7.rész

1.0K.P.K- Könnyed Pesti Kalandregényhttps://kapeka.cafeblog.huJé ügynökhttps://kapeka.cafeblog.hu/author/je-ugynok/7.részMindketten felugrottunk, George pedig egyetlen lépéssel ott termett, és megölelte a – kicsit sem átlag – nagyit. – Ver vör jú? – kérdezte George nagy lendülettel, majd hirtelen észbekapott, és hogy ne érezzem magam háttérbe szorítva, gyorsan magyarra váltott. – Szó nélkül tűntél el, mi történt veled? – Ugyan drágám, csak egy jó baráttal töltöttem az időt. Nem nagy ügy– legyintett. Csak úgy csilingeltek a hatalmas kövekkel kirakott fülbevalók. – Nem ülhetek egész nap egy szállodaszobában! – majd, mint aki ezzel mindent meg is magyarázott, rám nézett, tetőtől talpig végigmért, és huncutul George-ra kacsintott. – Látom, te sem tétlenkedtél… Fülig vörösödtem, és hogy ne ácsorogjak ott bambán, felé nyújtottam a kezem. – Szirtes Lili vagyok. George már sokat mesélt magáról, örülök, hogy megismerhetem. Próbáltam az etikett szerint csevegni, hisz mégis csak egy félig angol hölggyel diskurálok. A nagyi hátravetette a fejét, és hangos gurgulázó nevetéssel felkacagott. Az összes járókelő ránk nézett. – Még hogy sokat! Ugyan már kicsikém, mióta lett az én George-om ilyen szószátyár? – Háát… tényleg nem beszélt magáról túl sokat – adtam meg magam. George erre reagálva morgott egyet. – Na, drágáim. Amíg ti visszacipeltek a fülemnél fogva a szállodába, meséljetek, hogy jöttetek össze? De minden részletre kíváncsi vagyok, nem ám csak az elejére, meg a végére! – kacagott fel jóízűen. – Ja, és Lili drágám, szólíts csak Dollynak. Nehogy nekem magázni kezdjél, mert rögtön megsértődöm! Kezdtem elveszíteni a fonalat, Dolly nagyi sebességét nehéz volt követni. – Nem jöttünk össze, nagyi. Menjünk haza, majd a szobában elmesélek mindent – mondta George, majd elővette a telefonját. – Mielőtt taxit hívna, biztos, hogy a szállodába akar visszamenni? Mi lesz a rendőrséggel? – emlékeztettem. George visszatette a telefonját, és nekidőlt a korlátnak. – Igazad van– sóhajtott fel – Másik hotel kell. – Rendőrség? Édeseim, mit követtetek el? – kapott a szívéhez Dolly. – Semmit nagyi, ne színházazz. – Drámázz – vágtam rá, majd odafordultam Dollyhoz. – Tulajdonképpen semmi baj, csak valami félreértés miatt keresik az unokáját, valószínűleg nem komoly. De ha akarják, hozzám is eljöhetnek, amíg ki nem találunk valamit. – Nahát, George, micsoda egy tündér ez a lány! Mondtam, hogy tegeződjünk édeském, nem vagyok én még olyan vén. – Öö… izé… köszönöm Dolly. George, tőle szokatlan módon, kissé türelmetlenül szólt közbe. – Akkor köszönjük Lili, ha nem jelent gondot, egy éjszakára magánál szállnánk meg. Miután meghánytuk-vetettük a lehetőségét, hogy Dollyval tömegközlekedjünk, arra jutottunk, hogy maradjunk inkább a jó öreg taxinál. Hamarosan hazaértünk, és Dolly töménytelen csacsogásától zúgó füllel léptünk be a lakásomba. George behúzta a két hatalmas görgős bőröndöt a nappaliba. – Szóval? – rogyott le fáradtan a kanapéra. – Mi történt veled? Dolly figyelmét azonban inkább a lakásom kötötte le. Végignézte az összes családi fényképemet, dudorászva olvasgatta a könyvek gerincén lévő címeket, szerzőket, és egyesével csodálta meg az összes apróságot, amit az évek során összegyűjtöttem, emlékeket, díszeket, gyertyákat. George egy darabig válaszra várt, majd legyintett, és hozzám fordult. – Készíthetek vacsorát? – Jó ötlet, menjünk ki, segítek! Dolly megfordult, és összecsapta a kezét. – Van egy isteni finom dolog nálam, várjatok csak! – kiáltotta lelkesen, majd kinyitotta a bőröndjét, és hevesen elkezdte túrni a tartalmát, amikor egy közepes méretű fehér port tartalmazó zacskó esett ki a földre. – Ez mi? – kérdezte George. – Ó, ez csak amolyan szuvenír lesz, az én drága barátom, Alex küldi a kint élő ismerőseinek. Valami szőlőcukor, ha jól emlékszem. George drágám, ide nézz! Micsoda finomságot vettem! Ez volt régen a kedvenc édességem, de Angliában ilyet nem találni – trillázta, majd elővett egy tucat túrórudit. George még mindig a fehér port nézte, lassan felvette és megtapogatta a zacskót. – Ki az az Alex? – Hát az én drága magyar barátom, akivel eltölthettem ezt a csodás két napot! Képzeljétek csak – kuncogott jókedvűen –, az a fess férfiember még el is akart valaha venni engem! Azt mondta, akár még most is megtenné! Hát nem bolondos? – kacagta szemérmesen. – És kinek kell odaadnod ezt? – kérdezte furcsa tekintettel George. – Ez nem szőlőcukor – néztem George-ra. – Nem bizony. – Ugyan drágám, már hogyne lenne az? – nevetett Dolly. – Ezt nem hiszem el – mondtam. – Gyerekek! Azonnal avassatok be engem is! Mi a baj? – hápogta Dolly tágra nyílt szemmel. Ránéztem George-ra, akinek az arca épp a hófehér és ólomszürke között játszott. – Az van, nagyi, hogy a te Alex barátod nem szőlőcukrot, hanem… hogy is mondják? – Kábítószer… drog… cucc… anyag… – Köszönöm Lili, egy is elég – szólt közbe enyhén feszülten George. – Bocsi. – Szóval a te szuveníred az cucc. – Cucc? Mármint – Dolly rám nézett, és hatalmas kékre pingált szemében igazi aggodalom ült. – Alex drogot adott nekem? – Nem tudom biztosan. Kinyissuk? – nézett rám George. – Hááát… én még életemben nem kóstoltam ilyet, de legalább kizárhatjuk a cukrot. Nyissuk – bólintottam. – Jaj, drágáim, ugye csak meg akartok ijeszteni? Az egy áldott jó ember, sosem tenne velem ilyet! George leült a kanapéra, közelebb húzta a dohányzóasztalt, és óvatosan kinyitotta fölötte a zacskót, majd felém tartotta. – Köszi – hárítottam –, magáé az elsőbbség. George óvatosan hozzáérintette a kisujját a porhoz, majd megkóstolta. – Nem cukor. Dolly előbb még aggódó tekintetét valami más váltotta fel. Az érdeklődésé. – Biztos, hogy nem cukor? Szívesen megkóstolnám én is… – Nagyi! – szólt megrovón George. Dolly tettetett felháborodással morogta. – Jól van, na! Az ember csak szeretne segíteni egyetlen unokájának, és ez a hála… Tanácstalanul néztem George-ra. – És most? Mi legyen? Esetleg lehúzhatnánk a vécén. Soha nem tudná meg senki. George halványan elmosolyodott. – Darling… folyton ezek a félmegoldások… – Ne szólítson darlingnak. Szerintem egyébként a megsemmisítés abszolút egész megoldás. – Ez a bizonyíték eltüntetése lenne. El kellene vinnünk rendőrségre. – Ez igazán fantasztikus megoldás ám, kedves Watson. A rendőrség amúgy is keresi valamiért, és maga pedig besétálna egy zacskó droggal. Ez tökéletes lezárása lenne az összes problémának – vigyorogtam gonoszul. – Igaza van, dar… Lili. – Esetleg, ha Dolly nagyi vinné el a rendőröknek? Dolly hirtelen kapkodni kezdte a levegőt, és fejhangon szirénázta. – Micsoda? Lecsukatnál egy idős embert? Lili, drágám, ez igazán nem szép tőled. Jesszus, a szívem! Látványosan markolászni kezdte a blúzát szívtájékon, majd amikor látta, hogy egyikünk sem veszi komolyan, hirtelen abbahagyta, és ismét a zacskó kötötte le a figyelmét. – Oké. Akkor lássuk csak. Nagyi kap egy több milliót érő csomagot, amit át kellene csempésznie Angliába. Ha kidobjuk, később bajunk lehet belőle. Ha odaadjuk a rendőrségnek, minimum fél év napi szintű kikérdezés, és a végén még ott találjuk magunkat a gyerekgyilkosok között. Mi lenne, ha visszaadnánk a tulajdonosának? – Ez jó ötlet – bólintott George. – Holnap visszavisszük. Nagyi, holnap elviszünk az úrhoz és visszaadod a csomagot. Majd azt mondod, hogy nem mész haza, itt akarsz maradni Magyarországon. Bár nem szép dolog hazudni, de azt hiszem, vannak olyan pillanatok, amikor szükséges. – Drágám, nekem ez nem megy – siránkozta Dolly. – Alexszel olyanok vagyunk, mint borsó meg a héja. Rögtön észreveszi, ha nem mondok igazat! – Igaza van George, ne tegyük ki ilyesminek, végül is ez az Alex egy bűnöző. Inkább vigyük el a csomagot, és hagyjuk a lábtörlőjén. – Rendben. Talán veszi a műsort így. – Adást. Veszik az adást. Na. Akkor mivel mindjárt éjfél, szerintem tegyük el magunkat holnapra. Maradjanak itt, akad még hely egy éjszakára. Egy órán belül már csönd volt, Dollynak megágyaztam a hálószobában, mi pedig George-dzsal a nappaliban aludtunk. George szigorúan a földön ágyaztatott meg magának, majd szemérmesen befordult a fal felé, és villámgyorsan elaludt. Én még sokáig bámultam a sötétbe, hallgattam az autók zaját és George egyenletes légzését. Megnyugtató volt a szuszogását hallgatni. Ahhoz képest, hogy valószínűleg ritkán alhatott a földön, egészen magától értetődő volt számára a helyzet. Semmi sznobéria vagy hiszti. Le a kalappal. Újragondolva a napunkat, fogalmam sem volt, hogy mi lesz a történetemmel, de végre elkapott az a fajta lelkesedés, amit rég éreztem már. Úgy döntöttem, holnaptól jegyzeteket készítek, hátha tényleg lesz valami a történetből. Lassan megszűntek az utcai zajok, és a szomszéd is abbahagyta az állandó kalapálást, így lassan én is elaludtam.rich