Nincs se fegyverem, se golyóálló mellényem, és több éves fegyveres kiképzés sincs a hátam mögött, de talán pont ez lesz a szerencsém.
Nem lesz csinnadratta, meg hangosbemondós fenyegetőzés. Egyszerűen csak odamegyek, valahogy bejutok, és kimenekítem Dollyt. A bejutás kérdésén ugyan még kellene dolgoznom, volt némi hiányosság ez ügyben, de inkább a spontán megoldások híve vagyok. Elhagytam a Déli pályaudvart is, az unottan várakozó taxisaival és az alvó vonataival. Egyre idegesebb lettem, és néha már az is átfutott az agyamon, hogy inkább hazamegyek és mint ha mi sem történt volna, bekucorodom az ágyamba, és a többit George-ra hagyom. De amint ez bevillant, magam előtt láttam őt, ahogy fájdalmas tekintettel nézi Dolly csomagjait a sarokban. Segítenem kell neki, ez a minimum.
Keményen megmarkoltam a kormányt, vettem egy nagy levegőt, és nagyobb sebességre kapcsoltam. Megérkeztem a Normafához. Napközben hemzsegnének itt a kirándulók és a turisták, hosszú sorok kacskaringóznának a környék legjobb réteses bódéja előtt, és lassan kerülgethetném az úttesten átvágó bátor nyugdíjasokat. De most egy lélek sem volt, és a buszmegálló melletti erdő inkább tűnt rémisztőnek, mint barátságos kiránduló paradicsomnak. Félreálltam és újból tanulmányozni kezdtem a cetlit. Emlékeztem, hogy BB mindenféle cellákról magyarázott, amiket bemért a gépén, de amikor lefirkantotta ezeket a vonalakat, közel sem a teljes útvonalat rajzolta le. A ház valahol az üdülőtelepen lehetett, de onnantól semmi kapaszkodó. A cetlin ennyi állt még: Tatárvirág.
Lassan tovább haladtam a tábor mellett. Hatalmas erdős terület volt lekerítve, majd egy táblán a következő felirat volt látható: Csillebérci Szabadidő – , és Ifjúsági központ
Ez az – gondoltam. Gyerekkoromban voltam párszor itt, és ha jól emlékeztem, innen már csak egy köpésnyire van az utca, ahol le kellett térnem. Nem sokat láttam a sötétben, de nem is akartam magamra vonni a figyelmet a reflektorral, úgyhogy lekapcsoltam. Balra egy keskeny letérőt találtam, ahol egy kis táblán kacskaringózott a felirat: Üdülőtelep. Lekanyarodtam, az út egyik oldalán apró víkendházak sorakoztak, a kertekben giccses törpékkel. Nappal bizonyára mókásak lehetnek a kis faházak és a gyermek magasságú figurák, de így éjjel pont úgy néztek ki, mint valami C kategóriás horrorfilm díszletei. A törpék vicsorogtak rám a sötétben, felemelt kezükkel intettek, hogy kerüljek beljebb. Legszívesebben visszafordultam volna.
A másik oldalon az erdő sötétlett, komoran, mozdulatlanul álldogáltak a hatalmas fenyők. A hatalmas gaz szinte összenőtt a bokrokkal és a fákkal, így az egész valami félelmetes fekete massza volt. Ijesztő képek jelentek meg a lelki szemeim előtt, ahogy hörögve, vicsorogva ugrik neki valami szörnyeteg a kocsinak, vagy leáll az autó és itt maradok egyedül. Vettem pár mély levegőt, és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
Egy elágazáshoz érkeztem, ami egy kis térbe torkollott. Mehettem egyenesen, vagy balra. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam, mintha valaki figyelne. Ebben a csöndben az autó dübörgése fülsértő volt, így lassan félreálltam, és leállítottam a motort. Életemben nem éreztem még ennyire magányosnak magam. Nevetségesnek tűnt a spray, mint egyetlen fegyver, ezért gyorsan átnéztem a kesztyűtartót, hátha tart valami fegyverként is funkcionálható tárgyat a kesztyűtartójában Bogi. Pár zsebkendőn és egy tollon kívül semmi mást nem találtam. Remek – gondoltam. Ha rám támad valaki, majd lerajzolom.
Eltettem a tollat, és halkan kinyitottam a kocsi ajtaját, a szívem pedig már olyan ütemben kalapált, hogy azt hittem itt ájulok el. És hogy az érzést megkoronázzam, csuklani kezdtem. Én marha. Soha nem láttam még csukló akcióhőst, aki minden egyes hukk után rácsap a szájára és káromkodik. Mivel se tizenhárom korty víz nem volt nálam, és fél lábon nem tudtam épp akkor ugrálni, fél perces csuklások közepette indultam neki, fölfedezni a környéket. Rövid, pár perces settenkedés, ólálkodás és csuklás után egy gigantikus táblához érkeztem, amin az üdülőtelep térképe volt. A vastábla helyenként már teljesen elrozsdásodott, és itt-ott megkoptak rajta a betűk is, de az én cetlimnél mindenképpen többet ért. A telefonom fényével megvilágítva kezdtem átböngészni a kis girbegurba utcácskákat. Pár pillanat után meg is találtam, amit kerestem. A Tatárvirág utca tulajdonképpen nem is volt messze tőlem, de a terep nem tűnt egyszerűnek. Elővettem a tollat és a papírt, és gyorsan fölvéstem a környező utcákat. Elindultam hát a szélesebb úton, ami egyre meredekebb lett, komolyan oda kellett figyelnem, hogy meg ne csússzak a murván. Ahogy haladtam előre, a környék egyre elhanyagoltabb lett. Öreg, roskadozó üdülők, kusza kertek sorakoztak egymás után, sokból szinte ki sem látszódott a ház a hatalmas ápolatlan gaztól.
Hirtelen jobbról valami zörgést hallottam, levelek reccsentek meg egészen közelről. Megmerevedtem és a hang irányába kaptam a fejem. Végigfutott az agyamon, hogy ha most valami bajom esik, soha az életben nem talál meg senki, és itt halok meg az erdőben. Hazudtam Boginak, és George-nak sem hagytam egy árva üzenetet sem. Meg se mertem moccanni, csak a szívem kalapálását hallottam és vártam, mikor lép elő valaki a sötétből. Megmarkoltam a zsebemben lévő kis flakont és lassan rá csúsztattam az ujjam a gombjára. Álltam remegő lábakkal, moccanni sem mertem. Egy ág reccsent meg, majd két világító sárga szempár jelent meg a bozótban. Miután egy egész szikla zuhant le a szívemről, pár percig még szemeztünk a horror macskával, majd lassan és kecsesen odébb állt. Csak amikor puha léptekkel ott hagyott, akkor jutott el az agyamig, hogy az ijedségtől úgy szorítottam a spray-t, hogy az már fájt. Lassan tovább indultam, minden egyes utcatáblát elolvasva, míg jobbra egy szűk kis lépcsősort láttam meg. Hosszú volt és nagyon meredek, de a papírom szerint ezen kell lemennem, hogy eljussak a Tatárvirág utcához. Egy rozsdás korlát húzódott végig a lépcső mellett, amibe óvatosan belekapaszkodtam, és elindultam lefelé. Csak lassan haladtam, nagyon kellett figyelnem a keskeny fokokra, minden egyes lépésemet megnéztem. Jó pár percig meneteltem, míg végre leértem az aljára. Egy keskeny földúton lyukadtam ki, és bár tavasz volt, a talajt vastagon borította be a félig elrothadt falevél, ami még a hó alatt lehetett pár hónapja. Egyre messzebb kerültem a biztonságérzetet adó főúttól. Úgy éreztem, mintha attól, hogy nincs a közelemben az autó, vagy nem látom az utcai lámpákat, valami nyomasztó köd telepedik rám, aminek csak valami szörnyűség lehet vége. Majdnem elbőgtem magam. Nem erre számítottam. Ha Dollyt ki is hozom abból a házból, hogy fogunk itt menekülni? Egy percre megfordult a fejemben, hogy felhívom George-ot, hogy jöjjön ide, de gyorsan el is vetettem az ötletet. Fogalmam sem volt, milyen állapotban lesz Dolly, ha megtalálom, de bármi is történik ott vele, nem akartam, hogy George is lássa, ami esetleg fogad majd. Talán tévedés az egész, és nincs is itt.
Elindultam az egyik irányba, utcatáblát keresve. Egy nagy és romos épületen meg is találtam a keresett táblát. Kezdtem fázni, és nagyon féltem. Próbáltam tiszta fejjel átgondolni hogyan tovább. Kocsival ide sehogy nem lehet eljutni, tehát hiába is keresnék keréknyomokat. Itt már nem álltak olyan sűrűn a házak, és sok telken még épület sem állt, csak a puszta föld, és a rengetek tölgy és fenyő suhogott halkan. A legtöbb épületen rögtön lehetett látni, hogy évek óta nem lakják. Kezdtem elveszíteni az időérzékem, csak gyalogoltam a sötétben, és figyeltem a házakat, hátha feltűnik valami. Eszembe jutottak azok a filmek, amelyekbe az áldozat apró jeleket hagyva maga után vezeti rá a keresőjét, hogy merre is menjen. Úgy tűnt az életben ez nem ilyen egyszerű.
Azon gondolkoztam, hogy talán vissza kéne fordulnom, mielőtt teljesen elfelejtem hogyan is kell visszajutni, amikor egy halvány fényre lettem figyelmes. Nem volt messze, pár lépésnyire csak, de olyan halvány volt, hogy csak nehezen fogtam föl, hogy bizony találtam valamit. Óvatosan közelebb mentem. Egy nagy barna faház ablakából szűrődött ki a fény. Megálltam és füleltem. Csönd volt. A kert elhagyatott volt, az egyetlen, ami nem pusztult el, az a sűrű borostyán volt, ami a ház falán kacskaringózott, egészen az ablakig. Lassan közelebb mentem, és hála a nedves leveleknek, szinte alig hallatszódtak a lépteim. Próbáltam Dollyra koncentrálni és nem a saját félelmemre.
A kapu öreg volt, egy vastag lánc volt a kerítésre akasztva egy rozsdás lakattal. Megfogtam a kilincset, és lassan betoltam a kaput. Halkan nyöszörgött a vas, mint akit ezer éves álmából ébresztenek föl. Beléptem a teraszra és megálltam. Most kéne visszafordulnom, mielőtt valami hatalmas bakit követek el. Talán csak egy idős ember lakik itt, aki jogosan kapna infarktust, ha szó nélkül benyitnék. Jesszusom– gondoltam– nem vagyok normális. Épeszű ember nem így intézi a dolgait. Gyorsan körülnéztem, hátha meglátok bármit, amiből ki tudom következtetni, kik lehetnek itt. De se egy elhajított játék a földön, se egy kerti szék, semmi, ami a lakókra utalna. A telek lépcsőzetes volt, fent a terasz és a ház, aminek az oldalában egy lépcsősor vezetett le a kertbe. Megindultam a fal mentén lefelé, majd egy zöld vasajtóhoz értem. Valószínűleg pince lehetett. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó meg se mozdult, ezért tovább mentem és a ház mögé jutottam. Csupasz bokrok és száraz gallyak között araszolgattam, míg a ház másik oldalához nem értem. Többnyire a földet néztem, nehogy valami száraz recsegős ágra lépjek. Már majdnem körbeértem, amikor az ijedségtől teljesen megdermedtem. Egy hatalmas ablak előtt sétáltam el majdnem. Gyorsan leguggoltam, és próbáltam egyenletesen és halkan venni a levegőt, de csak ziháltam és a szívem úgy dobogott, hogy majdnem kisakadt a mellkasomból. Felnéztem az ablakra, de a halvány fényben nem láttam se mozgást, se árnyékot. Négykézláb másztam el az ablak alatt, majd fölálltam, és egy gyors mozdulattal benéztem. Egy vörös hajú nő állt bent háttal és telefonált épp. Szóval bakot lőttem. Egy vadidegen telkére törtem be. Hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon. Hogy a megkönnyebbüléstől, mert semmi szörnyűség nem vár bent, vagy a csalódottságtól, hogy nem találtam meg Dollyt, nem tudom. Gyors mozdulattal letöröltem az arcom, leporoltam a farmerom, és megindultam a bejárati ajtó felé. Úgy döntöttem, bemegyek és megkérdezem, nem látott-e erre valami furcsát. Talán még nincs veszve minden.
Bekopogtam és vártam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: