne meg Dolly. Talán addigra nem is él már. Neked nem furcsa, hogy Alex azóta sem telefonált? Tudod, a túszejtők, nem ülnek a túszon napokig.

– Nem tudom. De BB-nek igaza van. Ha erre rábólintok, veszélybe kerülsz. Nem tudnék ezzel élni.

BB hátradőlt és vigyorogva mondta.

– Meg kell a szívnek szakadni. George ez igazán szép volt.

George elegánsan felhúzta az orrát, összeszorította a száját, és egy szót se szólt.

– Ne légy már folyton tapló – morogtam mérgesen.

– Na. Akkor ebben úgy látom egyetértünk. Lili, akkor ezennel én itt lezártam a cuki kis akciónkat, és el is húznék, ha nem probléma.

BB már levadászta a hűtő tartalmát, a szobába hurcolkodott, és jóízűen evett. George megrökönyödve nézte a gátlástalanságát, valószínűleg elképzelhetetlen volt számára, hogy valakinek a lakásába betörjön, és teljes nyugalommal falatozgasson.

– Van a mamának mobilja? – kérdezte, miközben vadászkésével felszúrt egy méretes almát, és hatalmas koszos bakancsát fölvágta az asztalra. Az indiai mahagóni dohányzóasztalomra.

– Van, de szétesett. Itt van a csomagjában.

– Hadd lássam.

George kiment az előszobába, BB pedig közelebb hajolt és gúnyosan megjegyezte:

– Karót nyelt az ürge, mi?

– Ő karót. Te pedig a leszarom tablettát. Mindenkinek van valami gyengéje – kacsintottam, miközben lelöktem a lábát az asztalról.

– Bejön? A nő bírják az úri faszikat – vigyorgott.

Már csak bokán rúgni volt időm, George lépett be, kezében a telefon, legalább négy darabban.

BB elvette, összerakta, és pár percnyi próbálkozás után sikeresen fel is törte a pin kódot.

– Hogy hívják a manust?

– Vígh Alex.

BB nagyokat harapott az almába, és közben elkezdte átnézni Dolly telefonjának híváslistáját.

– Megvan. Az öreglány jó párszor felhívta…

– Dollynak hívják. A számmal ki tudod deríteni, hol lehetnek? – kérdezte George.

BB elismerően füttyentett.

– Ez igen. Vág az agyad, George fiú. Erre készülök. Nagyjából lenyomozható a telefonja alapján a cella, bár egyszerűbb lenne, ha végre ő telefonálna, de úgy látom, okos a vén róka.

– De miért? – kérdeztem.

– Hogy minél tovább idegeskedjünk, majd a pániktól nem gondolkozva megtegyünk mindent, amit ő kér – válaszolt George.

– Jól mondod, ember! – vigyorgott BB. – Honnan tudsz ilyesmit? Te nem valami filmben bohóckodtál kint?

– Tiszta paraszti ész.

– Józan – súgtam.

– Józan. Köszönöm. A színészet pedig nem bohóckodás. Egyszer szerepeltem egy túszmentős filmben, ott így csinálták.

BB megvonta a vállát, messziről belehajította a szemetesbe az almacsutkát és fölállt, hogy odahozza a táskáját. Egy fekete kütyüt vett ki belőle, letette az asztalra, és bőszen nyomogatni kezdte rajta a gombokat.

– Ez most beletelik majd egy kis időbe – mondta, anélkül, hogy fölnézett volna.

– Kávét valaki?

BB meg se hallotta, elmerülten dolgozott a feladaton.

– Esetleg kérhetek inkább teát? Ezer éve nem ittam egy jót – sóhajtott George.

– Dehogynem! – mondtam lelkesen, és nekiláttam. Pár perc múlva már ott gőzölgött az asztalon a specialitásom.

Büszkén vártam, de George bizalmatlanul méregette.

– Filteres?

– Az. Fahéjas! – mondtam büszkén.

George lassan belekortyolt, majd tisztán láttam, ahogy libabőrös lett a karja.

– Ne haragudj, darling, de ez szörnyű.

– Mi a baj vele? – kérdeztem felháborodva.

Mérgesen elvettem előle a teát, és látványosan, egyetlen húzással felhajtottam. BB finoman elvigyorodott. Tudta, hogy nem bírom a kritikát.

Csöndben vártunk, miközben BB pötyögött a klaviatúrán. Felfirkantott valamit egy cetlire, majd megszólalt.

– Megvagyunk.

– Komoly? És hol vannak? – kérdeztem.

– Erdőben. Csillebérc, de pontosan nem lehet így meghatározni. Kábé száz méteres pontossággal azért be lehet lőni. Az már elég is nekünk – csukta le a gép fedelét.

– És most? – kérdeztem.

– Meglátogatjuk őket – kacsintott BB.

Hosszan kicsöngött, már kezdett inamba szállni a bátorságom, és épp készültem kinyomni, amikor felvette.

– Bébi. Meg mertem volna esküdni, hogy nem hívsz többé – szólalt meg BB markáns hangja.

– Én is meg mertem volna – mondtam kedvetlenül. Fájt az egómnak, hogy akaratom ellenére csinálok hülyét magamból.

– Ugyan cicám. Csak nem haragszol még mindig rám?

– Úgy csinálsz, mint akit érdekel, hogy mit gondolok. Szélhámos.

– De nem ezért hívtál most ugye? Mármint hogy közöld, hogy szélhámos vagyok – nevetett BB.

– Nem, bár ezt sem árt tudnod. Szóval nem érsz rá most? Szeretnénk veled beszélni egy nagyon fontos dologról. És nem telefontéma.

– Szeretnénk? Miért a többes szám?

– Itt van velem egy… kedves ismerősöm… barátom, vagyis nem olyan rég ismerem, csak…

Nem hiszem el – gondoltam bosszúsan. Magyarázkodom. Vettem egy nagy levegőt és folytattam.

– Szóval el tudsz jönni? Itt vagyunk a Szent István parkban.

BB egy darabig csöndben volt, majd megszólalt.

– Oké, bébi, de remélem fontos. Marhára nem érek rá most a múlton vitázni.

– A fene sem akar. Ez most más, és tényleg fontos.

– Oké, mindjárt ott vagyok.

Máris lenyomta, én is eltettem a telefont, és ránéztem George-ra, aki érdeklődve hallgatta a párbeszédet.

– Látom, hatással van rád még.

– Dehogyis! Csak rég beszéltünk.

George félrehajtotta a fejét, mint aki egy szavamat sem hiszi, és nevetni kezdett.

– Az étteremben jobban hazudtál.

– Na jó, ne lelkizzünk – tereltem el gyorsan a témát. – Tanítsak neked pár szaftos káromkodást?

– Mért kéne nekem tanulni káromkodást? – vonta fel George a szemöldökét.

– Hát csak úgy. Nem shit-elhetsz folyton. Ha már itt vagy, igenis meg kell tanulnod pár ütős francolást.

– Én nagyon szeretem a magyar nyelvet, de nem hiszem, hogy szükségem van rá – mosolygott. – De ha igen, majd szólok.

– Te tudod – mondtam, majd elhallgattam. Nem igazán volt kedvem beszélgetni. Szerettem volna már tenni valamit, idegölő volt a helyzet. És bár George viselkedésében látszólag semmi szokatlan nem volt, így, hogy kis időt már együtt töltöttünk, észrevettem a tekintetében az aggodalmat. Pont így nézett, amikor először találkoztunk. Akkor azt hitte, elrabolták Dollyt, és lám, tényleg megtörtént.

A park kezdett teljesen kiürülni, egy-két kósza szerelmespár ölelkezett már csak a padokon, és épp egy hisztirohammal küzdő gyereket próbáltak kitoloncolni a park kapuján. Lassan elcsöndesült minden, már csak a madarak csacsogtak egymással jókedvűen. Mi pedig kezdtünk egyre feszültebbek lenni. George felállt és fel alá járkált, miközben még vagy ötször hallgatta le a felvett beszélgetést.

Egyszer csak hangos motor dübörgést hallottam, ami hirtelen leállt.

BB lépett be a park kapuján.

Semmit nem változott. Hatalmas léptekkel közeledett, miközben levette a bukósisakját, és egy mozdulattal végigsimította kopasz fejét. A régi kommandós divatot még most is követte, bő fekete, oldalzsebes nadrágban, fekete kabátban és bakancsban érkezett. Szélesen elvigyorodott, amikor meglátott, és csettintett egyet elismerése jeléül.

George-ot hosszan végigmérte, majd újból rám nézett. Valószínűleg átfuthatott az agyán, hogy mi lehet köztünk.

– Kicsim. Még mindig bomba vagy – nézett elismerően.

– Jaj BB, hagyjuk ezt. Hadd mutassam be George-ot. Angliából érkezett.

– Csumi – közölte BB.

– Helló – nyújtotta BB felé a kezét George udvariasan.

BB belecsapott, majd ledobta magát a padra.

– Szóval? Mi a szitu?

Összenéztünk George-dzsal, és belefogtunk. Onnantól, hogy a Dzsungelben találkoztunk, odáig, hogy Dollyt elvitték. Az elejétől fogva elmondtunk mindent, és BB-nek egy-két szájrándulásán kívül nem sok minden látszott az arcán. Amikor befejeztük, sóhajtott és vigyorogva kérdezte.

– Bébi. Hogy sikerült ilyesmibe belemásznod?

– Hagyd abba. Eszembe sem jutott, hogy ez lesz belőle. Segítesz nekünk?

– Miben? Hívjátok a rendőrséget, majd megoldják. Ez a dolguk.

– Nem csinál én ilyet – rázta meg a fejét George –, baj lesz nagyinak. Nem kockáztat.

– Világosan megmondta a fickó, hogy Dollynak és nekünk is annyi, ha értesítjük őket – fűztem hozzá.

– Nem kell megtudnia. Ha ügyesek a fiúk, mire észbe kapna a rosszfiú, már bilincs van a kezén.

– Nem bocsánat meg magam, ha történ vele valami.

B.B érdeklődve nézett George-ra, majd felém fordult.

– Mi baja a barátodnak?

Legyintettem, majd George-ra néztem.

– Erre most nincs szükség.

George csalódottan bólintott. Azt hiszem, kifejezetten élvezte, amikor elővehette a kamu akcentusát.

Odafordultam B.B felé, és folytattam a győzködését.

– Nem ismerek senki mást, aki tudná, mit kellene tenni ilyen helyzetben. Kifizetem, ha kell – mondtam.

BB nagyot sóhajtott, és hátulról előre végigsimította a fejét. Ezerszer láttam már ezt a mozdulatot. Ezután szokta megadni magát. Elnyomtam egy mosolyt magamban.

– Idefigyelj, cica. Segítek, de csak egy feltétellel.

– Máris igen– vágtam rá.

– Először is. Nem okoskodtok, nem kezdtek semmifajta magánbuliba, és senkinek egy szót sem. Én döntöm el, mikor mit teszünk, egyetlen mozdulatot sem csináltok spontán. Én vagyok a főnök mostantól.

– Rendben – bólintottam.

– És most menjünk fel hozzád, majd nálad megbeszélünk mindent.

– Nem lehetne itt most? Megy az idő, és ki tudja, mi van nagyival. – mondta feszülten George.

– Mondom, nincs okoskodás.

George tekintete magáért beszélt. Jócskán bepöccent. És amíg én tányért csapkodnék vagy BB fejét, ő csak ennyit mondott:

– Lili, nem tetszik nekem a kommandósod, menjünk.

– Tényleg? És ugyan ki fog nektek segíteni? – kérdezte flegmán az ex kommandós.

– Megoldjuk magunk.

– Haver. Ez Magyarország. Itt más szabályok vannak, ismeretség nélkül még hugyozni sem tudsz elmenni.

– Hé! Befejezni! – megfogtam George karját, és pár lépésnyire odébb húztam BB-től, épp csak annyira, hogy ne hallja a duruzsolásom.

– Figyelj, George. Tudom, hogy BB stílusa néha bicskanyitogató, de most ki kell bírnod. Ha nem tudunk együttműködni, Dollynak annyi. Szükségünk van rá.

– Nekem ugyan nincs.

– Ha jól emlékszem, te kérted, hogy segítsek. Hogy ajánljak valakit, aki tökös annyira, hogy lenyomjon egy egész maffiát, igaz?

– Nem a tökösségen volt a hangsúly. Ez túl tökös.

– Hagyd abba. Egyszerűen az egódat sérti, hogy átveszi az irányítást.

– Szerintem meg még mindig fűt a szerelem, és ez most jó ürügy volt az újabb találkozóra.

– Mi? Mi a fenéről beszélsz? Tudod mit? Ez aljasság volt. Akkor felejtsük el BB-t, és ajánlj mást.

George mérgesen nézett egy darabig, majd megszólalt.

– A végén leüthetem? – morogta.

– Ha ettől érzed férfinak magad, feltétlenül.

– Oké – bólintott George.

BB látványos unatkozásba fogott, piszkálgatta a körmét, itt-ott megrágcsálta, majd hangosan dobolni kezdett a bakancsán.

– Na, kupaktanács? Segítsek vagy búcsúzkodjunk?

– Segíts – mondtam gyorsan, amikor visszamentünk hozzá.

BB ránézett George-ra, aki valamit morgott, majd alig láthatóan bólintott.

– Na. Akkor induljunk. Lili, jössz velem? Van még egy bukóm.

– Eszem ágában nincs. Nem nyíratom ki magam.

B.B megvonta a vállát, majd elviharzott, úgyhgy mi is elindultunk haza. Olthatatlan vágyat éreztem, hogy folytassam a vitát, és bizonygassam az igazam. Valószínűleg George is így lehetett vele, mert kínosan ügyelt arra, hogy egy hang se hagyja el a torkát. Mire megérkeztünk, a hatalmas motor már ott állt a ház előtt. Fölmentünk, és a liftből kiszállva George meglepetten nézett körbe az üres folyosón.

– Hol van BB?

– Már bent van. Nem szokott sokáig bajlódni a zárakkal.

– Ilyenek a tökösek – bólintott.

– Jesszusom. Milyen sűrűn szokott a nagymamád megszökni?

– Mostanában egyre gyakrabban. Viszont most legalább tudjuk, hová ment.

– De minek? Hiszen felvenni sem tudja, amit Alex mond. Semmi értelme így az egésznek – mondtam bosszúsan, mire George nyögött egyet, és kisietett az előszobába. Utánamentem, épp a kabátzsebét túrta fel, és azt hiszem, káromkodott. A mondat angolul hangzott el, rövid volt és velős.

– Mit keresel? – kérdeztem, miközben átfutott az agyamon, hogy majd ha lesz egy kis időnk, meg kell neki tanítanom a legszebb magyar káromkodásokat.

– A telefonom. Nagyi elvitte.

– Akkor nincs nagy baj – mondtam.

– Dehogy nincs – legyintett George – Nem telefonálásra vitte magával, hanem felvenni, amit a maffiózó mond majd. És nem ért a technikához. Nagyon nem. Rosszul fog elsülni.

– Oké, akkor most siessünk oda, hátha elkél neki a segítség.

Mire odaértünk, már iszonyú ideges voltam. Mindenféle véres, krimibe illő jelenet futott végig az agyamon, hogy Dollyval mi történhet ott. Ami pár órája még izgalmasnak és kalandosnak tűnt, az most kifejezetten nyomasztó volt. Ha valami történik vele, sosem bocsátom meg magamnak. Mivel George is mély hallgatásba burkolózott, jobbnak láttam nem megosztani a kételyeimet vele. Valószínűleg többszörösen szenved a helyzettől. Odaértünk a ház elé, és szinte hallottam, ahogy kalapál a szívem.

– És most? Hogyan tovább?– kérdeztem.

Abban a pillanatban csikorgó gumikkal hajtott el előttünk az ismerős sötét autó, miközben az ablakon egy csomagot hajítottak ki. Odarohantam, egy fekete zacskó feküdt a földön. Fölkaptam és belenéztem. George telefonja volt színes rongyokba csomagolva. George kikapta a kezemből.

– Ez ő volt! És hol van nagyi?

– George, nyugodj meg, lehet, hogy fent van a pasi lakásában.

– Gyerünk! – kapta el a kezem, és siettünk fölfele. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a lift lustán és ráérősen zökkent egyet. George felrántotta az ajtót és rohantunk a lakáshoz. A csukott ajtó mögül egy hang sem szűrődött ki, és hiába nyomta George a csengőt, senki nem reagált.

– Shit! – rúgott az ajtóba egy nagyot.

Soha nem láttam még ilyennek, és egyre nagyobb volt a lelkiismeret furdalásom. Végül is szépíthetünk, de én akartam annyira, hogy fejest ugorjunk ebbe az egészbe. Éreztem, hogy nekem kell megoldanom a helyzetet, ha nem akarom, életem végéig cipelni a rossz lelkiismeretemet.

– Figyelj, George. Kitalálunk valamit. Ne félj, Dolly ismeri ezt a fazont, nem lesz gond.

George ránézett a kezében lévő telefonra, és bekapcsolta.

– Felvett vele valamit.

Egy gombnyomással elindította a felvételt, és megkövülten hallgattuk. Dolly valószínűleg a zsebében próbálta bekapcsolni, mert a beszélgetés első fele nem volt meg, és elég rosszul lehetett hallani a párbeszédet. Amennyit kivettünk belőle, Dolly épp arról próbálta meggyőzni az emberünket, hogy benne van a buliban, és csak egy minimális mennyiség hiányzik, amit ő próbált ki tesztelésképp. A férfi egy darabig hallgatta, majd nyájasan elkérte Dolly kabátját. A következő pár percben valami suhogásszerű hangot hallottunk, majd Dolly felháborodott hangját, ahogy épp magyarázta, hogy biztosan véletlenül maradt bekapcsolva a telefon. Hirtelen csönd állt be, valószínűleg leállították a felvételt.

A következő hang már a férfié volt, közölte velünk, hogy ha nem kapja meg a maradék anyagot, Dollyt nem látjuk többé. Majd ő jelentkezik a részletekkel. Ezenkívül ne merészeljünk a rendőrséghez fordulni, mert akkor megtalál minket. A többit hozzáképzeltük.

Megkövülten hallgattuk a férfi reszelős hangját, és a háttérből Dolly kiabálását.

George arcán egy rezdülés nem látszott, lehallgatta újra a felvételt, majd eltette a telefont.

– Valami nyugodt helyre menjünk, Lili, ahol tudunk gondolkodni.

– Rendben – mondtam megszeppenve.

Csöndben mentünk le, és fogalmam sem volt, mit mondjak. Csúnya irányt vett a mi kis közös kalandunk, és ha arra gondoltam, mi lehet most Dollyval, elszorult a szívem. Az nem létezik, hogy ilyesmi tényleg megtörténjen. A filmekben igen. De a valóságban? Közel voltam a kiboruláshoz, de nem akartam megnehezíteni George dolgát.

Úgy döntöttem, ide zöld kell és nyugalom, ezért a Szent István park felé vettük az irányt. Gyermekkorom óta kedvenc helyem volt, anno még engem is ott tologattak a szüleim. Kezdett besötétedni, és a hatalmas parkból özönlöttek a kismotoros és egyéb járművekkel fölszerelt gyerekek és szüleik. Ahogy a hatalmas vaskapun beléptünk, megcsapott a jellegzetes esti virágillat, amitől kicsit optimistábban láttam a jövőt. Elsétáltunk a csobogó szökőkutak és a gyönyörű színes virágokkal teleültetett földkockák mellett, majd leültünk egy padra.

– És most? Mi legyen? – néztem George-ra.

Rám nézett és fájón elmosolyodott.

– Hát, az elég egyértelmű, hogy mit nem tehetünk. De mégiscsak kellene valami segítség. Nincs ismerősöd, aki jártas az alvilági életben? Valami kemény fickó. Talán ismeri ezt a Alexet, és rájöhetünk, hol bujkál.

– Ez jó ötlet. Keressük meg, és raboljuk vissza Dollyt. De mi lesz a hiányzó porral? Ha rosszul sül el a kis akciónk, és nincs nálunk semmi, komoly bajban leszünk.

– Ki kell találnunk a stratégiát. De ehhez kell valami dörzsölt fickó. Én itt szinte senkit nem ismerek.

Elmosolyodtam. Jól hangzott George szájából ez a kifejezés, valószínűleg valami magyar filmből hallotta „dörzsölt fickókról”.

Hátradőltem, és gondolkozni kezdtem. Bár sok mindenkit ismertem, egyikük sem volt valami alvilági figura, tulajdonképpen mindegyikük jóravaló, tisztes polgár volt, családdal, gyerekekkel, kutyával és rendes munkával.

Egyvalakit ismerek csak, akire illik a feladat, de a gyomrom is összerándult a gondolatra, hogy ismét találkozzunk. És ő BB volt. Az exem, aki bár keményfiúnak keményfiú volt, viszont a kapcsolatunk csúnya véget ért. Nagy meló volt rávenni magam, hogy kiábránduljak belőle, de hosszú hónapok küzdelmes munkája után elszántam magam a szakításra. Akkor elhatároztam, ha fene fenét eszik sem fogom soha többé felhívni. Viszont senki nem ismeri annyira a gengsztervilágot, mint ő.

– Ismerek valakit – mondtam, bár nem túl meggyőző hangon.

– Jó! – lelkesedett George – És ki az?

– A volt… kapcsolatom.

– És mit kell róla tudni? – nézett rám türelmetlenül.

– Ex-kommandós, aztán személybiztosítás olyanoknak, akik többnyire a terrorszervezetek halállistáján szerepeltek, Ázsiában vagy akár Távol-Keleten. Ezenkívül ismeri az összes harcművészetet, kütyüket és mindenféle harci trükköt, amiről nekem lövésem nincs.

Az igazság az volt, hogy BB nem sokat mesélt a munkájáról, ez valahogy mindig amolyan titokzatos oldala volt az életének. Sokszor eltűnt napokra vagy hetekre, olyankor laza fél mosollyal csak annyit mondott:

– Bevetés van bébi.

És olyankor felcuccolt, és eltűnt. Majd napok, sokszor hetek múlva hulla fáradtan, kialvatlanul, méretes borostával, szakállal tért haza, és két napig ki se keltünk az ágyból. Ha finoman érdeklődtem, mit csinált, általában elhumorizálta. Később otthagyta a kommandót, átcsapott személybiztosításba, letette a fekete ruhát, és nagy lendülettel vetette bele magát a nők hajkurászásába. És bár soha nem engem akart bántani, de a gyengéje a becserkészés maradt.

– Hívd fel – bólintott George.

– Hát… nem fogjátok szeretni egymást.

– Komolyan? – csillant fel a szeme kajánul – És ugyan mért nem?

– Tudod ő… egészen más, mint te.

Azt hiszem, egészen finoman fejeztem ki magam, mondhattam volna azt is, hogy tűz és víz. Vagy fekete és fehér. Vagy jin és jang. És még sorolhatnám.

– Ez most nem számít, nem barátnak kell. Dolly már nem fiatal és nem tudja megvédeni magát egy ilyen alaktól. Megvan a száma a volt szerelmednek?

– BB-nek hívják – morogtam, majd elővettem a telefonom, és tárcsáztam.

Csikorgó gumikkal lőttünk ki, Dolly vezetési stílusa közel sem hasonlított az unokájáéra. A piros lámpáknál általában satufék, a kanyart hármasban és minimum ötvennel vette be, és senkinek nem adott elsőbbséget.

– De nagyi! Kinek az autója ez??

Dolly kuncogott, majd fékezés nélkül vett be egy kellően éles kanyart.

– Ez, drágám a meglepetés! Mert megérdemeljük – kacagott fel újra.

– De… de honnan?

– Hogy honnan van? Ez az autó azé a fránya emberé, aki átvágott. Akire rábíztam volna az életem is, és megvezetett! Ez az autó Alexé!

– Elloptad a díler autóját?– kérdeztem hitetlenkedve.

– Tulajdonképpen nem az autót loptam el, hanem egy kulcsot. – magyarázta csillogó tekintettel. – Még abban a csodás két napban történt… szóval épp kávéztunk, amikor Alexet hívta valaki. Elég sokáig eltűnt, addig én egy kicsit körülnéztem. Ahogy nézegettem a csetreszeit, az egyik gyertyatartóban találtam egy pótkulcsot. Gyorsan eltettem, hátha esetleg…

– Szóval elloptad – bólintott George.

– Ugyan – legyintett Dolly –, csak kölcsön vesszük egy bűnöző autóját. Tulajdonképpen jót is teszünk vele. Talán pont ezzel intézi a bűnös ügyeit!

– Úristen – sóhajtottam. Dolly túltesz mindenen. Nem elég, hogy egy bűnöző keres majd minket több kiló kokain, heroin, vagy ki tudja milyen por miatt, de már az autója is nálunk van.

– Vissza kell vinnünk – mondta George ellentmondást nem tűrő hangon.

– Eszem ágában nincs! Megérdemli az az aljas! – puffogott Dolly.

– De nagyi! Nem lophatod el csak úgy valakinek az autóját! És ha feljelent minket? Vagy ha még több por van a csomagtartóban?

– Esetleg egy hulla?

Megbotránkozva néztek rám mindketten.

– Lili! Ne rajzolj ördögöt a falra.

– Festeni. Azt szokták az ördöggel.

– Oké – nézett rám türelmetlenül George. Éreztem, hogy bosszantó lehetek a javítgatásommal, de szinte küldetésnek éreztem, hogy a jellegzetes magyar szólásainkat ne költse át.

– Nagyi. Felmegyünk Liliékhez, az ő ruháit is összecsomagoljuk, és visszavisszük az autót.

– És mi lesz a tiéddel?– kérdeztem – Bérelt, nem? Nem hagyhatjuk a Hilton előtt.

– Most menjünk előbb fel, aztán megbeszéljük. Fogalmam sincs, hogyan tovább.

Megérkeztünk, és gyorsan kipattantunk a lopott autóból. Dolly bezárta, majd finoman végigsimította a motorháztetőt és felsóhajtott.

– Viszlát, szép autóm…

– Ez nem a te autód – morogta George.

A lakás felé tartottunk, és épp a táskámban kotorásztam a kulcsomért, amikor George elkapta a kezem, és az ujját a szája elé tartva mutatta, hogy halkuljak le. Ránéztem az ajtómra, és mintha egy vonat ment volna át rajtam.

Az ajtóm résnyire nyitva volt, én pedig marhára nem voltam bent. Senki másnak nincs kulcsa a lakásomhoz, csak nekem. Legszívesebben hanyatt-homlok rohantam volna onnan, hátha mire visszaérek, elmúlik a baj. De George erre valószínűleg azt mondaná, megint a homokba dugom a fejem. Megálltunk az ajtó előtt, közben rásandítottam Dollyra, aki közben már észrevette a nyitott ajtót, és lélegzetét is visszatartva állt ott, nagy kikerekedett szemmel.

George mutatta, hogy álljunk félre, ő pedig egy ujjal lassan belökte az ajtót, és belépett. Pont arra gondoltam, hogy George milyen bátor, és milyen jó, hogy nem nekem kell előre mennem, mikor Dolly hirtelen félretolt, és bevágtatott George után. Én maradtam csak a folyosón egyedül, és szinte láttam a homlokomon a villogó feliratot: gyáva. Mivel semmifajta hang nem szűrődött ki, arra jutottam, valószínűleg nincs már bent senki. Lassan én is utánuk mentem.

Beléptem, ledobtam a táskám és megdöbbenve néztem körül. A lakásomat mintha valaki jól összerázta volna, minden egymás hegyén-hátán, ruhák, könyvek szanaszét, az állólámpám ledöntve a földre, fiókok kihúzgálva. Átmentem a konyhába, ott még rosszabb volt a helyzet. Az összes fiók ki volt húzva, a tartalmuk pedig a kövön nagy kupacokban. A többi helység szintúgy. Láthatólag igen bosszús lehetett, aki itt járt.

– Sajnálom. Ez az én hibám. Én rángattalak téged bele ebbe az egészbe. Ez már nem vicces. Lili, sorry. Ez az egész drog ügy már kezd túlzás lenni, itt az ideje, hogy lezárjuk. Az lesz a megoldás, ha…

Nem is hallottam már George eszmefuttatását, jobbnál jobb képek röpdöstek a fejemben, úgyhogy átugrottam egy könyvkupacon, és felkaptam a laptopom. Leültem a földre, és nekiálltam leírni mindent, mielőtt elröppen a várva-várt ihlet. Csak úgy szikrázott a kezem alatt a klaviatúra. Aztán némi dezsavű érzésem lett, felnéztem előbb George-ra, majd Dollyra, akik megkövülten álltak tovább, és várták, hogy visszatérjek közéjük.

– Már megint ezt csinálod – közölte George kissé sértődötten.

– Bocsánat. Hol is tartottál? – kérdeztem tettetve az érdeklődést, miközben a fél szemem azért a gépen tartottam.

– Egyáltalán nem érdekel téged a lelkizés, ugye?

– Hát, ha már így kimondtad… – vigyorogtam zavartan.

– Szerinted ez normális reakció?

– Nem. Semmiképpen– ráztam meg egyetértően a fejem.

– Most mire válaszoltál? – feszült tovább George.

– Öö… izé. Nem tudom, de igazad van. – visszanéztem a gépre és kattogtam tovább.

– Oké, darling, te csak írogass, mi pedig majd addig elmegyünk a rendőrségre feljelentést tenni – mondta ártatlan hangon George. Mesterien csinálta. Egyből visszazökkentem.

– Hogy mit akarsz csinálni?

– De édesem!– hördült fel Dolly – Nem mehetünk a rendőrségre, ezt már megbeszéltük!

– Az még azelőtt volt, hogy valaki betört Lili lakásába. Esetleg jobb ötlet?

– Nekem van! – lelkesedett Dolly. – Mi lenne, ha mi buktatnánk le azt a gengsztert? Tudjátok, ahogy a krimikben. Már van is egy ötletem, hogyan lehetne…

– Nagyi, kérlek.

– Ugyan, drágám, ne légy már mindig olyan beszari – kacagott föl Dolly.

– Szerintem jó ötlet. Intézzük el mi – támogattam Dollyt.

– Intézzük el mi?– hördült fel George – Nem a mi dolgunk a bűnözők hidegre rakása.

– Hűvösre tenni… így mondjuk.

Éreztem, hogy George-nál más lehet a nyerő taktika, úgyhogy a hangom megtelt hízelgéssel, és próbáltam gyenge és nagyon nő lenni.

– George… tudod… – még sóhajtottam is. – Szóval azt gondolom, csak akkor jöhet össze az, amiért a hirdetést feladtam, ha vállalunk némi kockázatot. Én írni akarok. És jót! Olyan jót, amilyet még soha. És ha ehhez az kell, hogy fejest ugorjak a veszélybe, akkor úgy lesz. És azt is tudom, hogy te észnél leszel, és vigyázol ránk. Életemben ilyen jól nem éreztem magam, mint amióta veletek vagyok… úgy értem, végre pezseg az élet! Jó, hát tudom, hogy ez nem egy átlagos szitu, de… szóval? Elcsípjük a vén kujont? – mosolyogtam.

George leült a kanapén tornyosuló egyik kupacra, majd sóhajtott egy nagyot.

– Oké. Csípjünk kujont.

– Klassz! – Örömömben odaugrottam és megöleltem, amit halk köhécseléssel fogadott, láthatólag zavarba ejtettem a hirtelen kitörésemmel.

Dolly rám kacsintott, majd szirupos hangon duruzsolta:

– Tudtam én, hogy okos fiú vagy, drágám, ez a beszéd. Na? Hogy csináljuk?

Pár perc csönd után, végül George szólalt meg.

– Visszaviszem a port és a kocsit. Amikor visszaadom, felveszem a beszélgetést, így lesz bizonyítékunk a rendőrségnek. Mit szóltok?

– Szerintem le fog ütni – foglaltam össze, amit aztán rögtön meg is bántam. Az előbbi cukros előadásomhoz nem passzolt a megjegyzésem.

– Ugyan! Ha jól emlékszem, az úr nagyjából hatvan körüli. Nem lehet gond.

– És hogy veszed fel a beismerő vallomását? A filmekben bemikrofonozzák az embert…

– Majd telefonnal.

– Nekem ez így nem tetszik – közölte Dolly – Nekem kellene odamennem, hiszen engem ismer. Az ujjam köré csavarom akármikor! Tudjátok húsz évvel ezelőtt még…

– …a kezedet is meg akarta kérni – vágtuk rá nevetve.

Dolly megjátszott sértődöttséggel húzta fel fitos orrát.

– Nem értem, mi ebben olyan vicces. Alexre még most is tudok hatni. Én megyek.

– Az veszélyes – rázta meg a fejét George.

– Akkor én megyek. Egy nő ügyesebben tud ilyesmit intézni – vágtam rá.

– Nem! Nem engedhetlek oda egyedül!

A vehemenciára még Dolly is felkapta a fejét, majd sokatmondóan elmosolyodott. Nem mondom, jól esett a hiúságomnak George reagálása.

– Na, drágáim. Üres hassal nem lehet gondolkodni, ráadásul ez a rumli… – nézett körbe fintorogva Dolly. – Azt javaslom, George drágám, segíts Lilinek rendet rakni, én pedig addig összeütök valami finomat.

Egyetértően bólintottunk, nem kapkodhatjuk el, mégiscsak egy bűnözővel állunk szemben. Dolly kiviharzott a konyhába, mi pedig elkezdtük összerakni a szobát. Bekapcsoltam a rádiót, hogy kellő hangulatba hozzam magam, és George-ot körbetáncolva álltam neki a kuplerájnak. George egy darabig mosolyogva nézte, ahogy egy-egy tánclépéssel tarkítva hajigálom vissza a könyveket, majd laza, amolyan Fred Astaire-féle mozdulatokkal ő is beszállt. Csak finoman persze, amolyan angolosan, de mindenképpen jól állt neki.

Nagyjából húsz perc alatt végeztünk a nappalival, és jókedvűen mentünk ki a konyhába, hogy megnézzük, mit készít Dolly. Már amikor lekapcsoltuk a rádiót gyanús lett a nagy csönd, normál esetben a konyhából dudorászó hangoknak és konyhai csörgés-zörgésnek kellett volna kihallatszódnia, de síri csönd volt.

– Dolly! – kurjantottam.

Senki nem válaszolt. A lakásban ugyanis immáron csak ketten voltunk, George és én. Dolly pedig valószínűleg útban a maffiózó udvarlója felé.

– Szerintem koptassuk le a dílert, és felejtsük el a rendőrséget – bólintottam határozottan.

– Ez a beszéd, kislány!– tapsikolt örömében Dolly.

George egy darabig méregetett, majd lemondó sóhajjal közölte.

– Akkor akár indulhatunk is a szállodába.

– Gyerekek, nekem még van egy kis elintéznivalóm, de ti csak menjetek. Majd ott találkozunk.

George kissé feszülten túrt bele a hajába, majd erőltetett nyugalommal kérdezte:

– Nagyi. Milyen elintéznivalód van pont ilyenkor?

– Jaj, drágám, egy kis meglepetés csak! – trillázta.

– Nem szeretem a meglepetéseidet. Mondd meg, vagy nem mehetsz sehova.

Dolly lebiggyesztette a száját, majd bánatosan hüppögte:

– Nem bízol bennem. Pedig én csak nektek akarok örömet okozni. De hát úgy tűnik, Dolly nagyi szeretetére már nincs szükség…

Bambi, az édes és ártatlan őzike lófütty volt ahhoz képest, amit Dolly alakított. És úgy tűnt, teljes tudatában van színészi tehetségének, ugyanis George-ot azonnal megfőzte.

– Ugyan már – morogta. – Na jó. Akkor Lilivel elmegyünk összepakolni, veled pedig itt találkozunk.

– Édesem… inkább majd ott találkozunk, a szálloda előtt, jó?

Dolly bűbájosan mosolygott, a csatát ugyanis egyértelműen megnyerte.

Már az autóban ültünk, George épp a frissen bérelt kocsi navigációjával hadakozott. Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem.

– George, te nem félsz, hogy Dolly épp Alexhez tart, hogy jól megmossa a fejét?

George csodálkozva tekintett rám.

– Mért mosná meg Alex haját a nagyim?

– Úgy értem… mindegy. Ez csak egy mondás. Szóval biztos, hogy csak valami meglepetést akar nekünk okozni? Mi van, ha hozzá megy?

– Nekem is megfordult fejemben, de szerintem nem mer kockáztatni. Ne aggódj Lili, valószínűleg csak valami finomságot akar csak nekünk venni. Tudod, még mindig imádja a gondomat viselni.

Oké – vontam meg a vállam.

George gázt adott, és elindult. Vártam, hogy legalább az indulási sebességet végre elhagyjuk, de nem igazán sikerült. Egy dögös, ötszáz lóerős autó volt alattunk, amivel az én jamesbondom képes volt nagyjából ötvenes tempóval haladni. Azt is fütyörészve.

– Átvegyem? – kérdeztem reménykedve.

– Nem, köszönöm, boldogulok.

– Biztos? Csak mert itt hetven a megengedett sebesség.

– Ezeken a köveken nem lehet száguldozni, mert rögtön szétmegy a szászpensön. A kátyák pedig itt roppant mélyek.
– Kátyák? Mi van?
– Olyan kisebb árkok. Gödrök. Kutyuk.

– A kátyúk roppant mélyek? – nevettem. – Mi máshogy szoktunk fogalmazni.

Lassan bár, de megérkeztünk a szállodához. Rá sem néztünk a recepciós hölgyre, elhúztunk előtte. Úgy tűnt, nincs probléma, a nő épp csak ránk pillantott, majd sürgős telefonálásba kezdett. Amikor felértünk a lakosztályokhoz, George a kulcskártyájával benyitott, és előre engedett.

– Segítsek pakolni?

– Köszönöm, de nem szükséges. Inkább helyezd magad kényelembe, azonnal összepakolok.

– Nem fárasztó ennyire udvariasnak lenni?

Kezdett bosszantani George távolságtartása.

– Udvariasnak lenni természetes. Nem lehet fárasztó.

– De nem lenne egyszerűbb azt mondani, oké, Lili, pakoljunk együtt. Csak úgy lazán.

– Nem kérhetem, hogy zoknimat, borotvámat tapogasd. Az nem lenne… illendő.

– Értem. És mi van az ingeiddel? Azokat megfoghatom?

– Nem. Az ingeim is tabu.

– Oké. Akkor mit lehet nekem is megfognom?

George elvigyorodott.

– Azt nem illendő kimondani.

Bingó. Elvörösödtem, átmentem a minibárhoz, hogy mérgemben leigyam magam. De hiába készültem, összesen két ásványvíz, egy üveg tonik és valami gyanús eredetű barna ital várakozott ott. Becsaptam az ajtaját, és visszaduzzogtam magam George-hoz. Éppen az utolsó fiók tartalmát rakta el, amikor leültem a kanapéra. Rám nézett, a tekintetében újra megvillant a nevetés. Az előbbi csúfos vereség okán úgy döntöttem, csöndben leszek. A hosszadalmas pakolás és hajtogatást követően megállt az ajtóban és rám nézett.

– Mehetünk, darling?

Meg tudtam volna fojtani.

Szó nélkül mentünk le a recepciós pulthoz. George elővette a kulcskártyát, és megvártuk, míg az előttünk álló hölgy elpanaszolja, hogy a reggeli tojásrántottája száraz és sótlan volt, a takarítónő pedig hanyag. Éppen mi következtünk volna, amikor gyors mozgásra lettem figyelmes.

– George! – suttogtam, majd a fejemmel a két rendőr felé böktem, akik épp felénk tartottak.

Igazából azt vártam, hogy krimibe illő módon kapja el a csuklóm, és száguldjunk kifelé, ehelyett George laza eleganciával a pultra dobta a kártyáját, felvette a bőröndjét, és mérsékelt tempóval megindult kifelé, maga után húzva engem. Gyorsan hátranéztem, még láttam, ahogy a két rendőr összenéz, és kiabálni kezdenek.

– Uram! Álljon meg, kérem!

George hátra sem nézve, hatalmas léptekkel haladt a kapu felé, bőröndjének görgői pattogva próbálták tartani az iramot, velem együtt.

Szinte már éreztem a bőrömön, ahogy a rendőrök elkapják a karom, úgyhogy gyorsan megszaporáztam a lépteim, és siettem George után. És bár semmi rosszat nem követtem el, igazán nem örültem volna, ha kiderül, mit tartalmaz a táskám. Ugyanis akkor jutott csak eszembe, hogy a csomag nálam maradt. Ettől a gondolattól aztán végképp kivert a víz, egy pillanat alatt megelőztem George-ot, és beléptem a forgóajtóba. Ahogy kiértünk az utcára, igyekeztünk visszaváltani normál tempóra. Hátranéztem, épp a forgóajtót próbálták megtolni kis barátaink, mikor dudálásra lettünk figyelmesek. Egy hatalmas fekete Volvo állt meg előttünk, a járda mellett, és a sofőrje őrült mód nyomta a dudát. Az ablaküveg sötétített volt, így nem láttuk, ki ül benne, de gyanítottam, hogy Alex jött utánunk. Dönthettünk. Vagy beugrunk a maffiózó kocsijába, és imádkozunk, hogy élve megússzuk, vagy tovább sietünk, hátha a rendőrség kap el. George-dzsal egymásra néztünk, és egyszerre kezdtünk futni a sötét autóhoz. Odaértünk, felrántottuk az ajtót, George behajította a bőröndöt és beugrottunk mi is. A sofőrülésről Dolly kacagott ránk.

Pár perc múlva újból megjelent, teljes glancparádéban, ékszerekkel, arcpirosítóval és hatalmas szempillákkal.

– Indulhatunk – közölte szigorú hangon.

George felvonta a szemöldökét, majd nyugodt hangon kérdezte:

– Hova?

– Hát Alexhez! Majd adok én neki! Velem nem fog packázni.

– Mehetünk, de te nem mondasz semmit. Letesszük a lábtörlőre a zacskót, becsöngetünk és elmegyünk. Nem beszélgetünk, nem vitatkozunk, abból csak még nagyobb lesz a baj.

– Így nem vihetjük vissza a zacskót. Hiányzik a fele.

– Lili, hol van porcukor? – nézett rám George.

Fogtuk a zacskót, és óvatosan feltöltöttük cukorral, majd próbáltuk minél óvatosabban visszazárni. Némi ragasztó és kézügyesség kérdése volt, és cirka tíz perc múlva már készen is voltunk. És csak reménykedtünk, hogy már nem leszünk a közelben, amikor tüzetesebben is megvizsgálják.

Amikor a Visegrádi utcához értünk, gyorsabban kezdett kalapálni a szívem. Soha nem volt még dolgom drogdílerekkel, bár jó lett volna megismerkedni vele, hátha beépíthetem a figuráját majd egy regényembe. Bár ez az Alex nem lehet százas – gondoltam. Ki az az elmeháborodott, aki egy majdnem nyolcvan éves nővel akar drogot csempésztetni?

– Nagyi, te maradj itt. Majd mi felvisszük – mondta George, majd visszaültette Dollyt a frissen bérelt autójába.

– Hová gondolsz? Igenis felmegyek és beszélek a fejével!

– Nem! Nem ronthatsz el mindent!

– Megérdemli. A vén kujon!

– Persze, hogy megérdemli, de ki tudja, hogy reagál, ha kiderül, nincs meg teljes adag. Akár meg is ölhet. Maradj itt.

– Jól van – adta meg magát duzzogva – Hetedik emelet. Vígh.

Vártunk egy kicsit, míg egy lakó kijött a házból, majd besurrantunk a nyitott ajtón. A régi panelház ócska liftje surrogva indult fel, majd nagyot zökkenve állt meg a hetediken. Fél kézzel benyúltam a táskámba, hogy megtapintsam a csomagot. Sötét volt a folyosón, és a szürke linóleum padlón szinte hangtalanul lépkedtünk. Kezdtem komolyan izgulni. Soha nem csináltam ilyesmit azelőtt, úgy értem se tiltott dolog nem volt a táskámban – leszámítva gimiben az állandó kék multifilteres dobozt –, se tiltott emberhez nem osontam még.

Ránéztem George-ra, aki bátorítóan megszorította a könyököm, majd intett a fejével, az egyik ajtó előtt. A névtáblán a Vígh Alex felirat díszelgett.

 – Ez lesz az! – suttogtam.

– Tedd le, majd siess vissza a lifthez. Én pedig megnyomom utána a csengőt.

– Oké! – suttogtam izgatottan. Tisztára úgy éreztem magam, mint valami titkos ügynök. Halkan kivettem a csomagot a táskámból, és letettem a gumi lábtörlőre. George intett, hogy menjek.

Visszasiettem a lifthez, George pedig messziről figyelte, ahogy kinyitom a liftajtót. Mutattam, hogy csöngethet.

George hirtelen megnyomta a csengőt, megfordult és sietett felém. Amikor belépett a liftbe, még visszanéztem. Egy hangot sem hallottam, és az ajtó sem nyílt ki. George mutatta, hogy menjünk már, de nekem valami nem stimmelt. Kiléptem az ajtóból és vártam. Senki nem jött ki. Eszünkbe sem jutott, hogy hétköznap délután egy órakor talán itthon sem lesz.

– Nincs senki bent. Most mi legyen? – kérdeztem halkan.

– Pedig sokáig nem maradhat lábtörlőn a csomag.

– Menjünk vissza. Majd elhozzuk este. Addigra biztos hazaér.

Elengedtük a liftajtót, ami lassan becsukódott. Visszaindultunk, még hallottam, ahogy valaki elhívja a liftet, ami lusta surrogással indult le újra. Odaértünk a lakás elé, gyorsan felkaptam a csomagot a lábtörlőről, és elkezdtem visszatuszkolni a táskámba. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó.

Egy ötven körüli, kockás öltönyös férfi állt az ajtóban.

Mindketten megmerevedtünk, megmozdulni sem mertem, nehogy ránézzen a táskámra, amiből még félig kilógott a zacskó.

– Igen? – kérdezte a férfi.

– Elnézést, összetévesztettük a lakást valaki máséval…

Még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, kicsapódott a liftajtó, és Dolly robbant ki.

– George, drágám, mi történik, hogy nem…

A férfi szeme kitágult, Dolly megmerevedett, mi pedig George-dzsal… hát mi köpni-nyelni nem tudtunk.

– Dolly, te mit keresel itt?

Dolly hirtelen felmérte a helyzetet, és kissé erőltetett jókedvvel válaszolt:

– Alex! De jó, hogy itt talállak! Csak el akartam búcsúzni, mielőtt hazautazom.

– És ők? – bökött felénk bizalmatlanul.

– Ó, hogy ők? Na, őket nem ismerem – rázta meg a fejét Dolly.

– De hát az előbb George-nak hívtad. Nem úgy hívják az unokádat?

– Mi? Jaj hát milyen kelekótya vagyok! – vihogott fel. – Ő George és a… a… barátnője. Csak be akartam mutatni őket… Tudod, erre jártunk éppen.

Olyan csönd lett, hogy idegességemben horkantásszerű hangokat kezdtem kiadni, ami normál esetben nevetés lett volna. Épp leengedtem a karom a táskám mellé, hogy eltakarjam a félig még kilógó zacskót, de a horkangatás felkeltette a fickó figyelmét, és rám nézett. Majd a táskámra. Egyetlen pillanat alatt eldőlt minden. A férfi döbbenten rám nézett, majd Dollyra, és ismét rám. Tudtam, hogy tudja.

– Futás! – kiáltottam, és mind a hárman futni kezdtünk a lift felé. George-dzsal hátra sem nézve rohantunk, magunk után húzva a ziháló, fújtató Dollyt. Feltéptük az ajtót, és berántottuk a nagyit, majd rácsaptunk a gombra. Hangos zúgással megindult lefele, mi pedig csak néztünk egymásra. Már a kocsiban ültünk, amikor rádöbbentem mekkora baklövést követtünk el.

Szó nélkül mentünk hazáig, és amint beléptünk a lakásba, én izgatottan leültem a gép elé, és elkezdtem írni.

Pár perc múlva a gyanús csöndre felnéztem. George és Dolly állt az ajtóban és úgy bámult rám, mint akinek elment az esze.

– Igen? – kérdeztem óvatosan.

– Mit csinálsz?– kérdezte George feszülten.

– Írok. Nehogy elfelejtsem. Tudod, a könyv…

George arcán látszott, hogy a méregtől a szavakat sem találja.

– De drágám – kezdte Dolly zavart hangon –, nem gondolod, hogy bajba kerültünk? Talán nem ez a legjobb időpont erre…

– Lehet. Viszont ezt most le kell írnom, különben nem marad meg semmi, és lőttek a könyvemnek – morogtam. Tudtam, hogy vita lesz. Nem sokan képesek elviselni, hogy van olyan, amikor összeomolhat a világ, akkor is írnom kell.

– Hogy lehet, hogy csak a könyveddel foglalkozol, amikor épp magunkra haragítottunk valami maffiát? – kérdezte villogó tekintettel George. Hűvös angolként egészen meglepő volt tőle ez az érzelmi intenzitás.

– Ha nem foglalkozom a könyvvel, fölöslegesen mentem bele az egészbe – néztem George-ra mérgesen.

– Darling. Van olyan, amikor a saját érdekeidet kell háttérbe helyezni. Nem hallottál még erről?

– De hallottam. És ha még egyszer ledarlingozol, kiraklak a lakásból, és futhatsz a rendőrök és a kokainos barátotok elől.

– Gyerekek! Abbahagyni! – toppantott Dolly mérgesen. – Ezzel nem segítünk a helyzeten! És George drágám, így nem beszélünk egy hölggyel! Hát erre tanítottalak?

George elegánsan felállt, a szája egészen kis vékony csíkká szűkült és kiment a konyhába.

– Ne is foglalkozz vele, édesem, George már csak ilyen. Azt hiszem, van benne némi magyar tüzesség – kuncogott.

– Na jó – bűnbánó pofát vágtam. – Igazatok van. Talán nem ezzel kéne most foglalkoznom.

– Gyere, Lilikém, menjünk ki, és beszéljük meg.

George kint állt a pult előtt, összefont karral.

– Szóval? Mit csináljunk? – kérdeztem, mintha mi sem történt volna

George kissé megenyhülve válaszolt.

 – Lássuk csak. Ez az Alex már tudja, hogy rájöttünk a tervére, miszerint a nagyival akarja átvitetni Angliába az anyagot. Azt viszont még nem tudja, hogy hiányzik egy része. Úgyhogy kétszeres a baj. Ha vissza is adnánk neki, így is, úgy is lebuknánk.

– Mi lenne, ha egyszerűen csak nem foglalkoznánk vele? Lehet, hogy inkább elfelejti az egészet, nehogy a rendőrségnél kössünk ki.

– Lili. Elég sokat ér a csomag, ami nálunk van. Gondolod, hogy egyszerűen csak elfelejti majd?

– Oké, akkor mondj valami jobbat.

– Először is, menjünk el a hotelbe az én csomagjaimért, és egy ideig lakjunk máshol. Így nem tudja meg, hol laksz. Másutt veszünk ki szobát, és várunk. Ha nem keres a maffia, mi szépen hazamegyünk, és te is hazajöhetsz. Vagy elmondjuk az egészet a rendőrségnek.

– De drágám! Csak nem akarod, hogy szégyenszemre hírbe hozzanak minket valami zűrös rendőrségi üggyel? Másnapra az összes angliai lapban ott lenne a képünk, és ki tudja, mikor kapsz legközelebb szerepet! És mit szólnak majd a barátaink? Jesszus! Ha Agatha meghallja, hogy egy budapesti rendőrségen ücsörgünk, szétkürtöli a lányoknak! Na azt már nem! – kapta föl harciasan a fejét Dolly.

– Ugyan már nagyi. Agatha és a többi pletykás barátnőd a legkisebb gond. Lili? Mi a véleményed?

Mindketten rám néztek, de én egyelőre nem tudtam dönteni. Ha ugyanis elvisszük az anyagot a rendőrségre és elmeséljük az egészet, esélyes, hogy a lelkes vérzsaruk azonnal bevarrnak minket csak azért, hogy villantsanak a felettesüknek. És akkor lőttek a könyvemnek is. Anita biztosan nem várna rám, míg kiskanállal kaparom ki magam a rácsok mögül. Ha viszont tovább hibázunk, és nagyon belebonyolódunk, lesz ugyan történetem, csak nem biztos, hogy él még, aki megírja. Viszont biztosan tudtam, ahhoz, hogy valami olyat írjak, ami átütő siker lehet, ahhoz igazi élmények kellenek. És most itt a lehetőség. George és Dolly még mindig engem néztek, ezért úgy döntöttem, agyalás nélkül kimondom, ami jön.

Furcsák ezek az álmok. Az ember nem kérdez, nem csodálkozik, csak úgy egyszerűen belepottyan a helyzetbe és elfogadja, ami ott van.

Mint ahogy én is a sivár és havas környéket. Egy-egy kisebb domb vagy bucka törte meg csupán a hófehér vakító végtelenséget, mint valami sivatag, amit véletlenül fehérre pingáltak. Csak gyalogoltam a hidegben, és egyre jobban fáztam. Valami meleg és száraz helyre akartam jutni, minél előbb. Magányosnak és fáradtnak éreztem magam, emberekre, hangokra, beszédre vágytam, de csak a cipőm csikordult a puha hóban. Az ég olyan világos volt, hogy szinte egybeolvadt a táj fehérségével, csillogó és tiszta volt, mintha ezernyi apró kristály csillogna a levegőben és a földön.

Egyszer csak valahonnan kacagás, gurgulázó jókedv áradt felém, amikor megláttam az apró pontot, ami felém haladt. Megszaporáztam a lépteim, alig vártam, hogy végre odaérjek a hang forrásához. Egyre közelebbről hallottam a nevetést, és lassan kivettem a körvonalakból egy női alakot. Dolly volt. Bő fehér ruhában, szőke haja vastag loknikban repdesett az arca körül, amit pirosra csípett a hideg. Mezítláb jött, lakkozott körmei, mint egy-egy apró vércsepp, vöröslöttek a rideg fehérben. Siettem Dolly felé, és közben hevesen magyaráztam, hogy vigyázzon, mert meg fog fagyni a lába. Mondott valamit, de nem értettem. Elkezdtem futni, attól féltem, hogy egy-két perc, és megfagy, de amikor már elég közel voltam, megértettem mit mond.

– Ne félj, drágám, ez nem hó! Ez nem hó!

Megdermedtem, egyszerűen nem értettem miért mondja. Lenéztem a lábam elé, lehajoltam, és megfogtam egy adag havat. Furcsa mód nem éreztem a hidegét, és ahogy szétnyitottam az újam, homokként peregtek ki a szemek, majd kavarogni kezdtek a levegőben. Dolly még hangosabban nevetett és újra azt kiabálta:

– Ez nem hó! Ez nem hó! Ez nem hó!

Felébredtem. De hiába tűnt el a fehérség és a kacagás, a kántálás megmaradt. Leugrottam a kanapéról, és ahogy siettem a hang felé, menetközben megböktem a halkan hortyogó George-ot. Hirtelen felült, és körülnézett. Szerintem fogalma nem volt róla, hol van.

– George. Ébredjen. Valami történik, jöjjön!

A nemhó! nemhó!még mindig hangos volt, és a konyhából jött. Kisiettünk, majd döbbenten álltunk meg az ajtóban.

Az asztalon kinyitva pihent a drogos zacskó, szája tátva, és vékony csíkban folyt ki a tartalma. A konyhában minden összetörve és felborogatva, vizes szalvétagombócok a plafonon, a lámpáról csöpögött valami gyanús eredetű folyadék, a székek pedig többnyire felfordítva, lábbal felfelé. És Dolly… Dolly kacagva szaladgált az asztal körül hálóingben, kibontott, lobogó hajjal, mint valami félőrült szellem, és kiabálta, hogy nemhó. Ránéztem George-ra, aki megkövült arccal, kigúvadt tekintettel bámulta a drága mamát, aki immáron a mosogatógép tetejére próbált felmászni.

George odaugrott, hogy leszedje, amitől még hangosabb vihogásba kezdett.

– A megmentőm! Hihihi! Ó maga egy igaz úr! Huhh! Sajnálom, de vissza kell mennem, ott látom az estélyi ruhám! Ne! Kérem!

Én eközben fogtam a zacskót, és a kezemmel söpörtem vissza az asztalról port, hogy nagyjából lássam, mennyit tett magáévá Dolly. Valószínűleg nem sokat, viszont a földre szóródott anyag átnedvesedett a plafonról lecsöpögő folyadéktól, így aztán guszta ragacsként nehéz lett volna visszasöpörni a zacskóba. És bár Dollynak nem kell majd nagy valószínűség szerint a detoxikálóban kikötnie, ha vissza akarjuk vinni a vihogtatót, ki kell pótolnunk majd valamivel.

George segélykérőn nézett rám.

– Lili, csinálna nekem kávét, nagyinak pedig adna egy nagy pohár vizet?

– Persze – mondtam, majd gyorsan elfordultam, nehogy meglássa a fene nagy empátiát az arcomon.

Közben két pohár repült kis ívben a padlóra, amitől George halk és elegáns káromkodásba kezdett, sőt, azokhoz képest, amiket én szoktam mondani, ez inkább csak tényközlés volt. Miközben pedig egy kézzel tartotta a hadakozó nagymamáját, a másik kezével próbálta visszatolni a terítőt az asztalra, hátranézett, majd elegánsan közölte.

– Holnap összeverem Alexet.

– Feltétlenül. Maga szerint meddig tart a hatás?

George nagy nehezen leültette a folyamatosan nevetgélő és kurjongató nagyit, én pedig nekiláttam óvatosan felcsipegetni az üvegszilánkokat.

– Fogalmam sincs. Én eddig csak füves cigit ismertem, ez valami nagyon durva.

Elnézve Dolly szemét, hosszú éjszakának néztünk elébe. Sok-sok könyörgés, rábeszélés, nevetés, zsarolás és veszekedés után Dollyba diktáltunk pár pohár vizet, hátha hígítunk valamit a helyzeten. A következő pár óra Dolly megfékezésével telt, időnként valamelyik bútorról kellett leszedni, vagy a különböző önmagára és ránk is veszélyes tárgyakat koboztuk el.

Olyan hajnali öt óra körül Dolly feje az asztalon koppant, mi pedig felsóhajtottunk. Túlélte, nem kapott rohamot, és a szíve sem mondta fel a szolgálatot. George becipelte a hálószobába, én pedig nekiálltam eltakarítani a romokat. Mikor visszaért, épp a partvis nyelével próbáltam a galacsinokat lekotorni a plafonról.

– Azt hiszem, itt az ideje tegeződnünk, Lili. Soha senkivel nem szedtem még drogot a földről, hálóruhában – biccentett elismerően.

Végignéztem George-on, igazán meggyőző volt a huncut ördögös bokszeralsója, a térdig felhúzott zoknival. Szinte én is együtt kuncogtam volna az ördögökkel. Szinte.

– Én is úgy érzem, hogy mélyült a kapcsolatunk.– bólintottam egyetértőn. – És most menjünk aludni. A mamának köszönhetően holnap komoly feladatunk lesz.

George visszanyelt egy ásítást, majd bólintott, hogy menjünk. Nagyjából tíz perc múlva már mindhárman aludtunk.

***

Irtózatos éneklésre ébredtem. Párnát szorítottam a fejemre, hátha használ, de a hamis hangok még így is eljutottak a fülembe. Egyébként is rosszul viselem a reggeleket, de a pár órás alvás és Dolly ámokfutása után ez kicsit sok volt.

Kimásztam az ágyból, és kitapogatóztam a konyhába. Az asztalnál ott ült George, épp a kávéját kortyolgatva, mosolyogva hallgatta az áriázó Dollyt. Mindketten rám néztek, mikor kiértem, majd Dolly jókedvűen csiripelni kezdett.

– Szép jó reggelt drága virágom! Jól aludtál?

Nem akartam hinni a fülemnek.

– Nem, nem aludtam jól. Hát te?

– Kiválóan csillagom! Tudod, a fiatalság titka a hosszú és pihentető alvás.

Visszafordult és dudorászott tovább.

Leültem George mellé, akit láthatólag kifejezetten mulattatott a párbeszéd.

– Semmire nem emlékszik? – súgtam George-nak.

– Nem. Megvártalak, Egy nő valahogy mindig jobban tudja közölni a rossz híreket.

– Jesszus. Nem kellett volna megvárnod.

Valószínűleg hatalmas dráma és sírás lesz, ha elmeséljük az éjszaka történteket, jobb lett volna kimaradni belőle.

– Na, jó – sóhajtottam –, essünk túl rajta.

George hálás tekintettel öntött nekem egy bögre kávét, gondolom, ez azt akarta jelenteni, hogy kezdjem én. Beszari – gondoltam, és odafordultam Dollyhoz.

– Tudod az éjszaka nem volt ám olyan pihentető. Nem emlékszel semmire?

Dolly letett egy tál péksüteményt az asztalra, majd rám nézett.

– Mire kéne emlékeznem?

Felálltam és elővettem az éjjel eldugott fehér poros zacskót.

 – Hát erre! – mondtam, majd meglengettem az orra előtt.

– Édesem, de hát mit csinálsz te azzal? És mért van kiszakítva? Drágáim, mi a csodát műveltetek ti itt éjjel?

– Nagyi, ezt te művelted éjjel. Itt találtunk a konyhában, szétszedted a berendezést, kiabáltál, és ebből is hiányzott – bökött a zacskó felé George.

Dolly elsápadt és sűrű pihegésbe kezdett.

– Mi? Hogy én? Jaj a szívem! Le kell ülnöm!

George-dzsal egymásra néztünk, hirtelen egyikünk sem tudta, vajon ez csak a szokásos, vagy esetleg hamarosan újra kell majd élesztenünk.

– Nagyi, ne aggódj, semmi baj. Csak egy kicsit… khm… jól érezted magad, nem nagy ügy – próbálta George menteni a menthetőt.

– Igaza van George-nak, nem nagy ügy. Biztosan az anyag miatt nem emlékszel semmire. Jól vagy? – kérdeztem gyanakodva. Dolly ugyanis furcsa mód, egészen hirtelen lenyugodott, majd összeráncolt homlokkal közölte.

– Igen. Tényleg becuccoltam.

Összeszorította a száját, ledobta a kötényét a székre, majd elviharzott.

Döbbenten néztünk utána. Nem is reméltük, hogy megússzuk könnyek és drámai sikolyok nélkül.

Mindketten felugrottunk, George pedig egyetlen lépéssel ott termett, és megölelte a – kicsit sem átlag – nagyit.

– Ver vör jú? – kérdezte George nagy lendülettel, majd hirtelen észbekapott, és hogy ne érezzem magam háttérbe szorítva, gyorsan magyarra váltott.

– Szó nélkül tűntél el, mi történt veled?

– Ugyan drágám, csak egy jó baráttal töltöttem az időt. Nem nagy ügy– legyintett. Csak úgy csilingeltek a hatalmas kövekkel kirakott fülbevalók.

– Nem ülhetek egész nap egy szállodaszobában! – majd, mint aki ezzel mindent meg is magyarázott, rám nézett, tetőtől talpig végigmért, és huncutul George-ra kacsintott. – Látom, te sem tétlenkedtél…

Fülig vörösödtem, és hogy ne ácsorogjak ott bambán, felé nyújtottam a kezem.

– Szirtes Lili vagyok. George már sokat mesélt magáról, örülök, hogy megismerhetem. Próbáltam az etikett szerint csevegni, hisz mégis csak egy félig angol hölggyel diskurálok.

A nagyi hátravetette a fejét, és hangos gurgulázó nevetéssel felkacagott. Az összes járókelő ránk nézett.

– Még hogy sokat! Ugyan már kicsikém, mióta lett az én George-om ilyen szószátyár?

– Háát… tényleg nem beszélt magáról túl sokat – adtam meg magam.

George erre reagálva morgott egyet.

– Na, drágáim. Amíg ti visszacipeltek a fülemnél fogva a szállodába, meséljetek, hogy jöttetek össze? De minden részletre kíváncsi vagyok, nem ám csak az elejére, meg a végére! – kacagott fel jóízűen. – Ja, és Lili drágám, szólíts csak Dollynak. Nehogy nekem magázni kezdjél, mert rögtön megsértődöm!

Kezdtem elveszíteni a fonalat, Dolly nagyi sebességét nehéz volt követni.

– Nem jöttünk össze, nagyi. Menjünk haza, majd a szobában elmesélek mindent – mondta George, majd elővette a telefonját.

– Mielőtt taxit hívna, biztos, hogy a szállodába akar visszamenni? Mi lesz a rendőrséggel? – emlékeztettem.

George visszatette a telefonját, és nekidőlt a korlátnak.

– Igazad van– sóhajtott fel – Másik hotel kell.

– Rendőrség? Édeseim, mit követtetek el? – kapott a szívéhez Dolly.

– Semmit nagyi, ne színházazz.

– Drámázz – vágtam rá, majd odafordultam Dollyhoz.

– Tulajdonképpen semmi baj, csak valami félreértés miatt keresik az unokáját, valószínűleg nem komoly. De ha akarják, hozzám is eljöhetnek, amíg ki nem találunk valamit.

– Nahát, George, micsoda egy tündér ez a lány! Mondtam, hogy tegeződjünk édeském, nem vagyok én még olyan vén.

– Öö… izé… köszönöm Dolly.

George, tőle szokatlan módon, kissé türelmetlenül szólt közbe.

– Akkor köszönjük Lili, ha nem jelent gondot, egy éjszakára magánál szállnánk meg.

Miután meghánytuk-vetettük a lehetőségét, hogy Dollyval tömegközlekedjünk, arra jutottunk, hogy maradjunk inkább a jó öreg taxinál. Hamarosan hazaértünk, és Dolly töménytelen csacsogásától zúgó füllel léptünk be a lakásomba.

George behúzta a két hatalmas görgős bőröndöt a nappaliba.

–  Szóval? – rogyott le fáradtan a kanapéra. – Mi történt veled?

Dolly figyelmét azonban inkább a lakásom kötötte le. Végignézte az összes családi fényképemet, dudorászva olvasgatta a könyvek gerincén lévő címeket, szerzőket, és egyesével csodálta meg az összes apróságot, amit az évek során összegyűjtöttem, emlékeket, díszeket, gyertyákat.

George egy darabig válaszra várt, majd legyintett, és hozzám fordult.

– Készíthetek vacsorát?

– Jó ötlet, menjünk ki, segítek!

Dolly megfordult, és összecsapta a kezét.

– Van egy isteni finom dolog nálam, várjatok csak! – kiáltotta lelkesen, majd kinyitotta a bőröndjét, és hevesen elkezdte túrni a tartalmát, amikor egy közepes méretű fehér port tartalmazó zacskó esett ki a földre.

– Ez mi? – kérdezte George.

– Ó, ez csak amolyan szuvenír lesz, az én drága barátom, Alex küldi a kint élő ismerőseinek. Valami szőlőcukor, ha jól emlékszem. George drágám, ide nézz! Micsoda finomságot vettem! Ez volt régen a kedvenc édességem, de Angliában ilyet nem találni – trillázta, majd elővett egy tucat túrórudit.

George még mindig a fehér port nézte, lassan felvette és megtapogatta a zacskót.

– Ki az az Alex?

– Hát az én drága magyar barátom, akivel eltölthettem ezt a csodás két napot! Képzeljétek csak – kuncogott jókedvűen –, az a fess férfiember még el is akart valaha venni engem! Azt mondta, akár még most is megtenné! Hát nem bolondos? – kacagta szemérmesen.

– És kinek kell odaadnod ezt? – kérdezte furcsa tekintettel George.

– Ez nem szőlőcukor – néztem George-ra.

– Nem bizony.

– Ugyan drágám, már hogyne lenne az? – nevetett Dolly.

– Ezt nem hiszem el – mondtam.

– Gyerekek! Azonnal avassatok be engem is! Mi a baj? – hápogta Dolly tágra nyílt szemmel.

Ránéztem George-ra, akinek az arca épp a hófehér és ólomszürke között játszott.

– Az van, nagyi, hogy a te Alex barátod nem szőlőcukrot, hanem… hogy is mondják?

– Kábítószer… drog… cucc… anyag…

– Köszönöm Lili, egy is elég – szólt közbe enyhén feszülten George.

– Bocsi.

– Szóval a te szuveníred az cucc.

– Cucc? Mármint – Dolly rám nézett, és hatalmas kékre pingált szemében igazi aggodalom ült. – Alex drogot adott nekem?

– Nem tudom biztosan. Kinyissuk? – nézett rám George.

– Hááát… én még életemben nem kóstoltam ilyet, de legalább kizárhatjuk a cukrot. Nyissuk – bólintottam.

– Jaj, drágáim, ugye csak meg akartok ijeszteni? Az egy áldott jó ember, sosem tenne velem ilyet!

George leült a kanapéra, közelebb húzta a dohányzóasztalt, és óvatosan kinyitotta fölötte a zacskót, majd felém tartotta.

– Köszi – hárítottam –, magáé az elsőbbség.

George óvatosan hozzáérintette a kisujját a porhoz, majd megkóstolta.

– Nem cukor.

Dolly előbb még aggódó tekintetét valami más váltotta fel. Az érdeklődésé.

– Biztos, hogy nem cukor? Szívesen megkóstolnám én is…

– Nagyi! – szólt megrovón George.

Dolly tettetett felháborodással morogta.

– Jól van, na! Az ember csak szeretne segíteni egyetlen unokájának, és ez a hála…

Tanácstalanul néztem George-ra.

– És most? Mi legyen? Esetleg lehúzhatnánk a vécén. Soha nem tudná meg senki.

George halványan elmosolyodott.

– Darling… folyton ezek a félmegoldások…

– Ne szólítson darlingnak. Szerintem egyébként a megsemmisítés abszolút egész megoldás.

– Ez a bizonyíték eltüntetése lenne. El kellene vinnünk rendőrségre.

– Ez igazán fantasztikus megoldás ám, kedves Watson. A rendőrség amúgy is keresi valamiért, és maga pedig besétálna egy zacskó droggal. Ez tökéletes lezárása lenne az összes problémának – vigyorogtam gonoszul.

– Igaza van, dar… Lili.

– Esetleg, ha Dolly nagyi vinné el a rendőröknek?

Dolly hirtelen kapkodni kezdte a levegőt, és fejhangon szirénázta.

– Micsoda? Lecsukatnál egy idős embert? Lili, drágám, ez igazán nem szép tőled. Jesszus, a szívem!

Látványosan markolászni kezdte a blúzát szívtájékon, majd amikor látta, hogy egyikünk sem veszi komolyan, hirtelen abbahagyta, és ismét a zacskó kötötte le a figyelmét.

– Oké. Akkor lássuk csak. Nagyi kap egy több milliót érő csomagot, amit át kellene csempésznie Angliába. Ha kidobjuk, később bajunk lehet belőle. Ha odaadjuk a rendőrségnek, minimum fél év napi szintű kikérdezés, és a végén még ott találjuk magunkat a gyerekgyilkosok között. Mi lenne, ha visszaadnánk a tulajdonosának?

– Ez jó ötlet – bólintott George. – Holnap visszavisszük. Nagyi, holnap elviszünk az úrhoz és visszaadod a csomagot. Majd azt mondod, hogy nem mész haza, itt akarsz maradni Magyarországon. Bár nem szép dolog hazudni, de azt hiszem, vannak olyan pillanatok, amikor szükséges.

– Drágám, nekem ez nem megy – siránkozta Dolly. – Alexszel olyanok vagyunk, mint borsó meg a héja. Rögtön észreveszi, ha nem mondok igazat!

– Igaza van George, ne tegyük ki ilyesminek, végül is ez az Alex egy bűnöző. Inkább vigyük el a csomagot, és hagyjuk a lábtörlőjén.

– Rendben. Talán veszi a műsort így.

– Adást. Veszik az adást. Na. Akkor mivel mindjárt éjfél, szerintem tegyük el magunkat holnapra. Maradjanak itt, akad még hely egy éjszakára.

Egy órán belül már csönd volt, Dollynak megágyaztam a hálószobában, mi pedig George-dzsal a nappaliban aludtunk. George szigorúan a földön ágyaztatott meg magának, majd szemérmesen befordult a fal felé, és villámgyorsan elaludt. Én még sokáig bámultam a sötétbe, hallgattam az autók zaját és George egyenletes légzését. Megnyugtató volt a szuszogását hallgatni. Ahhoz képest, hogy valószínűleg ritkán alhatott a földön, egészen magától értetődő volt számára a helyzet. Semmi sznobéria vagy hiszti. Le a kalappal. Újragondolva a napunkat, fogalmam sem volt, hogy mi lesz a történetemmel, de végre elkapott az a fajta lelkesedés, amit rég éreztem már. Úgy döntöttem, holnaptól jegyzeteket készítek, hátha tényleg lesz valami a történetből. Lassan megszűntek az utcai zajok, és a szomszéd is abbahagyta az állandó kalapálást, így lassan én is elaludtam.

Ezek után George megcsodálta a régi orosz metrószerelvényeket, megpróbált helyes útra téríteni két fiatal punkot, akik csak egy kis sziput akartak velünk megosztani, és visszaszolgáltatta egy néninek a táskáját, amit épp lecibált róla egy kilenc éves forma kiskölyök. Láthatólag egészen jól vette az akadályokat.

Miután feljöttünk a metróaluljáróból, pár perces sétát követően megérkeztünk a Visegrádi utcába. Öreg, kopott kilencemeletes panelépületek ásítoztak ránk, az ablakokon, erkélyeken ráccsal. Nem volt túl barátságos a látvány, a szűk, macskaköves utca, és a szmogtól megszürkült egyenházak. George kíváncsian nézett körül, majd felment a lépcsőn, és a kaputelefon kiírását kezdte el vizsgálni.

– Nincs ismerős név – nézett rám. – Hogyan tovább?

– Nem tudom. Viszont megvan a taxis neve. Ne hívjuk fel? Esetleg emlékszik még a pasi nevére.

– Ez az Sherlock! – lelkesedett George. Előkapta a telefonját, én pedig odaadtam neki a pincértől kizsarolt cetlit. George tárcsázott, majd várt.

– Helló! Én… csak kérdez egyet. Tegnap volt egy út a Sir Brian kézzel-lábbal étteremből, egy idősebb angol hölgy és egy férfit vitt.

Csönd lett, George figyelt, majd hevesen bólogatott.

– Yes! Ő! Tud esetleg, hogy hív férfit?

George feszülten figyelt, majd hirtelen magyarázkodásba kezdett.

– Nem! Nem rendőr lenni, csak az unoka a hölgynek. Nem, nem szórakoz ilyenkor. Nem, nem viccből beszélek így, én nem lenni magyar. Mit csináljak? Igen… igen… ért, köszönöm.

George eltette a telefonját és elhúzta a száját.

– Nem tudja, nem emlékszik már. Meg ne szórakozzak. Azt mondta, így nem beszél senki, és basszam meg. Valaki biztosan felmérgesítette szegény embert – csóválta a fejét.

– Vagy egy újabb alany, akire nem hat a bűvös kiejtése – mondtam kaján vigyorral.

Leültünk a lépcsőre és csak néztük az esti forgalmat. Pár percenként elhúzott egy autó, zötyögve, zörögve viselték a kerekek a macskakő egyenetlenségeit. A szemközti házból egy-egy hangos kacaj szűrődött ki, amit aztán buja lihegés követett, miközben valahonnan messziről pedig lövések dörrentek, remélhetőleg csak a tévéből. És bár fogalmam sem volt, mit keresek hétköznap este egy lepukkant ház lépcsőjén, mégis jól éreztem magam. Más esetben ilyenkor épp vagy a laptopom előtt ülnék meredten, és próbálnék pár épkézláb mondatot kicsiholni, vagy a hűtő tartalmát pusztítanám csalódottságomban, amiért az nem jött össze.

– Tegnap voltak itt – szólalt meg George jelentőségteljesen.

– És?

– Az nem azt jelenti, hogy most is itt vannak. Talán csak valakit meglátogattak.

– Vagy itt lakik a fickó.

– És mi legyen? Reggelig várjunk?

– Maga akart ide jönni, nem? Hát legyen türelmes.

George elővett egy dobozt, és felém nyújtotta.

– Szivar?

Felcsillant a szemem. Két hónapja nem szívtam egyetlen slukkot sem, viszont számtalanszor álmodtam róla. Most, valami egyszer élünk életérzéstől vezérelve úgy döntöttem, mért is ne.

– Leszoktam a cigiről, de ugyebár ez nem cigi… – néztem sóvárogva a csinos dobozka tartalmára.

– Maga mindig ilyen önáltató?

– Általában – morogtam.

Kivettem egy szivart, és miután George tüzet adott, jóleső, mély átéléssel szívtam le a füstöt.

Egyszer csak kinyílt mögöttünk a kapu, és egy középkorú nő lépett ki. George rögtön felpattant, s elővette legsármosabb mosolyát.

– Ó! Jó estét hölgyem! Kérdezhetni egyet?

A nő gyorsan a füle mögé rendezte a haját és végigfuttatta tekintetét George felettébb elegáns ruházatán, majd vissza az arcára. Bűbájos mosoly terült el az arcán.

– Hogyne! Szívesen segítek!

– Mi keres itt középkorú úr, aki tegnap end ma idősebb hölgy társaságában lenni. Lát esetleg?

– Sajnálom, nem itt lakom – mosolygott tovább rendületlenül a nő.

– Well… azért hálás köszönet – modoroskodott George.

– De… de ha esetleg bármi másban segíthetek… – apró, félreérthetetlen kacsintás.

– Ez lenni igazán kedves öntől.

– Ugyan már! Esetleg megadhatom a számom, ha szükséges…

– Igazán? Én hálás lenni segítőkészségért.

Kifejezetten szórakoztatott a gerlepár burukkolása, miközben kellemesen szédültem az erős szivartól, elbűvölve figyeltem, ahogy a nő pár másodperc alatt próbálta bedobni az összes erotikus kisugárzását. Ami érthető is volt, néha én is azon kaptam magam, hogy George arcában gyönyörködöm. Volt valami a pasiban, ami egyszerűen vonzotta a tekintetet. Hogy a többiről már ne is beszéljünk.

Valószínűleg kicsit túlzásba is vittem a bámulásukat, mert a nő hirtelen rám nézett, majd vissza George-ra, és visszavéve normál hangját és testtartását, sietve elköszönt.

George visszaült mellém a lépcsőre.

– Ez se nyert. Azt hiszem, kezd elhagyni a vonzerőm – csóválta a fejét.

– Hát pedig ha az is elhagyja, nem sok minden marad.

George jókedvűen felnevetett.

– Ez aljasság volt.

Egy rendőrautó húzott el előttünk, George lazán fúja ki a füstöt, ahogy nézte a távolodó autót.

– Nem tart tőlük? – böktem a fejemmel a rendőrök felé. – Most, hogy érdeklődnek maga iránt?

– Nem. Biztos vagyok benne, hogy félreértés történt, semmi okuk nincs keresni.

– Akkor mért nem magyarázza el nekik?

– Mert a fennmaradó pár hetemet nem fogom erre pazarolni. Így is túl sok idő megy el a nagyi keresésével, nem kell még rendőrségi zaklatás is mellé.

George szeme felcsillant, ahogy folytatta.

– Tudja, van egy forgatókönyvem, és szeretném itt megrendezni. Sosem csináltam még ilyet, nagy falat lesz, de már nagyon várom. Ehhez kellene megismernem a környéket, ez sokkal fontosabb.

– Oké, maga tudja – vontam meg a vállam. – És? Talált már forgatási helyszínt?

George elvigyorodott.

– Nem, de egy pár érdekes karaktert már találtam.

– Kicsikééém! Mit keresel te itt?

Egyszerre kaptuk hátra a fejünket, az ajtóban egy idősebb, hatalmas szőke kontyos, molett nő állt. Csillogó tekintettel, és vérvörös ajkakkal.

Ha jól sejtettem, George elveszett nagyija bukkant fel.